Irány Bulgária!

Itt az idő egy kis utazásra, átmegyünk Bulgáriába! 🙂

Miért? Mert lejárt a vízumom…

Jelen adminisztráció szerint a magyar állampolgárok 30 napig (nem 1 hónap, hanem 30 nap, bár attól függ, milyen matricát kapsz éppen a határon) tartózkodhatnak az országban. Lehet tovább is, de az olyan macerás adminisztrációval jár, hogy öröm nézni.

Öröm nézni, de nem részese lenni 🙂

Inkább úgy teszünk, mint a többiek: kimegyünk az országból meg vissza. Ez egy eléggé jól működő bevett szokás. Ugyanis a határon lehet vízumot kapni és fele annyiba kerül, mint a követségen, ráadásul az 1 munkanap csak 10 perc lesz. Határ pedig a következő helyen van: reptér, kikötő vagy országút.

A magyar idegenvezető havonta haza szoktak repülni, vesznek egy tábla csokit Ferihegyen és mennek vissza. A nyugat-európaiak enné elegánsabban teszik, ők áthajóznak egy görög szigetre, esznek egy jót, és jönnek vissza. Nekem maradt a zsemle és Bulgária.

Haza nem repülhetek, mert a dög bankok lenyúlták a pénzemet. Persze ők mindent jól csináltak aztán mégis lett gazdasági világválság… kettő is… dögök 😛
A görög szigetek jól hangzanak, de az se olcsó, ráadásul idő sincs rá. Bulgária viszont itt van közel, busz is megy oda, és az már EU (különben oda is kellene vízum, másik követség, hol száll meg fiatalember?, én kérem csak benézek meg vissza, akkor is aludni kell valahol, mondjanak egy városnevet nekem mindegy, válasszon egy cirill betűt és keresünk várost sátra van?, nem kérem elég nekem a zokni is, stb… macerákkal jár). A busz pedig olcsó, sőt, lett egy ismerősöm a török oldali városban, Edirnében (történelmi nevén Drinápoly).

Így el is határoztam, hogy átmegyek Bulgáriába, iszok egy teát, és már jövök is vissza. Csak úgy minden nélkül. Najó, sapka meg sál volt, bár a sálat sikerült elhagyni valahol a határon…

Annyit azért készültem, hogy megnéztem a térképen, mi van a túloldalt. Egy Svilengrad nevű ipari város, amiről még képet is találtam a neten. Bolgárul így írják: Свиленград. Ezt nyomtasd ki egy A2-es papírra, hogy tudjál mit mutogatni a helyieknek, ha eltévedsz.
View Larger Map

Arra az esetre is gondoltam, ha esetleg pénz kellene, akkor ott van Unicredit ATM, ami nem számol fel ATM költséget (csak a világváltság közepén tiszta szerencsejáték, mennyi lesz a végösszeg). Azt is kinyomtattam. Persze cirill volt az egész lap. Valaha tanultam oroszt, és a macska szót még ma is le tudom írni, így ezzel az elhatározással neki is vágtam a nagyvilágnak.

Egyedül mentem, mert Semának oda vízum kell, mióta Bulgária is EU tag lett…

A busz reggel 7-kor indult, 12-kor már kint is volt Istanbulból. Most nem azért tartott 5 órát, mert ez a megszokott, most volt egy nagyobb baleset és tényleg beállt az út. Különben 2 órán belül kint szokott lenni. Így 14-re már Edirnében is voltam, mert a busz odáig ment.

Mindenki biztatott, hogy ott könnyen lehet buszt találni, ami átvisz Bulgáriába (vissza? hát azt majd keress a túloldalt, de sok busz van).

Persze a busz nem ment be Edirnébe, hanem a szélén (mondanám, hogy kint a mezőn, de volt ott fa, meg híd és még völgy is) volt a buszpályaudvar. Gondoltam megyünk tovább, de a buszról olyan gyorsan leszállt mindenki, hogy inkább utánuk ugrottam én is.

A minibuszon, ami bevitt a városba, közben hasznos tanácsokat tanultam, mint pl. tényleg vannak oda buszon (és visszafele? persze persze, biztos van olyan is), meg hogy a vámszabadterüket egy igazi kincsesbánya.

Nos, itt azért már kezdtem gondolni, hogy nem olyan egyszerű ez, mint lemenni a parkba sajtos szendvicset enni.

Szerencsére az edirnei ismerős sokat segített, pl. megtudtam, hogy hívják az országhatárt törökül, így azt tudom kiabálni, ha nagyon eltévednék.. Neki meg van egy bolgár kollégája, aki Edirnében dolgozik, így elmondta, hogy a buszok általában meg se állnak Szófiáig, de van, ami Bécsig. Nekem csak a túloldal kell, mondtam.

Végül kiöltöttük, hogy megy egy minibusz a határig, onnan meg át lehet gyalogolni. Ez jó ötletlen tűnt, mitöbb az égen gyülekező viharfelhők tovább erősítették abbeli szándékomat, hogy gyaloglás lesz. Úgyhogy hajrá!

Jah, Edirnébe mindenképpen menjetek el, és nézzétek meg a Selimiye Camii-t, vagy magyarul a Szelim-mecsetet, mert nagyon szép, és igazi remekműve az oszmán építészetnek, de maga a város is látványos.

Tehát már 4 óra volt, mire felszálltam a buszra. Az edirneiek igazán rendesen voltak, mert kikísértek a megállóba, nehogy rossz buszra szálljak. Szükség is volt rá, mert Törökországban az a mókás, hogyha megtanulod, miként működnek a dolgok az egyik városban, akkor az biztos nem úgy megy a másikban. Meg különben is, mindenki megkérdezi a helyiektől, és nem izgatják magukat. Mint ahogy én is folyamatosan mondogattam, hogy országhatár, országhatár, országhatár… persze törökül.

A minibusz jó volt, gyors volt és tiszta, és micsoda érdekes helyeken állt meg. Komolyan az egyik bokor annyira elhagyatott volt, hogy vártam, a nyulak fognak felszállni… tisztára, mint a Budapest-Pécel vonat…

A határ közelsége jól érzékelhető volt, mert egyre nagyobbak lettek a török zászlók, amik a tanyákra voltak kirakva. Balra pedig a patak/folyó túloldalán már Görögország volt. Csak oda nem ment forgalom, így nem volt határátkelő. Nekem meg nem az EU kellett, hanem a pecsét, hogy újra belépte.

Végül a minibusz befordult egy gyanus sarkot, így ismét megkérdeztem vajon a határnál vagyunk-e. Igen, ez már az, csak éppen átépítik, ezért térdig áll a sár.

Nosza, nekivágtam a betonfalak és kamionok között egy olyan útnak, ami bármely olyan sci-fi filmbe jó lenne, ahol a bolygót cafatokra bombázták az űrlányok. Nem folt fűtött folyosó meg ilyesmi, csak a jeges szél. Sőt, gyalogosokra egyáltalán nem készültek. Nem akartam bunkó lenni, így csak 30 kocsit előztem le és álltam be a sorba eléjük, de hát baromi hideg kezdett lenni. A nap már régen elment legalább Dél-Amerikába, Bulgáriából meg csak jöttek a viharfelhők.

Így én ott álltam egy Mercédesz meg egy Toyota között nem messze a fabódétól…

Mikor megkaptam a kilépési pecsétet azonnal jött a jeges szép vihar Bulgáriából, kérdeztem is azonnal, hogy hol a visszalépés. A határőr mutatott egy másik bódét nem olyan messze (csak két hatalmas pocsolya választott el).

Bár hivatalosan nem léptem be Bulgáriába, de nekem ennyi elég volt, és egy pótkocsis kamiont beelőzve átvágtam a belépés részre (persze később visszaelőzött, mert neki nem kellett 400 m-t kerülni a pocsolya miatt).

Szuper megkaptam a belépési vízumot, már csak a 3. ablak kellett, ahol belépek az  országba, és irány vissza Istanbul. Újabb pocsolya kerülés, de most már sikerült kiszorítani a kamiont a hátizsákommal 😀

Minden megvan, kezdődhet a 3 km-es út vissza a kanyarba, ahol talán majd sikerül a minibuszt megállítani (Törökországban a minibuszoknak nincs hivatalos megállójuk, menetrendjük és még nyomvonaluk se. Persze általában úgy működnek, mint a rendes buszok, időben indulnak (igen, van ilyen ország is), ugyan ott állnak meg/lassítanak, és ugyan arra mennek, de ez változhat, ha így néhány utassal többet el tudnak vinni.).

A kanyarban már állt egy bácsika, így beálltam mellé. Végül egy taxi szedett fel minket és vitt be a városba.

4-kor indultam el Bulgáriába, de már 5-kor ettem a forró kebabot Edirnében, és 6-kor már az istanbuli buszon voltam 🙂

Irány Bulgária!, 10.0 out of 10 based on 4 ratings

---