Vezetés Istanbulban

Persze, kiköltöztem Isztambul, így előbb-utóbb autót is kell majd vezetni. De jobb szerettem volna, ha ez inkább utóbb történik, mint előbb.

Egyszer már bemutattam, hogy milyen a közlekedés Isztambulban. De gyalogosan ez nem olyan, mint amikor kocsiba ül az ember.

Egyik nap, azt mondták a lányok, hogy ma én fogom a kocsit vezetni. És ha mázlim van, akkor majd navigálnak is. Ami nem rossz dolog. Bár Isztambulban vannak táblák, de viszont rengeteg van. Az ok, a már sokszor említett szépek és színesek. És nem biztos, hogy ott van, ahol számítunk rá. Vagyis ki van táblázva minden, csak meg kell találni. Ez pedig nem olyan egyszerű.

A helyiek eleve úgy születnek, hogy 360 fokban látnak, egy szemük a bal tükrön, egy a jobbon, egy a középsőn, és egy az úton. És egy kézzel is tudnak vezetni amikor padlógázzal mennek a kacskaringós sikátoron, mert közben kell a másik kéz a cigihez, a dudáláshoz, a mutogatáshoz, a dudáláshoz, a mobiltelefonáláshoz, a dudáláshoz, a szabálytalankodók leordításához, a dudáláshoz, a zene váltogatásához és a dudáláshoz. Ja és persze ez általában egy időben történik.

E miatt ha valaki csak úgy idecsöppen, nem lesz könnyű dolga. Nekem szerencsére már volt némi rutinom Olaszországban, így a dolgok nem mentek annyira nehezen. Ha szeretnénk a problémákat csökkenteni, akkor vagy menjünk lassabban, mint mindenki, vagy gyorsabban. Lassan nem érdemes, mert egy ekkora városban sose fogunk odaérni, így marad a gyorsabb. Láthatóan még olyan nyolcmillió ember gondolja hasonlóan.

Apuka persze óva intett, hogy lassan menjek, de ezt úgy értette, hogy 120 felé, csak szükség esetén menjek. Legalábbis, amikor mellettem ült, akkor így értettem. Egészen biztos, hogy nem azt mondogatta lassabban, lassabban!

Persze a dolog nem itt kezdődik, hanem az indulásnál. Hacsak nem a külvárosban vagyunk, akkor az autót ki kell szabadítani. Jó esetben akár 5-5 mm is lehet  köztünk és az előttünk és mögöttünk parkoló kocsik, házak, hajók között. Így már itt megizzadunk, miközben a helyi macskák a motorháztetőn heverészve lustán bámulják a mutatványt. Mindez általában nem is vízszintes felületen van, hanem olyan meredek utcában, amire mások hegymászó felszereléssel vágnak csak neki.

Szóval ha elhessegettük a macskákat a kocsiról, és sikerült elindulni, akkor a nehezén azért már túl vagyunk. Persze ha szűk utcáról van szó, akkor hamar megtanuljuk, hogy az egyirányú utcába nem lehet jó felől bemenni. Vagyis inkább a jó felől attól függ, honnan jön a kamion…

Ha mégis sikerült kijutni valami nagyobb utcára, akkor neki is vághatunk a nagyvárosnak. Ne is próbáljunk meg szabályosan közlekedni, mert csak több gondunk lesz. Menjünk mi is úgy, mint a helyiek. Pl. egyik fontos szabály, hogy a felfestésekkel ne törődjünk. Azok csak azért vannak, hogy ne unalmas fekete legyen az aszfalt. Egyébként is az egysávos hídfeljárókat úgy tervezték, hogy két kocsi simán elfér egymás mellett.

Másik ilyen a sebességkorlátozási tábla, amit az se gondolt komolyan, aki kirakta. Valószínűleg az építkezésen kell az ISO miatt, vagy hogy legyen minek a lapátot támasztani. Jól érzékelhető, hogy ezekben nincs rendszer, csak kiraktak valamit, amit éppen találtak a raktárban. De egyébként se figyeli ezt az utazó közönség. Van sok minden más, amire figyelni kell.

Az igazi veszedelem az a minibusz. A normál nagy busz se semmi, de az legalább eléggé lomha ahhoz, hogy könnyű kikerülni. Általában erre is számít, hiszen szépen kényelmesen megy amerre akar, aztán majd elugrik előle minden. A taxi is egy külön kategória, de azok talán már általános ismert veszélynek számítanak. Az állatvilágban a vörös a veszély színe, míg Isztambul útjain a sárga. Viszont a minibusz… Míg a taxi csak szimplán siet (miközben élénk eszmecsere folyik a vezető és az utas között a legutóbbi focimeccsről), addig a minibusz siet is, és még utasokat is gyűjt. Egyik pillanatban az út baloldalán dudálja le az elválasztó bokorsort, majd a másikban már a jobb oldalon kerülgeti az oszlopokat és szedi az embereket. Teljesen kiszámíthatatlan, így legjobb ha tisztes távot tartunk. Ezek a járművek általában még fel vannak szerelve a harci szereknél ismert pengés kerekekkel is, így valóban az utak katonái, akik nem kegyelmeznek. Még a kamionok is rettegve mennek két-három sávot.

Legjobb, amit tehetünk, hogy követjük őket, mert mindig találnak gyorsabb utat.

És akkor ott vannak a gyalogosok. A nemhivatalos statisztika szerint minden másodpercben 3 millió ember éppen valahol az út közepén van. Persze leginkább a kikötő és buszmegállók közelében igazán nagy a sűrűség, de bárhol, és bármikor megjelenhet pár száz ember. Erre is figyelni kell. Persze a helyiek eleve így nőnek fel (lásd fent a 360 fokos látómezőnél).

Kis gyakorlással egyébként bele lehet jönni. Ha megszokjuk a káoszt, akkor már figyelhetünk arra is, merre járunk. Mert a legkönnyebb az eltévedés. Nincs más megoldás, meg kell ismerni a környéket, ahova megyünk. Ez általában úgy történik, hogy megállunk ott, ahol sikerül, és keresünk valakit. Ez olyannyira bevett szokás, hogy még a taxi is így csinálja. E miatt ne érezzük magunkat rosszul. De ne utca nevet kérdezzünk, hanem valami fontos épületet, mint mecset, kórház, étterem. Az éttermeket mindig mindenki tudja, a múzeumokat viszont soha senki.

Egyébként a város is így épül fel. Általában a szembejövő forgalom fallal van elválasztva (néha bal, néha jobb, néha mindenkét oldalon találunk belőle), és ha balra akarunk fordulni, akkor tovább kell menni, majd megfordulni. Éppen ezért rengeteg lehetőségünk van megfordulni, amit nemcsak a kezdeti időszakban, de később is lelkesen fogunk alkalmazni.

Ami az egészben igazán ijesztő, hogy ez a vezetési stílus nagyon is kényelmes. Ha belejövünk, akkor könnyű élvezni, hiszen a bonyolultság ellenére könnyen bárhova eljuthatunk, ha találunk 30 cm üres helyet, akkor parkolhatunk, stb… Emlékszem, amikor Pesten a körúton 40 percet balettoztunk, mert sehogy sem sikerült balra fordulni.

Bár kicsit izgulok, mi lesz, ha egyszer majd ismét Magyarországon fogok vezetni…