Török mindenhol

Alig érkezett meg a török rokonság Budapestre, máris találtak honfitársat. Mondhatnák, hogy könnyű, mert egy gépen érkeztek, de később is állandóan szereztek újabbat.

Az igazán profi gyűjtő az Apuka volt.

A törökök állandóan beszélnek, így már messziről megismerik egymást. De a biztonság kedvéért az Apuka néha kikiáltott a kocsi ablakából, hogy na’ber (ne haber – mi újság). Nagyon sokan válaszoltak.

Az ember nem is gondolná, hogy mennyi török van. De olyan is sok, aki tud törökül.

Tehát az elsőt még a reptéren szedtük össze, amikor éppen a parkoló automatával próbált szerencsét (egy kaszinóban még ha kicsi is az esélye, de legalább lehet nyerni is). Ő Ankarából való.

Második már viccesebb volt. Szentendrén az egyik magyar ajándékokat áruló bolt volt tiszta török. Annyira, nem is minden eladó tudott magyarul. Hozták magukkal a nagypapát is, akivel Apuka kényelmesen teázott a kertben, míg mi vásároltunk. Végül még se vettünk semmit, mert annyira nem voltak jófejek. Persze elmondták, hogy mi extra olcsó kedvezményt kapunk, és máris pakolták a fél boltot a kosárba. Csak éppen a matematikát értelmezték kicsit másképpen, mint mi. Az se volt kedves dolog, hogy az áruk a kedvezménnyel együtt is jóval drágábbak voltak, mint a többi boltba, de amikor összeadták, akkor sehogy sem akart kijönni a rendes ár. Végül Apuka nekiállt papíron elmagyarázni a matematikát mint hülye gyereknek, és levezette, hogy 1000 + 1000 sehogy sem lesz 3000, pláne 4000 vagy 5000. Hiába, neki ebben már nagy rutinja van.

Apuka még sokszor talált török beszélgetőtársat. Még a Citadella büféjében is. Bár az eladó nem török volt, de a fociról mégis sokat tudtak csevegni. Apuka nagy bánatára mégsem kapott Fenerbahçe rajongói kedvezményt.

És tényleg, bárhol megálltunk, mindig pár perc múlva szerzett valakit. Néha még azerieket is.

Aztán átmentünk Bécsbe. A törökök aránya ott már sokkal magasabb volt. A metrón alig találtunk osztrákot, és alig tudtunk beszélgetni a török hangzavarban…