Írtam már, hogy én miként éltem meg, hogy majd egy év után újra Magyarországon voltam. Most viszont azt írom le, hogy a törökök miként élték meg.
Nagy volt az izgalom, hogy Apuka és Anyuka is eljött. Nekik ez volt az első alkalom, hogy külföldön voltak. Így minden nagyon érdekelte őket.
A repülőgép késő délután érkezett, így aznap már nem sok mindent tudtunk csinálni. De azért este elmentünk a Lánchídhoz. Apukát nagyon érdekelte a híd szerkezete, így másnapra a Szabadság-híd is bekerült a programba. Persze a Lánchíd mindenképpen lenyűgöző. A törököknek mindig tetszik, mint ahogy az is, hogy milyen sok híd van Budapesten, és milyen szépek. A hidakkal kapcsolatban az is érdekes, hogy bár azt könnyen meg tudják jegyezni, melyik oldal a Pest és melyik a Buda, de utána folyamatosan összekeverik, és sose tudják melyik oldalon vannak. Egyszerűen a Boszporusz után a Duna olyan kicsi, hogy nem érzik, átjutottak a túloldalra.
Az Apukát legjobban a kommunista dolgok érdekelték, mert az nagyon más, mint ami otthon van. Törökországban egyébként is elég sokan eléggé sok ökörséget tudnak összehozni a kommunizmusról, mint ami egy szép és jó dolog. Persze ezen rajongóknak elég pár mondatban elmesélni, hogyha mindenki egyenlő, akkor az azt is jelenti, hogy mindenki egyforma ronda cipőt, kabátot és sapkát hordja. Ilyenkor mindig elmegy a kedvük tőle…
Ezért aztán elvittük őket a Terror Házába és a Szoborparkba is. Az Osztyapenkó szobornál voltak problémák. A szüleimmel együtt voltunk, és kiderült, hogy mindhárman más verziót tanultunk róla. Ráadásul én pont a rendszerváltáskor tanultam a történelmet, ezért én eleve két verziót ismeret, így összesen négy verziónk lett. Elmondtuk mindet Apukának, hogy válassza ki azt, amelyik neki legjobban tetszik. Apuka közben itt is talált törököket.
Megnéztük a Sziklatemplomot, és átsétáltunk a Szabadsághídon. Nemrég lett átadva, így még kevés graffiti volt. Bár szerintem a graffiti ott kezdődik, hogy az illető tud is valamit, nemcsak kacskaringós vonalakat firkálgat. Olyanból találni sokat a szülészeten.
Apukának nagyon tetszett a Szabadsághíd. Utána pedig bementünk a Nagycsarnokba, a magyar Fedett Bazárba. Ez pedig Anyukának tetszett nagyon. Persze, mint építmény, a lányok is teljesen odáig voltak érte.
Még a Parlamentbe is be akartunk menni, de aznapra már csak magyar jegy volt. Angol, vagyis külföldi már elfogyott. Bár próbáltuk mondani, hogy úgyse tudnak angolul, így mindegy, milyen nyelven beszélnek, de nem tudtuk meggyőzni őket. Így ha lesz majd a hírekben, hogy mekkora az államháztartás hiánya, akkor abból 18.000 forint az az, amit mi nem adtunk, mert nem engedtek be a Parlamentbe. Úgyhogy majd így tessék sírni… A belépőjegy árát félretettük, és Isztambulban költöttük el, hogy ezek után még véletlenül se kerüljön magyar földre.
Másik dolog, amit nagyon furcsálltak, az az, hogy hétvégén mennyire nem lehet vásárolni. Az utcai üzletek hamar bezártak, már amelyik nyitva volt, míg a plázákkal vasárnap délután gyűlt meg a bajunk. Apuka mondta is, hogy persze, így tényleg nem mehet a gazdaság, ha nem tudja elkölteni a pénzét.
Következő hétfőn mentünk Bécsbe. Törökország akkora, hogy legalább két nap átmenni a túlsó végére. Mi ezek után 3 óra alatt Bécsben lehetünk. Naná, hogy ez nagyon izgalmas volt. Mindenképpen kíváncsiak voltak rá. Sőt, igazándiból határt sem láttak még. Így legközelebb Esztergomba is elmegyünk, onnan még látványosabb.
De, hogy jobban értsék, elmentünk a vasfüggöny múzeumba, ahol megnézhették, micsoda védelmi rendszer volt valaha. Közben meséltem arról, hogy mennyire átnézték a kocsit, kikérdeztek mindenkit. Mennyire el kellett számolni azzal, mit vettünk külföldön. Hüledezett mindenki, mert már miért is kellene megmondani a rendőrnek, hogy mit vett külföldön? Mi így szerettük. Vagy nem szerettük.
A múzeum a határon van. Át is nézhettünk Ausztriába, vagy ha akartunk, át is sétálhattunk volna. Ez teljesen ellentétes volt a múzeumban látatokkal. Bizony, sok minden megváltozott. Ezen felbuzdulva, gondoltam egyet, a soproni szállásra nem is magyar oldalon mentünk, hanem az osztrákon. Lássák, milyen lett a határ. Csak egy tábla.
Az magyar és az osztrák falvak nagyon tetszettek nekik. Azt mondták, jó lehet ott élni. Talán egyszer vesznek majd egy házat valami szép ki magyar faluban. Az osztrákoknál nem, mert ott az emberek túl hidegek.
Bécs viszont egyáltalán nem tetszett nekik. Piszkos és az emberek egyáltalán nem kedvesek. És még fránya eső is volt. Fél napos séta után visszamenekültünk Budapestre.
Gondoltam, a szlovák oldalon megyünk az érdekesség kedvéért, de a kocsin magyar rendszám van, ezért nem kockáztattunk. Így a szlovákokat innen üdvözöljük csak. Ott sem vettünk semmit, hiába van euró.
Másnap Apuka mondta, hogy szeretne disznót látni, így elmentünk egy ismerős falujába disznónézésre. De minderről, és a Skanzenről majd a következő alkalommal. 🙂
Török túristák Magyarországon,
- Budapest a csendes kisváros (1.000)
- Török mindenhol (1.000)
- A Pál utcai fiúk (1.000)
- A forró Magyarország (1.000)
- Megyünk disznónézőbe - török túristák Magyarországon - 2. rész (1.000)
- Török Nap, 2010. Április. 24: (RANDOM - 1.000)
Most lehet hogy hülyeséget kérdezek, de Törökországban volt kommunizmus vagy valami hasonló, úgy értem, hogy a nagy rendszerváltós korszak (Szovjet blokk szétesése, Német egyesítés, stb.) előtt mi volt? Vagy inkább Atatürk előtti és utáni „korszak” van?
Ez hosszú lesz… 🙂
A történelem úgy van, hogy volt az Oszmán Birodalom. Ami hatalmas volt, mert Észak-Afrikában az Atlanti-Óceántól egészen Indiáig elért. Csakhogy, ahogy a nagy birodalmakkal lenni szokott, túl nagyra nőtt. A kezdetben modern volt, modernebb, mint azok az országok, akiket elfoglaltak. De az idő mégis túlhaladt rajta, és rengeteg problémája volt a birodalomnak. Hiányzott az állandó modernizálódás, és a szétesés határán volt. Olyannyira, már hullott is darabokra, amikor kitört az I. Világháború. Tehát előtte a szultánság volt, ahol az embereket egyszerűen lenyakazták, ha nagyon másképpen gondolkodtak.
Az I. Világháborúba a németek oldalán léptek be, elsősorban azért, hogy helyre rázzák a birodalmat némi újabb foglalással, meg a szokásos. A háború után nagyon hasonló helyzetbe került, mint Magyarország. Törökországot is fel akarták darabolni. A birodalmat sikerült is, de ahogy már tudjuk, ez nem volt elég. Egész Anatóliát darabokra akarták szedni. Alig maradt volna valami.
Ekkor jött Atatürk, aki egy korábbi csatában már megvédte az országot, ezért a nép szemében hős volt. A függetlenségi háborúval pedig végképp kiváltotta azt, hogy az emberek lelkesedtek érte, és bárhova kövessék. Sok reformot ezért tudott végrehajtani. Persze voltak ellenzők, meg voltak keménykedések. Aki nagy vezér lesz, annak néha keményen kell fellépnie. De összességében a nép szerette, és ma is nagy tiszteletnek örved.
Atatürk még a halála előtt átadta a hatalmát a parlamentnek. Így valóban megvalósult a demokrácia. Sajnos csak lassan és nehezen. Egy olyan országban, ahol közel ezer évig szultánok és vezérek voltak, ahol akinek nincs igaza azt lefejezték, ott nem volt egyszerű az embereknek elmagyarázni, mi is a demokrácia. Néha e miatt volt a parlamentben lövöldözés, merthát lőjük már le az ellenzéket és akkor nem kell vitatkozni. A demokráciát is tanulni kell.
Atatürk halála után mi történt, arról kevesen tudnak. A helyi történelemkönyvek se sokat foglalkoznak vele, ahogyan a magyar történelemtanulásban is elég nagy homály a 20. század. A demokrácia haladt tovább a maga, jó kis törökös módján. Ez ezt jelenti, hogy az Atatürk féle demokrácia katonai hatalommal lett megteremtve. A katonaság a mai napig, és valószínűleg sokáig a jövőben is, az demokrácia védelmezője. És ezt nagyon komolyan veszik. Olyannyira, hogy ha kell, akkor a demokráciát akár a politikusoktól is megvédik (ez mondjuk nem hangzik olyan rosszan). Ha jól tudom, eddig háromszor fordult elő, hogy nem nézték tovább, amit a politikusok csinálnak, és a demokrácia védelmében elzavarták mindet.
Ezt nyugaton katonai puccsnak hívják, pedig rengeteg a különbség. Általában a katonák ilyenkor rendet raktak, majd új választást írtak ki.
Persze a rendrakáson már lehetne vitatkozni, mennyire volt szép meg jó, mint ahogy azon is, mennyire volt szükség a beavatkozásra.
Ha jól tudom, két beavatkozás jó volt, egy viszont nagyon nem.
Az utolsó, 1980 körül volt, amikor éppen sokan szerették a kommunizmust. A katonák viszont nem, így elég egyszerűn bántak el az emberekkel. Az a kommunizmus, amit itt kedvelnek, azok nem a Lenin-Sztálin féle, hanem az eredeti Marxos. Persze május 1-én lehet látni mindenkit a plakáton, akinek csak neve van a témában.
A kommunista pártok többnyire be vannak tiltva, de azért van néhány, és Marx könyvet sem nagy kaland venni. Az emberek mégis inkább kinevetik az egészet, vagy mint érdekesség szemlélik. Törökország nem igazán olyan hely, ami jó célpont a kommunizmusnak. Ennek ellenére az aktuális politikusok mindig keményen fellépnek ellene.
Nagyából így röviden. Annyi még hozzátartozik a 20. századhoz, hogy a Törökország kimaradt a II. Világháborúból, 1952-óta pedig a NATO tagja (ma is az USA után a második legerősebb tag), 1963-tól pedig Európai Gazdasági Közösség tagja volt, míg az át nem alakult az EU-vá (bár itt a források kicsit ellentmondásosak, így az ez infó bizonytalan).
—————–
A fönti információk nem hitelesek, és nem képviselik Törökországi hivatalos történelmet. Én azok alapján raktam össze, amiket a weben találtam, és amiket az utca emberei mesélnek. Tény, hogy a 20. század történelme rengeteg homállyal és kérdéssel van tele (a világon mindenhol). Talán a többi század is, csak azok már elég régen voltak, hogy ne zavarjanak. Tehát az igazság, a hivatalos verzió, az „utcai verzió”, az internetes verzió (keleti és nyugati) és az én általam ismertetett verzió nem biztos, hogy ugyan az. Az esetlegesen félreértésekért és rossz információkért elnézést kérek.
Kitartóan ajánlom:
Kerekesházy József
AZ IGAZI KEMÁL: EGY KÖZTÁRSASÁG SZÜLETÉSE
http://www.terebess.hu/keletkultinfo/kemal.html
Mindig gondolkozom, hogy kellene írnom a történelemről is, de olyan hosszú, bonyolult, összetett és még nem is vagyok történész, hogy elég hiteles tudjak lenni.
Talány egyszer, vagy apránként 🙂
Azért a Nagy Bazár is zárva van vasárnap….:)
Egyébként meg meg kell hogy védjem a hétvégi bevásárlósdit, legalábbis nekünk nem szokott gondot okozni.
Amúgy pedig tessék elmenni mondjuk Németországba, na ott vasárnap csak malmozhatsz otthon, ugyanis az égvilágon semmi sincs nyitva.
Én tudom. 🙂 Itt viszont akkor van a nagy élet. 🙂 Persze nem a Nagybazárban, de pl. a sétálóutcákon olyankor alig lehet mozogni. Tényleg van egymillió ember.
Ilyenkor nagy a különbség a nyugat és a kelet között.
A szlovákoktól pedig nem kell tartani csak azért mert magyar rendszámod van. Ez is csak a médiának köszönhető.
Ennek örülök. 🙂
Ha Esztergomba megyünk (amit nagy meglepetésemre nemcsak ismernek, de dal is van róla), akkor mindenképpen átsétálunk. 🙂
Akik a kommunizmusra kissé csillogó szemmel tekintenek, akkor mondd ki nekik a bűvszót: nincs magántulajdon és nincs Isten. Elég hamar utálni fogják. 🙂
Ez jó ötlet! Legközelebb kipróbálom. 🙂
Majd számolj be. 🙂