Utak Isztambulban

Isztambulban három dologból van nagyon sok: macskából, autóból és utakból. Na meg persze teából, de míg az utóbbi fogyasztási eszköz, az előzőek mennyisége exponenciálisan növekszik. És egymással folyamatosan versenyben vannak. Most éppen a macskák vezetnek. Mármint a versenyben, nem autót vezetnek. 🙂

Nem találtam arra vonatkozó adatot, mennyi is Isztambulban az utak hossza összesen, vagy hogy hány négyzetkilométert foglalnak el. De bevallom, nem is kerestem, mert ha van is ilyen és akárcsak két nappal korábbi információt is tartalmaz, már akkor is pár száz kilométerrel kevesebbet mutat a valóságnál. Annyi viszont biztos, hogy a szomszéd galaxisba simán eljuthatnánk ha mindezt összeraknánk egyetlen úttá.

A helyi politikusok sem szeretik a km-t, mint mértékegységet használni. A választási kampányba inkább azt írják bele, hány tonna aszfaltot használtak fel. Ebbe aztán az kössön bele aki tud. No meg az, aki bele lett építve. Így nincsenek kínos kérdések, hogy az út mégis merre megy, hova jut, milyen széles, mi van meg és mi hiányzik és persze valóban milyen hosszú lett. Senki nem mondta, hogy 100 km lett, hanem csak mennyi aszfalt van benne. Aki pedig nem hiszi, kiáshatja és le is mérheti.

Nézzük sorban az utakat a legkisebbtől!

Sikátor.
Talán ez a legérdekesebb fajta, mert bárhogy és bármilyen állapotban fellelhető. Legfontosabb ismertetője, hogy ebben semmi egyenes nincs. Sem vízszintesen, sem függőlegesen, sem útvonalban. De arra is jó esélyünk van, hogy az egész egy emelkedő.
Igen, a sikátoroknak megvan az az előnyük, hogy bármerre mennek, ahol nincs ház. És egyáltalán nem zavarják magukat, hogy milyen is a terep alatta. Nem gond, ha az út túl meredek. Majdcsak lesz valami, ami felmegy rajta. Ami mégsem, az majd akkor lefele. Bár az ritka, mert aki akar, az felmegy rajta. Nem is az szokott a nehéz lenni, hanem amikor szembe is jönnek. És persze az ilyen helyen igencsak szűkek, kacskaringósak, és persze mindenhol parkol valaki.
Valószínűleg úgy alakultak ki, hogy a házak közötti részt leaszfaltozták. Majd amin elfért egy szekér, autó, abból lett az utca. Amin nem, az pedig mára beépült. Kifejezetten érdekesek a meredek kanyarok, ahol még az igencsak rövid autók is csak nehezen tudnak befordulni. Ez persze nem probléma viszont egy teherautónak, aki naponta ötször jár arra.
Alig várom már, hogy a Google Street View autói Isztambulba is eljöjjenek, és itt bolyongjanak hónapokig, míg befotózzák a sikátorokat, miközben a teherautók és macskák között lavíroznak. Jah, és persze ha olyan helyre jutnak, akkor biztosan előkerül valaki egy „hello my friend” felkiáltással és rájuk tukmál pár négyzetméter szőnyeget. 🙂

Következnek a kis utcák.
Ez abban különbözik a sikátortól, hogy hmmm… hát nem sokban. Talán itt kevesebb a váratlan meglepetés, leszámítva, hogy az egyirányú utcában bármikor szembe jöhet valaki. Igazándiból nem is ajánlott a megfelelő irányból bemenni, hanem haladjunk a tömeggel egy irányba, vagyis fordítva.
A kis utcák általában szélesebbek, mint a sikátor, és akár járda is lehet a szélén. De valami más biztosan: parkoló autó, macska, virág, betondarab, és kitudjami.
A kis utcák is azok, amikben igencsak sokat lehet bolyongani és autóval kifejezetten vidám dolog.
Két félét lehet megkülönböztetni: a tradicionális kis utcát, ami csak úgy lett, és a modern tervezett kis utcát. A modern verzióra az a jellemző, hogy bár egy sávos, de azért simán elfér benne négy kamion egymás mellett. Ami azt jelenti, hogy tényleg egymás mellett fognak menni. Valójában az utca azért nem szélesebb, mint bármely más normál egysávos út. A négy kamion csak azért fér el egymás mellett, mert a sofőrök úgy akarják.A házak meg ijedtünkben odébb ugranak.

Következnek a normál méretű utcák.
Persze ezek sem egyenesek, hanem kacsáznak mindenfele. Ez akár már kétirányú is lehet. Mármint hivatalosan, mert Isztambulban minden utca legalább kétirányú. Az olyan is elég gyakori, amelyikben beton fal van középen elválasztásnak. Így aki rosszkor megy át a túloldalra, az egy darabig ott is marad. Persze ha jobban tud dudálni, mint a szembejövő, akkor nem probléma, ha nem tud visszamenni a saját sávjába.

Aztán vannak a széles utak. Olyan szélesek, amennyi csak belefér. Hasonlóan sávból is annyi van, amennyi csak belefér. Persze ez megint olyan, aminek inkább szimbolikus jelentősége van, mint gyakorlati haszna. Mert mindenki úgy megy, ahogy befér oda. Erre jó példa pl. a hídra felvezető út, hogy a 14 sávból lesz három.
A széles utak már külön útrendszerek. Gyakran van mellette szerviz út, ami inkább arra szolgál, hogy ott lehet az ellenkező irányba menni. A legszélső sáv a megálló sáv, ahol a kocsik, buszok, minibuszok azért fel tudnak torlódni akár 3-4 sávot is. A legbelsőig azért nem szokottak elérni, így ott inkább a 120 km/h-s átlagsebességgel robognak a kocsik. Az út két széle között elég nagy a különbség e miatt.
Azért, hogy mindenki kényelmesen tudjon padlógázzal haladni, nagyon ritkák a lámpák. Helyette hidak tömkelege van olyan bonyolult rendszerben, amit ha le akarnánk rajzolni, akkor bizony a három dimenzió is kevésnek bizonyulhat. Néha pedig a balra kanyarodás kifejezetten hasonlít egy balettra, annyit kell tekeredni. De a jobbra fordulás sem feltétlenül könnyebb.

Çevreyolu – a körgyűrű. Bár az alakja inkább egy hatalmas rágógumira emlékeztet.
Néha láthatunk sci-fi filmekben olyat, hogy egy bonyolult hálózaton csak úgy repkednek az adatok mindenféle fényfoltok formájában. Na, akik olyat készítenek, azoknak semmi fantáziájuk nincs. Csak el kellene látogatni Isztambulba naplemente után. Legjobb mondjuk péntek este, amikor mindenki megy vidékre. És olyat láthat…
Az autópálya megkívánja a minimális 120-as sebességet. Ott legalább mindenki annyival is megy. De oda előbb be kell jutni. Ugyanis az autópálya mellett még számos másik út van. Talán gyorsítás céljából, talán leállásra a büfében. Talán mindkét okból. Vagy csak, hogy izgalmasabb legyen.
Ahogy elindulunk a körgyűrűre azt vesszük csak észre, hogy körülöttünk mindenki gyorsít, holott még csak a felvezetőn vagyunk. Majd beljebb jutva olyan, mintha már a sztrádán lennénk, pedig az még csak az elosztó rész. Innen kell még egyet beljebb jutni, és akkor már tehetjük is a téglát a gázpedálra.