Futni mindig jó dolog. 42 kilométert lefutni pedig egy különleges élmény. De ezt nem kell annak mondani, aki szeret futni. Aki viszont utálja a futást, annak meg úgyis mindegy, nem lehet a sport szépségéről mit mesélni.
Kivéve, hacsak nincs egy ilyen különleges nap, amikor mindent lehet. A tilos hídon lehet futni. Át lehet gyalogolni Ázsiából Európába. Ez az Eurázsiai maraton. Minden turista álma, hogy a hídról fotózza a várost, az eljön egy napra minden évben. 🙂
Mikor 5 évvel ezelőtt Isztambulba jöttem már az első éjszaka kiszúrtam a Boszporusz-hidat a hotel ablakából. Persze nem volt nehéz, mert elég nagy darab. Gondoltam is, hogy onnan bizony jó képet lehetne a városról készíteni.
A rendőr viszont másképpen gondolta, aki a végén lezavart onnan. Mert még a járdás is tilos menni, mert az emberek szeretnek innen a vízbe ugrálni. A híd közepe egyébként 131 m-el van a tengerszint felett a GPS-em szerint, míg a szélén 83m-t mutatott. Persze ugrani lehet kisebb helyekről is, de innen néha megpróbálják eltalálni a turista hajót is. Hülye egy játék…
Tehát szertefoszlott egy álmom. Mígnem a neten láttam, hogy van egy nap, amikor a gyalogosoké a híd. Nosza ez kell nekem.
Minden év október egyik hétvégéjén maratont rendeznek. Ázsiában indul, majd 42 km múlva Európában fejeződik be. A kevésbé sportosoknak van a kis maraton, ami csak 15 km. A lustáknak, vagyis nekünk pedig van egy Móka Futás (Fun Run) nevezetű, ami…hát akár azt is mondhatjuk, hogy hasonlít a futáshoz. Ez csak 8 km, de aki elfáradt bármikor bemehet a büfébe, vagy leülhet piknikezni. Akár a híd közepén is. 🙂
Úgyhogy erre én is készültem. Sőt, hívtam másokat is, akik nagyon belelkesedtek. Jelentkeztünk is, kemény 10 líráért. Cserébe kapunk rajtszámot, meg pólót, ha eljutunk a célig és nem ragadunk le valamelyik büfében.
A nagy nap előtt viszont hatalmas eső volt. De az még nem is baj, de még az is kiderült, hogy korán kell kelni. Vasárnap. Így reggel 6-kor már csak én maradtam.
Éppen azon gondolkodtam, hogy vajon hogyan öltözzek. Reggel 6-kor nem derül ki, hogy hideg, vagy meleg lesz. De aztán hatalmas eső kezdődött, és ez megoldotta a problémámat. Az eső az más. Arra lehet készülni.
Még évekkel ezelőtt jártunk tesóval Izlandon, és akkor berendezkedtünk egy kicsit komolyabb felszereléssel. A kabát, nadrág, cipő és miegymás együtt olyan volt, hogyha kiállunk a legnagyobb viharba (és persze nem minket szemel ki a villám), akkor az egész tomboló időjárásból csak annyit érzékelünk, hogy valaki iszonyatosan hátba rugdos időnként. De belül szárazság van, és csend és kényelem.
Ebből a felszerelésből sok még ma is megvan. És ki lett egészítve pár más dologgal. Pl. a fényképezőgépnek vízhatlan tasakkal, amiből bármilyen időben lehet fényképezni. Így aztán bátran készültem a futásra.
Kis csomagom a következő volt:
Vízálló kabát, nadrág, vízhatlan nadrág, bakancs, 1 zokni, 3 tartalék zokni, fényképezőgép, tartalék akkumulátor, tartalék kártya, merevlemez (képek áttöltése), tartalék merevlemez, egy rakat drót, akkumulátor a napelemből (ezzel lehet tölteni a bizgentyűket), GPS, akbil, tisztító kendő (elég mocskos volt a híd, ezért jól jött. annyira sok volt a piszok, hogy az emberek az ujjaikkal írták fel a nevüket az oszlopokra), Blackberry, annak is valami vízhatlan zacskó (kiflis zacskó), állványok. Persze volt, ami kimaradt, mint pl. a napelem, a 220-es töltő, 1 kg répa meg ilyenek.
A listát végignézve, meg ahogy én is tettem magammal felöltözés után, eléggé elgondolkodtatott, hogy a bánatban is fogok futni így. Ezek közül minden cuccom pont, hogy akadályoz a futásban, kivéve az alsógatyát, ami nem vízhatlan, csak mackó mintás. Persze futni mindenben lehet, ha van egy éhes medve a hátunk mögött. Talán egyedül a 23 mm-es sugárvédő ruhában nem, mert azt már nem tudja átharapni…
No de sebaj, úgyse futni megyünk, hanem fotózni.
De nemhogy a cél, de még a starthoz is el kell jutni valahogy. Sema az esőt látva, inkább folytatta az alvást, meg ő sem ismeri a környéket, amit megadtak startnak az interneten (nem is ott volt). Elővettem hát az isztambuli busztérképet, majd rövid szemlélődés után visszaraktam. Kitartóan csak arra jó, hogy ne billegjen az asztal. Marad akkor a török megoldás: kérdezgetünk.
Naja, csakhogy a start Isztambul legfontosabb útvonalán van: a Boszporuszi (első) hídon. Itt megy át majdnem minden busz. És ez van most lezárva. Úgyhogy nem lesz könnyű olyat találni, ami el is megy oda, de mégse megy át a hídon.
A kikötőben elkezdtem kérdezősködni, melyik busz megy oda (taxival bárki el tud jutni, az úgy nem ér). Szerencsémre az információnál kötöttem ki, ahol mondták, ha a maratont keresem, van oda célbusz, ami ingyen elvisz. Hurrá. Hol a busz? Hát ott, a sor vége utáni másik sor után. Elmentem oda, de ott már nem volt semmi.
Visszamentem az információhoz, akit meglepett az a hír, hogy ott bizony semmi sincs. Nosza, ő is elkezdett kérdezősködni. Mindenki tudta, hogy van busz, csak azt nem, hogy hol van. Ezzel jól elvoltunk egy darabig, mígnem az egyik buszsofőr mondta, hogy arra megy. Nagyából.
Hmm… a nagyából az még jó lehet. Majd nézem a térképen, merre járunk.
Persze a híd lezárása miatta busz nem a szokott úton ment. Behajtott minden kisutcába (tényleg mindegyikbe), függetlenül, merre egyirányú. Az ő dudája volt a hangosabb. Sose lehetett tudni, a következő kanyarban jobbra, vagy balra megy. A sofőr se tudta, néha csak tippelt. Így hol közelebb, holt távolabb voltunk a célponttól. Ez is egy módja a városnézésnek.
De aztán csak eljutottunk a hídra felvezető, kőrgyűrű autópályához, ami alatt egy alagútban haladt tovább a busz az ismeretlen fele. Én viszont már leszálltam. Szerencsére a start itt volt, nem pedig a térképet megjelölt helyen, így komolyabb gyaloglás helyett készülhettem is a futásra.
Igenám, de még nincs rajt számom. Szakad az eső, és mindenhol turisták rohangálnak. Ők pedig se angolul, se törökül nem tudtak. Így nem igazán találtam meg, hol is szerezhetném be a számomat. Mígnem egy török azt tanácsolta, hogy hagyjam a fenébe az egészet, és fussak kedvemre. Hmm.. az ilyen apróságok miatt szeretem ezt a várost. 😀
Najó, akkor elő a gépet, GPS indítása, és nézzük körbe.
Az eső szemmel láthatóan sokaknak betett. Ki-ki megpróbált védekezni ellene, zacskóval, esőkabáttal. Vagy csak egyszerűen fürdőnadrágban és mezítláb gyakorolt. És olyan is volt, aki teljesen máshogy állt a dolgokhoz. 🙂
Nemsemmi, amikor Isztambul legforgalmasabb útja teljesen kihalt. Mármint ha az embereket nem számoljuk. Nem volt több ezer autó, sem dudaszó.
A csoport hamar három részre oszlott: Voltak a futók. Talán az egyetlen csoport, ki valóban komolyan vette. Akkor voltak a fotósok, akik megpróbáltak helyezkedni. Kinek-kinek hova sikerült felmászni.
És voltak a nézelődök, akik mindenfele sétáltak, fényképeztek, és úgy igazándiból nem túlzottan érdeklődtek az egész futás iránt. Az volt a lényeg, a híd szabad lett! 🙂 Valahogy szépen lassan én is ebbe a csoportba kezdtem tartozni.
Elején még gondoltam, megvárom a startot, és csak aztán indulok a híd fele, de az ellenállhatatlanul csábított. Észre se vettem, máris a hídon voltam, ahol a rendőr éppen egy kupac japán turistát zavart vissza a járdáról az útra. A járda most is le van zárva, csak az út szabad.
A híd hatalmas. Nagyon jó, hogy végre oda lehetett állni, és felnézni, meg lenézni. És megint fel, megint le. Megint fel, de akkor már beesik az eső a kabátba.
Itt találunk egy igencsak ritka táblát is: Welcom to Asia, azaz üdv Ázsiában. Ez egy másik földrész, mint ami a híd másik oldalán van. Csak néhány híd van a világon, mely összeköt két kontinenst. Mindig is szerettem volna ezt a táblát lefényképezni, de túl gyorsan hajtottunk el mellette kocsival.
És akkor elindultak a futók. Megkezdődött a maraton. A nagy, a komoly. Nem a Móka Futás, ami utána lesz majd. Hanem a valódi 42 km. Bár a kép nem lett túl jó, de azért az látszik, hogy az élen futók nem isztambuliak 🙂
Ők még nem is voltak sokan. Egészen kényelmesen lehetett közöttük sétálgatni. Hozzám hasonlóan más fotósok is a kilátásban gyönyörködtek, és inkább a hidat meg a panorámát fényképezték, mint a futókat.
Mire feleszméltünk, addigra már el is tűntek. A híd ismét kihalt lett. Vagyis nem teljesen. Mindenfele sétáló embereket látni, mintha éppen csak most mennének bevásárolni, vagy átsétálnak a Boszporusz túloldalára a rokonokhoz. Ki hinné, hogy itt éppen egy maraton van?
A kilátás viszont tényleg nagyszerű. Ellátni a Márvány-tengerig. Egyben látható az egész történelmi városrész.
Ilyenkor még nagyban szakadt az eső. De az emberek fényképezték egymást. Háttérben a Boszporusszal. Néha persze ki se látszódtak az esőkabátból, de az a legkevesebb. Ilyen nap ritkán van.
Mire a híd végére értem (a sok fénykép miatt nem haladtam túl gyorsan), addigra az eső is elállt. Sőt, minden jel szerint lassan a nap is kisüt. Ennek két hatása lesz: az esőálló cuccom felesleges lesz, és elkezdek belül izzadni. Viszont sokkal szebb képeket lehet fotózni. Azaz vissza a hídra, még egy körre.
De előtte még elmegyek az Ázsiában üdvözlő tábla európai verziójához is, ahol egy rendőrbusz állt. A mai nap a rendőröknek is különleges, így egyikük – kezében a fényképezőgéppel – megkért egy „futót” (vagy inkább gyalogot), hogy készítse róluk egy csoportképet.
Nosza, vissza a hídra. Hiszen ilyen alkalom nem lesz még 360 napig! Az idő is szép lett, a szél se fúj már annyira, és egy majom rohan át a hídon. Rohanna, nem állítanák meg minden méteren egy fénykép erejéig. Egy jó tanács: Ha szeretnénk a hídon egy nap alatt átjutni, ne öltözzünk majomnak. 🙂
Oké, itt vagyunk Isztambul közepén, ahol több ezer, talán millió ember is van. Hát sehol egy simit-árus? Ahol 20 ember összegyűlik, ott mindenképpen van egy. Itt pedig sehol. Hogy fogok én így reggelizni? Éhen fogok halni!
Jön már, jön már. Kicsit lemaradt, mert sok a kliens és kevés a szélszes.
Veszek is egyet. Most már van mit ennem, így leülök a híd közepére, Isztambul közepére, és megreggelizek. Jó hely ez. Lehet, hogy nyitok ide egy kebab büfét.
A maratonosok már messze járnak. Így rá lehet szabadítani Isztambult a hídra. Megkezdődik a Móka Futás. Már meg sem lepődők, hogy alig találni számot az embereket. A napsütésre mindenki kijött, aki csak a közelben van. A hídat pár perc alatt hatalmas tömeg lepi el. Mozogni alig lehet.
Persze azért itt is vannak egyéniségek. Mindenki meg akarja mutatni magát a kameráknak, képet készíteni, majd feltenni a Facebookra, és persze reklámozni. Nem egy embert látni a sarki kis bolt pólójában, alatta a webcímmel: www.ittvegyélmegmindentmertolcsesfinom.com.tr. És nem maradhat el a sok-sok-sok-sok török zászló sem. Itt már nincs futása, csak elvétve. Egy hatalmas városi tér lett Isztambul hídjából. Azon gondolkozom, jövőre hozok foci labdád is.
A tömeg lassan halad tovább, és lejut a hídról. Én is velük tartok, persze még sok fényképet készítek. Bejutunk a városba, ahol megint forgalmas utcákat látunk, de most nincsenek kocsik. Csak emberek. De abból nagyon sok. Természetesen az út melletti kis éttermek, büfék mind nyitva vannak, és tele vannak vendégekkel. A hídon megéhezettek betérnek egy-egy kebabra, és „futnak” tovább. Érdekes, hogy a Burger King és más nem éppen török étterem mind zárva van. De kinek is kell a sült krumpli, amikor bevágjuk a dönnert, és megyünk tovább, tovább, midig csak tovább…
- Karácsony, újév, szilveszter, miegymás… (0.980)
- Török saláta a'la nemtommi (0.917)
- Snap Shots meg más újdonságok (0.917)
- Az első év (0.917)
- Eső, eső kitartóan (0.917)
- Olcsóbb lett a vízum. (RANDOM - 0.020)