Ma van egy éve, hogy kiköltöztem.
Persze ha pontosak akarunk lenni, akkor nem 365 napot töltöttem Isztambulban, és Törökországban, mert néhányszor haza mentünk. No meg az esküvő előtti időszakban akkora kavarás volt, hogy azt nem ér beleszámolni. 😀
De mégis egy év telt el azóta, hogy végleg repülőre szálltam. Eme alkalomból úgy döntöttem, készítek egy interjút magammal. 🙂 Persze ha nektek is van kérdésetek, akkor itt és most (meg máskor és máshol) feltehetitek. 🙂
Én: Pontosan mikor és miért is mentél ki Isztambulba?
Megint én: 2008. október 21-én. A cél a házasság volt. Végre 5 év várakozás után együtt legyünk Semával.
Én: Mi a legnehezebb odakint?
Megint én: Szerintem az, ami mindenkinél előfordul, mikor először kezd saját életbe saját lakásba: a széken ottfelejtett zokni nem fog magától eltűnni, ahogy a szemét és a mosogatnivaló sem.
De ha kifejezetten Isztambult nézzük, akkor az a legnehezebb, hogy nagyon gyakran van szükségem segítségre. Hiába vagyok már kint egy éve, még most is kérdezgetni kell az embereket erről-arról, mi merre van és hogyan. Persze ez természetes, de nem könnyű ha egy olyan környezetből jövünk, ahol többségében már mindent ismertünk. Viszont az újdonság mindig izgalmas.
Én: Hiányzik a magyar nyelv?
Megint én: Érdekes módon nem. Nem vagyok annyira elzárva Magyarországtól, mint gondoltam volna. Minden nap tudok híreket olvasni, beszélgetni az interneten, és még akár TV-t is tudok nézni, bár az rettenetesen borzasztó. Ráadásul teljesen értelmetlenül vannak a filmek szerzői jogai megoldva, így az interneten szinte semmit se lehet nézni, csak kábelen. Hiszen az interneten sokkal jobban mérhető a nézettség, a korosztály, a régió, az érdeklődési kör, és több, célzottabb reklám helyezhető el. Persze ők tudják, miért érdemes az árral szembe úszni.
Én: És a magyar kultúra?
Megint én: Ez egy érdekes dolog. Mielőtt kimentem volna, nem túlzottan érdeklődtem a magyar kultúraért. Persze próbáltam nem barbárnak feltűnni, de azért most mindez sokkal inkább felerősödött. Nemegyszer hallgatjuk munkaidőben a magyar folklór rádiót. A törököknek is tetszik, bár nem értik, miért nevetek egy-egy dalon. Olyankor el kell magyarázni, hogy a bácsi éppen a kecskéről énekel, hogy annak milyen a szarva… Persze ők jobban szeretik azokat a dalokat, amiket tudnak énekelni, így egész nap még sincs népdal. Ugyan így más, magyarság is jobban felerősödött.
Én: És a magyar konyha?
Megint én: Az már nehezebb, mert ahhoz főzni kell, utána meg takarítani. 🙂 Semának meg az Erős Pista szokott hiányozni, de szerencsére azzal jól el vagyunk látva. Lassan-lassan sikerül felfedezni, mit mivel lehet pótolni. Már csak a jó kis szalonna helyi verzióját kellene megtalálni.
Én: Hogy sikerül a török bürokráciában eligazodni?
Megint én: Nehezen és alig értek belőle valamit. Szerencsére Sema nagyon benne van, így ebben sokat segít. Mikor azon gondolkodtunk, hogyan legyen kapcsolatunk, felvetődött, hogy köztes országba megyünk, mint pl. Spanyolország. De végül úgy döntöttünk, hogy olyan helyre megyünk, ahol legalább egyikünk otthon van, egyikünknek legyen stabil. Nem vagyunk már tinédzserek, hogy bármit be tudjunk vállalni.
Én: Így akkor maradt Magyarország és Törökország. Miért éppen Törökország, hiszen Magyarország már bent van az Unióban?
Megint én: Azzal, hogy összeházasodtunk, Sema is már fél lábbal az Unióban van, a gyerekek pedig automatikusan teljes jogú tagok lesznek. Mehetnek majd bárhova tanulni. Persze, ha az anyjuk majd elengedi. 🙂
Kezdetben arra gondoltam, Semának milyen jó lesz Magyarország. De aztán megismertem Törökországot, és rá kellett jönnöm, hogy egészen más, mint ahogy mi ismerjük (vagy ha csúnya vagyok, azt mondom, ahogy szeretnék egyesek, hogy ismerjük). Sokkal fejlettebbek, mint gondoljuk, és sokkal több a lehetőség. Aki valóban kitartóan dolgozik, valóban megkapja az eredményét. Itt a cégvezetők és a dolgozók is nagyon tudják, hogy nem ők az egyetlenek. E mellett megismertem, hogy Sema mennyire otthonosan mozog ebben a környezetben. Sokkal inkább, mint én valaha is Budapesten. Ebből pedig nem akartam elvinni. Ő bármennyire is beilleszkedne Magyarországra, sose tudná annyira otthon érezni magát. Hiányozna az, ami Törökországot olyanná teszi, amilyen.
Én: És akkor hogy tudsz te beilleszkedni?
Megint én: Sok beszélgetéssel 🙂 Élni kell, mint eddig otthon. Mindent megismerni. Olyan igazán nem hiányzik semmi.
Én: Szülők?
Megint én: Nagyon sokat segít az, hogy van internet, hiszen minden nap tudunk beszélgetni. És ma már Isztambul sincs olyan messze, mint gondolnánk. 2 óra repülővel. Ez annyi, mint egy esős hétfő reggel a Belvárosban. 🙂
Én: Isztambul délebbre van. Hogy bírod a klímát és az időeltolódást?
Megint én: Az időeltolódás az egy olyan dolog, amiről elég csak tudomást venni. Ez az 1 óra különbség fel sem tűnik. A klíma nem különbözik annyira Budapesttől. A Boszporusz miatt nincs olyan meleg, mint ezen a szélességi fokon várnánk. És bár télen nincs olyan hideg, havat is lehet látni. Csak nem marad meg hetekig. Persze ez függ a helytől is. A Fekete-tengerhez közelebb (onnan szokott a rossz idő jönni…ezek az oroszok… 😀 ) azért tud hideg is lenni, míg nyáron az aszfalt-beton rengeteg közepén egész jó kis hőkatlanos erőművel lehetne üzemeltetni.
Én: Azt mondják, Isztambul egy hatalmas labirintus. Mégis, hogy tudsz kiigazodni?
Megint én: Meg kell érteni a logikát. Ez pedig az, hogy valójában senki se ismeri a várost. Egy amolyan közelítés-féle módszerrel haladunk mindig. Ennek az a lényege, hogy először meghatározzuk a városrészt, és oda próbálunk eljutni. Ez olyan, mintha külön városok lennének. A városrészek egymással elég „vastag kábellel” vannak összekötve. Egyikből a másikba könnyű átmenni. Így célunk a városrész központja. A városrész is több darabból áll, ahova a központból már el tudunk jutni. Ezeknek is vannak kisebb központjai. Nagy előnyünk, hogy a városrész központjában már tudni fogják az ember, melyik busszal lehet az alközpontba jutni. Ott pedig már lehet tovább kérdezgetni. Általában a támpontok a bankok, mecsetek, hidak, benzinkutak. Ezek pedig könnyen megtalálhatóak.
Én: Hogy érzed, turista vagy még, vagy már helyi lakos?
Megint én: A kettő között. Kitartóan nyitva tartom a szemem, és még mindig mindent lefényképezek, megnézek. Még mindig rengeteg érdekes és izgalmas dolgot találok. Viszont már nem probléma egyedül is megállni a lábamon. Furcsa dolog, de turistaként sok minden sokkal egyszerűbb: az ember ide jön, megpróbál éve maradni, aztán haza jut valahogy, ha másképpen nem, a követség segítségével. Itt élni teljesen más. Nem lehet elkölteni az összes pénzt, nem szabad az egész nap városnézésre. Viszont bármikor újra vissza lehet menni ugyan abba a boltba, ugyan arra a pontra ahol jó képet lehet fotózni. Ezt azért néha elfelejtem. Inkább esőben és viharban is fényképezni akarok, pedig másnap, másik héten vagy másik évben is megtehetem.
Közben pedig nagyon jó, hogy megszűnt az a fal, ami a turista és a helyi lakosok között van. Jó érzés elbeszélgetni az eladóval, nemcsak elmutogatni és hazajönni.
Én: És most hogyan tovább?
Megint én: Jön a következő év, majd az azt következő, és így tovább :).