November 10. 09:04
Ez is olyan, mint a többi reggel. Az emberek futnak, hogy elérjék a buszokat, hajókat. A taxik dudálnak, mint mindenki más, az árusok pedig igencsak hangosak. Semmi jele, hogy 1 perc múlva kezdődik a megemlékezés. Most nincsen ujjongó tömeg, zászló is csak egy van, az is félárbocon. Az egyetlen jel, hogy a mai nap egy kicsit más. De egyébként egy teljesen átlagos munkanap. Munkanap akkor is, ha hétvégére esik. Ő azt szerette volna, hogy a törököknek, a lányaiknak és fiainak legyen egy saját országuk, ami az övék és ők építik. A törökök atya álma valóra vált. És ezt sose fogják elfelejteni, akár mi is történjék. Ma van a napja, hogy erre emlékezzenek.
A különleges alkalomból néhol büszke ifjakat látni, amint katonai díszruhában állnak egyes fontos épületek bejáratánál, fontosabb tereken és utakon. Ők reggel óta kint vannak.
November 10. 09:05
Megszólal a sziréna. Nem egy helyen, hanem mindenhol. Megállnak az emberek. Megállnak a buszok, a taxik, a dolmuşok, a hajók, mindenki. Nem rohan senki. Nem ez a néhány perc számít. Vagyis pontosan ez a néhány perc az, ami igazán számít. Nem kéri senki. Nem kéri azt se senki, hogy szánjanak a törökök egy teljes napot az emlékezésre. Nem kéri senki, hogy menjenek el egy helyre, hogy leróják a tiszteletet. Nem kötelező. De úgyis megteszik. De még ez a néhány perc minden évben, ez sem kérés. Mégis mindenki megteszi. Ettől senki nem lesz kevesebb, csak több. Pár perc cserébe mindazért, amit kaptak.
November 10. 09:06
A sziréna szomorú hangja még mindig szól. Itt, és mindenhol Törökországban. Mintha sose lenne vége. Hisz sose lesz vége annak a fájdalomnak és veszteségnek, hogy valakit, aki nagyon fontos volt végleg elvesztettek. Bár már alig él valaki, aki személyesen ismerte a nagy embert, Atatürköt, az emberek tudják mit tett. És tudják mit köszönhetnek neki. Elég csak körbe nézniük a szomszédokban. És azt is tudják, mit veszítettek.
Megjelennek az elő könnycseppek.
November 10. 09:07
Egyszerre van csend és zaj. Semmi más nincs, csak a sziréna. Sose lesz vége. Ő se lesz már soha többé. Senki se lesz, ki hozzá hasonló.
Elegáns öltönyös emberek Mercédeszben és szakadt ruhás virágárusok lehajtott fejjel könnyeznek. Mint ahogy a büszke katonák és rendőrök is. Az emberek lehajtott fejjel állnak. Minden áll egy helyben. Nem úgy, mint egy kimerevített filmben. Az emberek állnak, nem pedig megfagytak mozgás közben. Állnak és befelé fordulnak. A hajók is állnak. És közben kürtölnek.
November 10. 09:08
Elhaltak a kürtök és a sziréna is. Mindegyik, mint egy utolsó lehelet. Csend van. És még mindig mindenki áll. Egyik-másik helyről felhangzik a török himnusz, mígnem a dal annyira felerősödik, hogy mindenki egyszerre énekli.
November 10. 09:15
Ez is olyan, mint a többi reggel. Az emberek futnak, hogy elérjék a buszokat, hajókat. A taxik dudálnak, mint mindenki más, az árusok pedig igencsak hangosak. Semmi jele, hogy percekkel ezelőtt volt egy megemlékezés. Csak a zászló lobog félárbocon…
- Hürriyet újság mostani képei amikor megáll az élet néhány percre…
- Milliyet újság történelmi képei Atatürk temetéséről
- Hürriyet újság történelmi képei Atatürk temetéséről
Utóirat
Divat lett mostanában, hogy a nagy emberek hibáit keresik. Bebizonyítják, hogy mennyire kicsapongó életet éltek. Nagy Sándor, Churchil, Atatürk és még lehetne folytatni. Ittak, dohányoztak, nőztek, és ki mit talál még.
Azért kik ezeket a cikkeket írják szeretném megkérdezni, hogy: mondja, maga észnél van???
Könnyű a fotelből dirigálni…
A nagy emberek eleve azért lettek nagyok, mert másképpen gondolkoztak. Mondhatjuk úgy, hogy nem voltak normálisak. De mondhatjuk úgy is, hogy különlegesek. Eleve felvédődik a kérdés, hogyan sikerülhet nekünk, egyszerű embereknek megérteni az ő gondolkodásukat. De ez még a kisebb dolog.
Ki dolgozott már komolyan felelős munkában, mikor emberek élete forog kockán, az tudja igazán mit jelent a stressz. És vajon hogy lehet kibírni ép ésszel azt, mikor egy egész nép jövője a tét? Mikor ezek az emberek nem értik meg a tervet, és ellenük kell küzdeni értük? Mikor minden nap egy külön háború? Már ahhoz is hősnek kell lenni, hogy ne dilizzen be az ember.
Így üzenem a hibákat keresőknek, hogy van hely a Földön bőven, ahol lehet bizonyítani.
Végezetül egy hasonló témában egy kommentált egy ismeretlent:
Tényleg olyan világban élünk, ahol a hősöket el akarjuk felejteni? Ma már nincs rájuk szükség?
Ez nagyon szép volt!Megható ez a fajta emlékezés, lám lehet így is, nem csak melldöngetve.Köszi
Én is köszönöm.Tényleg az tetszik nekem nagyon (magán az eseményen kívül), hogy nem kéri senki, egy napig ne dolgozzanak. Nem kéri senki, hogy a szép idő vagy a kedvenc sorozat ellenére rendezvényekre menjenek el. Sőt, még ezt a pár percet sem kéri senki.Mégis, erre a rövid időre félre lehet tenni mindent, és tiszteletet adni.