A török nyelvben az a jó, hogy olyan, mint a magyar. És az a rossz, hogy olyan bonyolult is, mint a magyar. Igaz, néha egyszerűbb (pl. nincs külön tárgyas ragozás), cserébe viszont igazi egzotikumokkal is találkozhatunk.
Egyik ilyen az elbeszélő múlt, vagyis az a szerkezet, amit pletykálkodásra lehet használni.
Az Európában elterjedt nyelvekben általában több féle múltidő van. Legalább 3, de pl. a latinban (ha jól emlékszem) 9. Ezzel szemben a magyarban 1 darab van. Persze lehet csavarni rajta, mint feltételes múlt, stb… de lényegében mégiscsak 1 ragozás van, az is csak egy vagy két T. A törökben sincs túlságosan elbonyolítva a múltidő. Ott is van egy szép, egyszerű múlt. De van egy másik is, ami sokkal izgalmasabb. 🙂
Az egyszerű múlttal nemcsak azt mondjuk, ami megtörtént, hanem azt is kifejezzük vele, hogy láttuk is az eseményt (és észnél is voltunk, vagyis nem valaki más mondja el, mit csináltunk tegnap este részegen). Ha viszont olyan eseményről van szó, amit mi láttunk, csak mástól hallottuk, akkor mindjárt előjön az elbeszélő múlt. Az ige végére a -miş, -mış, -muş, -müş kerül, így beszéd közben máris olyan hangzása van, mintha pusmognánk. És nem is használják másképpen: Hát én azt hallottam, hogy tegnap amikor az Ali menta biciklivel…
Ezzel a szerkezettel mi azt fejezzük ki, hogy én biza ott se voltam, amikor a dolgok történtek. Én nem láttam, csak hallottam. Így aztán, ha mégse úgy volt, arról már nem én tehetek. Ettől még mindez nem jelenti azt, hogy kételkednék a dolog igazában, hiszen Ayşe mindig olyan megbízható ha híreket hoz…
Éppen e miatt nagyon gyakori a használata. A hírekben, a mesékben (bár a kettő között nincs olyan nagy különbség) gyakran hallani, amint ezt a szerkezetet használják. De a történelem tanár is ez használja.
Nagyon könnyű megtanulni, mert csak pusmogni kell az ige végén. És így mi is azonnal csatlakozhatunk Isztambul titkos hírláncához, amikor is a hölgyek reggel kinyitják az ablakot, és átkiabálnak az utca túlfelére. És azt halottátok-e, amikor…
Megy a „pusmus”… :))
Igen, és még tegyük hozza, hogy az is létezik, amikor egyes szam elsö személyben pusmogunk sajat magunkrol 🙂
Ez leggyakrabban egy átmulatott éjszaka után fordul elő, amikor a többiek elmondják, hogyan is táncoltunk az asztalon… 🙂
Köszi, végre értem 😀