EU-kompatibilis házasok lettünk.

Amikor összeházasodtunk, akkor az esküvő Isztambulban zajlott. Meg azt a papírhegyet, amire szükség volt, azt is Isztambulban adtuk be. Pontosabban Sariyer Önkormányzatnak, ott is az anyakönyveztető nőnek. Azért kell ilyen pontosan, mert az ő keze van a dolgokban, az ő aláírása van mindenen, azaz ő a halatom úrnője. Legyen ez akár pozitív, akár negatív értelmű…

Viszont ez elég ahhoz, hogy Törökországszerte elismerjék, mi bizony házasok vagyunk. Más dolog persze, ha a gép adatbázisából kimarad egy-egy adat, mert akkor a Jóisten se tudja kibogarászni, hogy mégis mi az ábra, függetlenül, milyen vallású is az, aki a számítógép előtt ül… A különbség csak annyi, hogy ki, és mégis mit műveljen azzal az ócska masinával. Az „ócska masina” meghatározása persze már megint egységes, mégha nem is ilyen finoman lett megfogalmazva.

Tehát ezzel Törökországban elismertek lettünk. Csakhogy ettől még nem lesz automatikusan Magyarországon is elismert. Ahhoz a Magyar Államnak is anyakönyveznie kell.

Szerencsére ez nem is olyan bonyolult. Sőt, sokkal egyszerűbb, mint az esküvői papírgyűjtési akció, amit bármely általános iskola megirigyelhetett volna. Két lehetőségünk volt: vagy Magyarországon adjuk be a papírokat, vagy az Isztambuli Főkonuzulátuson intézünk mindent.

Az első variáció természetesen az esküvői felhajtás fordítottja lenne. Vagyis minden papírt fordítani, meg hitelesíteni. Persze nem mindegy ám, milyen sorrendbe, mint ahogy az sem, hogy akkor ki fordítja, meg ki hitelesíti. Meg a fordítót ki hitelesíti, a hitelesítőt meg ki fordítja, és vajon akkor is minden hiteles lesz, ha a tinta csak ócska kínai gyártmány az aláíráson, vagy annak is hitelesnek kell lennie. Nem tudom, akinek van kedve, próbálja ki ezt az utat. Nem fog unatkozni, de biztos, hogy többet fog sikoltozni, mintha ugyan ennyi pénzért a hullámvasúton töltene egy egész hetet.

A másik variáció viszont tényleg egyszerű. Csak néhány papír és egy kis ügyintézési pénz kellett a követségre. Természetesen azért itt is voltak akadályok. Mert hát nem lehet minden olyan egyszerű, mint Einstein relativitás-elméletének bizonyítása. Az a házassági papír, amit mindenki használ Törökországban, azt nem fogadja el a Magyar Állam. Ezen ugye nincs is miért meglepődni. Mint ahogy azon se, hogy a másik fajtáról senki se hallott. De azért az önkormányzatnál az adminisztrációs kisasszony volt olyan rendes, és kikereste a nagy állami lexikonban, hogy mi is az, meg hogyan kell összeállítani. Cserébe én pedig megmutattam neki a magyar nyomtatójavítási technikát: kettőt balról, hátmar jobbról. Lábbal. Csizmással. Minden jel arra utal, hogy hamarosan elterjed majd egész Törökországban. Kellett volna copyright licenszet kérnem…

Na tehát, néhány papírt összeszedve már csak be kellett menni a konzulátusra, utána pedig a bankba. Szerencsére a bankok errefelé elég rugalmasak, és az eredetileg euróban meghatározott árat lehetett vegyesen, euró-dollár-líra kombinációban is fizetni. Mindezek után már csak várni kellett.

A szokásos 30 napot.

Most viszont megjött a papír. Szép hologramos-vízjeles-pecsétes. Ráadásul három nyelven van kitöltve: magyar, angol és francia. Így most már a Magyar Állam is elismeri, hogy mi házasok vagyunk. És ugyebár ez már EU-kompatibilis.

Vagy talán mégse?
Azt már megtanultuk az EU-ban, hogy a dolgok messze nem úgy működnek, mint ahogy kellene. Ami EU-biztosnak látszik, attól kell a legjobban rettegni. Erre talán legjobb példa a kártyás fizetés, ami vagy sikerül, vagy nem. Így aztán ez a házassági papír vagy jó lesz más EU-országban is, vagy nem.
Azért a magyarok biztosra akartak menni, ezért a megjegyzés mezőbe kizárólag magyar nyelven beírták azt, hogy a feleség török állampolgár. Ennek köszönhetően biztos, hogy fogjuk mi még ezt a papírt fordítgatni, meg hitelesítgetni, meg a hitelesítőt is fordítgatni, a fordítót meg hitelesítgetni…