báró Tóth Ferenc

Magyarok Törökországban

Baron Francois Tott, vagy báró Tóth Ferenc? Francia vagy magyar
alljtorok.jpgA történelem folyamán a Dardanellák szűk tengerszorosát mind az európai, mind a kis-ázsiai parton erődítmények védték az illetéktelen behatolók ellen. Az oszmán seregek Ece (ejtsd: Edzse) bég vezérletével 1356-ban keltek át Európába, azóta nevezik az európai parton fekvő kisvárost Eceabatnak. Nem messze van tőle Kilitbahir, azaz „a tenger zára”, ahol Hódí-tó Mohamed 1462-ben egy szép, szív alakú várat építtetett, amelyet Nagy Szulejmán 1542-ben a Sarıkule (ejtsd: Szarikule, jelentése: sárga torony) henger alakú tornyával bővített. A Kis-ázsia és Európa közt közlekedő komphajókról nagyon szép látványt nyújtanak.

A kontinensek partvonalába szinte észrevehetetlenül simul be az a 18. századi ágyú-állás rendszer, amely felújítva ma már múzeum. Bejáratához közel az egyik, arany alapon fekete betűkkel írt tájékoztató táblán angolul és törökül jól olvasható, hogy ezt a korának egyik legjobb védművét a „fransız Francois Tott” tervezte és építette fel. Hát ez a tájékoztatás a hálátlan, sértő – különösen ránk, magyarokra nézve – és ráadásul hamis!

Mit szólna hozzá, és mit érezne egy átlagos műveltségű török, ha azt hallaná – vagy olvasná -, hogy az edirnei, dzsámiból, egyetemből, kórházból és más épületekből álló „küllije” építtetője II. Bajazid szultán „görög”, mert az anyja Trabzon környéki görög nemes leánya volt? Vagy az edirnei Szelimije dzsámit úgy mutatnák be: íme Szinán remeke az „orosz” Szelim szultán megrendelésére? Végül is az anyja Hürrem, eredeti nevén Roxolan, orosz volt! Talán erőltetettek és bántóak ezek a goromba hasonlatok, de – felháborodásom miatt -, ez volt a szándékom.

Az igazság az, hogy Tóth Ferenc, aki – többek között – a Dardanellák ágyúállásait tervezte és építette, tősgyökeres magyar apának, Tóth Andrásnak a fia, bár 1733. augusztus 17-én Franciaországban született, ezért nevét Francois Baron de Tott-nak írta, de magyarnak vallotta magát és magyar földbe temették el, sajnos ezt a területet a Trianoni Békeszerződés Ausztriának ítélte.

Először kövessük elejétől végig a Tóth család 18. századi történetét, hogy világosan megértsük honnan származott és mi volt az életműve a „francia” Tóth Ferencnek.

1705. november 11-e után Forgách Simon volt Rákóczi Ferenc fejedelem seregének a parancsnoka. Forgách megszegte a fejedelem parancsát amikor Pozsony elfoglalása helyett egy (sikeres) morvaországi portyázásra indult, mert eközben a császáriak visszafoglalták Esztergomot, ezért Rákóczi 1706. november 22-én letartóztatta, majd fogságra vetette. Forgách ennek ellenére hűséges maradt a fejedelemhez és követte Rákóczit az emigrációba. A szatmári béke után a Habsburgok kirekesztették az amnesztia lehetőségéből, ezért előbb Lengyelországban, majd 1716-tól Törökországban bujdosott. Egy ideig Rodostóban is élt, de 1721-ben visszatért lengyel földre.

Tóth Ferenc apja, Tóth András, fiatalon résztvett a Rákóczi-szabadságharcban, mert ennek a Forgách Simon kuruc tábornoknak lett 1704-ben az apródja, majd annak kegyvesz-tettsége után Rákóczi egyik apródja lett. A fejedelemmel együtt távozott Lengyelországba. A bujdosó Rákóczi nem tudta vállalni a felelősséget a gyermek Tóth Andrásért, ezért őt újra Forgách Simon gondjára bízta, aki magával vitte Törökországba, ahol a kurucok még reménykedtek a szabadságharc újraindításában. Tóth András 1717–1718−as osztrák–török há-borúban a törökök oldalán harcolt.
Rákóczi főgenerálisának, Bercsényi Miklósnak fia, Bercsényi László ezredes (1689–1778), aki francia szolgáltban állt, a törökországi Rodostóban felkereste atyját és a száműzött kurucok közül toborzott huszárokat. A Törökországban verbuvált háromszáz kurucból állította fel Franciaországban azt a huszárezredet, amely az első világháború végéig Bercsényi nevét és címerét viselte.

toth01.jpg

Tóth András 1719-ben hagyta el Törökországot és a Franciaországban 1720-ban megalakult Bercsényi-huszárezredben másod hadnagyként kezdte meg katonai pályafutását.

1733-ban – a lengyel örökösödési háborúban – a francia hadvezetésnek ismét szüksége lett könnyűlovasságra. Az Oszmán Birodalom területén még ebben az időben is voltak bujdosó kurucok s a Porta engedélyt adott az újabb toborzásra. Tóth András beszélt törökül, tatárul és lengyelül, megfelelő helyismerettel rendelkezett, ezért 1733-ban őt küldték Törökországba toborzó körútra. A konstantinápolyi francia követ két alkalommal is – 1733-ban és 1734-ben -, tovább küldte őt diplomáciai céllal a krími tatár kán udvarába, hogy próbálja őt rávenni egy oroszellenes háborúra. Hazatérése után azonnal részt vett a harcokban. Szolgálatai elismeréséül 1737-ben a katonai Szent Lajos rend lovagkeresztjével tüntették ki. Az ezt követő béke-években már rendszeresen küldték diplomáciai küldetéssel a török Portához. (Horbulák Zsolt, Tóth Ferenc báró élete és munkássága)
Tóth András Chamigny−ben, Közép−Franciaországban telepedett el. Feleségül vette Marie Ernestine Pesselier−t, akitől három gyermeke született. Anna nevű leányát gróf Vergennes vette nőül, az ifjabb András katonai pályára lépett, Ferenc, aki szintén katonaként kezdte, később jelentős karriert futott be. Ő a mi „francia” Francois Baron Tott-unk!

1755-ben az új konstantinápolyi francia követ, Vergennes gróf megkérte apósát, Tóth Andrást és sógorát Ferencet, hogy tartsanak vele a kiküldetésbe. Tóth András így utolsó éveit Konstantinápolyban töltötte, ahonnan gyakran meglátogatta Rodostóban (Tekirdağ) a még ott élő honfitársait. A halál is ott érte 1757. július 9-én. A helyi örmény temetőben helyezték örök nyugalomra. Tóth András halálát később, szeptemberben „Don Antonio Luvari” római katolikus pap jegyezte be latinul a római egyház anyakönyvébe, amelynek kivonatát Thaly Kálmán mentette meg 1889-ben, kimásolva azt a Liber Demortuorum Ecclesiae Rodostiensis-ből. Eb-ben olvasható: „…Andreas de Totte Hungarus, Brigaderus…”, tehát magyar brigadéros! Sajnos rodostói sírköve nem maradt meg, mert ahogyan azt Thaly Kálmán, a Rákóczi emlékek Rodostóban című művében leírja: „…1830 körül a felhagyott ó-temetők halottait kiásatták, csontmaradványaikat áthordatták az új sírkertbe és egy nagy közös sírba temették őket… Ekkor pusztultak el a sírkövek is…mert emlékköveikkel templomudvarokat raktak ki, feliratos lapjaikkal felfelé, úgy, hogy a járókelők a szép síriratokat, címereket idővel teljesen elkoptatták.”

Hát ez bizony nem jó fényt vet a rodostóiakra! Palóczi ezt „a rodostóiak vandalizmusnak” ítélte Tóth Ferencről írt könyvében.

Tóth András fia, Ferenc Franciaországban, Chamignyben született 1733-ban. Apja mellett kezdett a Bercsényi huszároknál katonáskodni, ott került igazán magyar környezetb
e. Az ezred nyelve magyar volt, szolgálaton kívül is magyar szó járta. Bercsényi, bár francia marsall volt, soha sem tudott teljesen megtanulni franciául. Fogadott fiát, Eszterházy Bálintot így küldte szolgálatba: „Legyél mindig vitéz katona és igaz magyar!” (Ezt a francia Ernest Daudet, Memoires du Valentin Esterhazy, Paris 1905 jegyezte fel!)
Ferenc 1754-ben huszonegy évesen már kapitány, megházasodik, neje lyoni nemes leány, Marie Rambaud. Gróf Vergennes, amikor Franciaország nagykövete lesz a török Portánál Konstantinápolyban, sógorát, Ferencet választja maga mellé titkárnak. Tóth Ferenc fogadott nyelvmestertől tanul törökül, a török főváros legelőkelőbb köreiben mozog. Felesége Ahmed szultán leányának, az uralkodó III. Oszmán szultán nővérének, Aszmának lesz barátnője.

toth02.jpg

1757-ben meghalt III. Oszmán, akit III. Musztafa követett az uralkodásban (1757 – 1774). Az új szultánnak sok belső és külső nehézséggel kellett megbirkóznia. A hajók rab-szolga legénysége fellázadt, a mekkai zarándokokat az arabok felkoncolták, a Balkánon a cári orosz seregek törtek előre, az orosz hajóhad is fenyegető hadmozdulatokat tett. A nagyvezér, Kodzsa Ragıb azzal a tervvel állt elő, hogy a Szapandzsa tavat csatornával kössék össze az Izmiti-öböllel, hogy a fővárosba könnyebb legyen eljuttatni az Anatólián keresztül érkező élelmet. Ennek a tervnek a szakmai-műszaki felülvizsgálata céljából – a francia nagykövetség engedélyét kérve hozzá – fordult először a Porta Tóth Ferenchez. Udvariasságból elvállalta a feladatot, érdeklődött felőle és azt a következtetést vonta le az egészből, hogy a terv puszta figyelemelterelés és tanulatlan, hozzá nem értőkkel akarják kivitelezni.

Tóth Ferenc 1763-ban családjával együtt visszatér Franciaországba. A franciák először a neuchateli porosz befolyást ellensúlyozandó diplomáciai feladattal bízzák meg – mely most számunkra érdektelen -, azonban érdekesebb, hogy 1767-ben a harmincnégy éves Tóth Feren-cet konzuli teendőkkel bízzák meg, amelyben apja, András és a tatár kán udvara közt létrejött korábbi jó kapcsolat is közrejátszhatott. A krimi Bahcsiszerájban, Girej tatár kán udvarában végzi feladatát, ahol három magas rangú tatár is emlékszik még az édesapjára. A kán jelenlét-ében tárgyal az oroszellenes lengyel képviselőkkel, Kraczinski és Potocki gróffal. Jelen van a kán halálakor.

A tatár kán udvaránál töltött három év után 1770-ben szárazföldi úton érkezik Isztambulba. A Porta a francia Bonneval működése óta tudatában van, hogy hadserege műszaki fejlettsége elavult, gyenge, különösen a műszaki- és a tüzérségi alakulatoké.

Még alig rendezkedett be Isztambulban, máris kapcsolatba lépett vele titokban III. Murád. A szultán orvosa éjjel 11 órakor kereste fel, felhívta a figyelmét a titoktartásra, és el-mondta, hogy a szultán ismeri a származását, ezért hiszi, számíthat rá. A kapcsolattartás végig levelezésből állt, melyről a díván tagjai nem értesültek. Murád magyar származása miatt bízott jobban Tóth Ferencben, mint a saját török kormányában!

Tóth Ferenc átadta a szultánnak egész Oroszország térképét és felkeltette az érdeklődését a modern tüzérség iránt. Ideje volt, mert 1769. év végén 12 orosz sorhajó és fregatt indult Kronstadt kikötőjéből a Földközi tenger felé, ahová meg is érkeztek. A törökök nem tudták, hogy a Balti tengernek kijárata van a Keleti tengerre, onnan pedig az Atlanti óceánon hajózva, Gibraltárnál behajózhatnak a Földközi tengerre. 1770-ben Csesme mellett (Çeşme, Izmirtől 80 km keletre) megütköztek a török hajóhaddal, melyet megsemmisítettek. Ezzel megnyílt a lehetőség, hogy az orosz hajók áttörnek a Dardanellákon és veszélybe sodorják a főváros ellátását, sőt elérhetik és ágyúzhatják a Top Kapi szeráj falait is.

A vereség hírére a veszély nagysága miatt, III. Musztafa eldöntötte, hogy nyilvánosan kéri Tóth Ferenc segítségét, természetesen a francia követség útján. Tóth azt írja emlékiratában: „…a Dardanellák védelmét teljesen rám bízták… és az összes eszközök rendelkezésem alá állíttattak.” A törökök bevehetetlen erődnek vélték Kilitbahir régi bástyáit, fogalmuk se volt a fővárosban a valódi állapotukról. Tóth sejtette milyen lehet, hiszen látta a főváros rogyadozó erődítményeit.

A mellé kinevezett portai biztossal, Musztafa bejjel, haladéktalanul leutazott a Dardanellákhoz, melynek Moldovándzsi pasa volt a „kinevezett parancsnoka”. Az erődök, az ágyúk és elhelyezésük, felszereltségük, a török katonák lelkiállapotával együtt siralmas volt. Az orosz hadihajók első támadásakor a katonák megfutamodtak, Tóth csak hét-nyolc katonát tudott visszatartani, hogy az előre elrejtett 60 fontos (kb. 25 kg-os) golyókat lövő csatakígyót bevethesse (A csatakígyó 16-17. századi ágyú, melynek hossza az űrméreténél néha 40-szer is nagyobb, hosszabb távolságra, pontosan lő).

Az oroszok felhagytak a Márvány tengerre tervezett behatolással. Palóczi Edgár 1916-ban „Báró Tóth Ferenc, a Dardanellák megerősítője” című monográfia szerzője, ezt az eseményt így kommentálta: „Konstantinápoly megmenekült a veszélytől. A mecsetekben nem imádkoztak hiába s III. Musztafa báró Tóth buzgalmában nem csalódott. A bujdosó fia busásan meghálálta mindazt, amit a porta II. Rákóczi Ferencért és bujdosó társaiért tett.” Ez a megállapítás ma is megállja a helyét, még ha a törökök később el is felejtették!
Az orosz hajók távoztával azonnal hozzálátott az erődítmények megerősítéséhez. Legelőször a Dardanellák bejáratánál horgonyzó két török hadihajót, az erős szembeszélben még szombaton (!) négyszáz zsidóval bevontatta a szorosba. Mind az ázsiai, mind az európai parton kijelölte az új ágyúállások helyét úgy, hogy az ellenséges hajókat kétoldali kereszttűz alá lehessen venni. Eközben Moldovándzsi pasa a régi, düledező falú bástyás erődítményeket javítgatta és fehérre meszeltette. Az építkezésre a környező falvakból kirendelt lakosság el-szállásolásáról és élelmezéséről sem gondoskodott megfelelően a török kormány. Kitört a pestis, egy-egy munkahelyen naponta 20 munkás is meghalt. Tóth Ferenc szabadban hált, hogy ne keveredjen a betegek közé és naponta maga szállított hajóval a munkakezdet előtt kenyeret és görögdinnyét a munkásoknak.

Eközben megtapasztalta a törökök hazaszeretetét és bátorságát. Egy török hajóskapitány egymaga akart sajkájával szembeszállni az oroszokkal, hogy megbosszulja a csesmei vereséget és csak Tóth színlelt tűzparancsa hatása alatt mondott le szándékáról. Egy másik török úr saját költségén építtette a Malomfok ütegerődítményét és gondoskodott munkásainak minden szükségletéről. A Porta által felajánlott 300 piasztert pedig elutasította, mondván: „a jó munkájának a gyümölcse teljesen elveszne és szégyen lenne az Oszmán Birodalomra, ha védelmére egy idegen áldozná fel magát…” Az „idegen” alatt Tóth Ferencet értette.
Az új erődök elkészültével a szultán harmincezer fős hadosztályt küldött a Dardanellákhoz. A katonák fegyelmezetlenek voltak, ezért Tóth – félve a sok dezertálástól -, tizenöt-ezer európait az ázsiai, tizenötezer ázsiait pedig az európai parton helyezett el. A török katonák nem bíztak az új létesítményekben, hogy a 22 láb széles, alacsony sáncok több védel
met nyújtanak, mint a magas kőfalak, bástyák. Tóth azt találta ki, hogy a saját testével bizonyítja be lövegállásai tűzbiztonságát. A Malomfok melletti üteghez ment, a szemben levő ütegállás ágyúit ráirányíttatta és parancsot adott a tüzelésre. Az ágyúk eldördültek és valamennyi 36 fontos golyó elakadt a sáncokban, melyek mögött Tóth sértetlenül maradt. A látványos bemutatót nagy tömeg kísérte figyelemmel, így a törökök meggyőződhettek az új rendszer megbíz-hatóságáról.
Tóth elvégezve tervező és előkészítő munkáját a Dardanelláknál, visszatért Konstantinápolyba. Meggyőződése volt, hogy a fővárosban a tüzérségi iskolát valamint az ágyú- és lövegtalp készítést is fejleszteni kell. Csak titokban találkozhatott a szultánnal, azonban meg tudta őt győzni a török tüzérség megreformálásának szükségességéről, amelyben az oktatást ő magára vállalná.
Bürokratikus intézkedések, egyezkedések után a Kağıthane városnegyedben felállított iskolában 50 tüzért kezdett el gyorstüzelésre oktatni az oroszoktól zsákmányolt két 4 fontos ágyúval, melyekre lövegtalpakat szerelt fel.
Tóth azt is észrevette, hogy az oszmán seregnek nincsenek pontonjai. 1772-ben nagy nehézségek árán, egy janicsárszázad segítségével elkészülnek a pontonok, amelyekből – kipróbálás végett -, hidat építettek a Kağıthane vizén. A hidat a szultán álruhában, janicsár odabasi öltözetben (odabaşı, azaz egy janicsár laktanya, vagy szoba tisztje), csónakon érkezve, két janicsár kíséretében megnézte, majd felment a hídra és parancsot adott a kipróbálására. Négy, lovakkal vontatott, ágyút vittek át a hídon. A szultán kifejezte elismerését Tóthnak, kérte, hogy a sereg részére siettesse még több ponton készítését. A híd negyven napig állt, a lakosság tömegesen járt Kağıthanebe megcsodálni.

Sajnos az oszmán hadseregben uralkodó fejetlenség miatt hiába készíttetett Tóth még ötven pontont, azt ugyan elszállították Várnába, de megfelelő szakember nélkül, ezért ott is maradt, a nagyvezér teljesen megfeledkezett róla.
Tóth Ferencnek az Oszmán Birodalom érdekében végzett többi munkásságáról is köteteket lehetne írni. Most csak vázlatosan ismertetek egynéhányat.

Tóth bár még életében sohasem öntött ágyút, mégis sikerült harmincezer font érc meg-olvasztása után, a törököknek újszerűbb, használhatóbb mozsarakat öntenie és hozzávaló robbanó bombákat. Ezek nyilvános kipróbálása alkalmával a húszezernyi néző feje fölött szálltak a lövedékek. A próbán a szultán is megjelent.

Az új tüzértestület megszervezésében is részt vett. A hatszáz új tüzért, akiket Tóth tanított be már nem topcsi-nak, hanem – a török tudósok javaslata alapján! -, szüratcsik-nak, azaz gyorsaknak nevezték. Az alakulat bemutatója során mutatta meg Tóth a legfőbb vallási vezetőnek, a muftinak a szuronyt és használatát, amelyet az oroszok már korábban sikerrel vetettek be a törökök ellen.

A szultán megtudta, hogy a Dardanelláknál a Tóth által kijelölt két erőd építését még meg se kezdték. 1773 februárjában tették le ünnepélyesen az alapkövét, a szultán megküldte bizalma jeléül Tóthnak saját „mértékegységét” és ezzel az összes mesterembert alá rendelte. Az építkezés felgyorsult, hamarosan be is fejeződött. Ezek az ágyúállások becsülettel szolgál-ták még az I. világháború idején is a híres Gallipoli csatában a törökök védelmét.

III. Musztafa fiának a nevelését is Tóth Ferencre bízta, ő oltotta be a szükséges reformok elfogadására a későbbi, már európai műveltséggel is rendelkező III. Szelimet (1789-1808).
Tóth Ferenc vetette fel III. Musztafának a szuezi csatorna tervét – az egész világon el-sőként! – de ez feledésbe merült. Ő hívta fel az uralkodó figyelmét a tengerészet elmaradottságára, különösen a matematikában való járatlanságra. A szultán parancsában, amelyben elrendelte az iskola felállítását, bírálta a régi Nagy Szulejmán alapította iskolát, melynek veze-tői megsértődtek, azt állítván elegendő ismerettel rendelkeznek. Ezért a szultán elrendelte, hogy hat kiválasztott tanár válaszoljon Tóth vizsgakérdéseire. Tóth azt kérdezte tőlük: milyen viszonyban vannak egymáshoz az egyenlő oldalú háromszög szögei? A tanárok egyike erre azt felelte: előbb meg kellene nézni a háromszöget! Tóth felmérgesedett, világosan elmagyarázta a tantételt, erre máris hat földmérő jelentkezett oktatásra. Az óráit törökül tartotta, és az őszszakállú hajóskapitányok a fiatal földmérőkkel együtt jegyezték le az előadásait, amit másnap az egyiküknek kellett összefoglalva előadni. Hogy a tanulók az elméleteket a gyakorlatban is alkalmazni tudják két iskolahajót állított az oktatás szolgálatába.
A hajóépítés és az árboc felállításának technikáját is megreformálta. Ez utóbbihoz ma-ga szerkesztett egy ácsmester segítségével új gépet.

III. Musztafa 1773-ban meghalt, öccse a negyvennyolc éves I. Abdulhamid lett az új szultán. Első nyilvános szereplése Tóth tüzériskolájának a meglátogatása volt. Az eseményt Tóth Ferenc naplójában részletesen leírta. Érdekes epizód adódott abból, hogy a szultán soha sem látott mozdulatlanul vigyázó őrt. Tóth a gyorstüzelő ágyúk mellé egy szuronyos tatárt állított őrszemnek, aki szoborszerű mozdulatlanságban állt. A szultán nem vette le a szemét róla, alig figyelt a gyorstüzelés bemutatására. Magához intett egy sziláhdárt (palotai szolgálat-tevő, udvaronc), halkan beszéltek, majd a sziláhdár odament Tóth-hoz és azt mondta, hogy ura – a szultán – kéri, hogy annak a vezeklőnek kegyelmezzen meg és rámutatott a tatár őr-szemre. Tóth elmagyarázta, hogy nem büntetésről, hanem fegyelemről van szó, de ha a szul-tán óhajtja, leváltatja az őrszemet. A szultán megértette, de az egyik apródjával néhány arany-pénzt küldött a tatárnak. Az apród futva vitte és azt mondta: „Íme itt van, amit Isten árnyéka, a királyok királya, a világ oltalmazója küld neked. Rajta, borulj le hát előtte!” A mozdulatlan őr csak annyit mondott erre: „Tedd az aranyakat az ágyútalpra és távozz!” Az apród megijed-ve kiáltott: „Hogyan? Szerencsétlen! Nem reszketsz a vér ura előtt? Borulj le hamar, mert ő láthat és hallhat téged.” „Tégy, ahogy mondom és távozzál!” – mondta a tatár. Az apród el-ment és értesítette urát, mire a szultán azt mondta: „Látjátok-e, hogy megcsaltak bennünket? Ennek az embernek vezekelnie kell itt, hiszen még pénzt sem szabad elfogadnia, de ne beszéljünk többet erről.” A szultán véleménye hamarosan megváltozott, mert amikor az ezred elvonult a tatár magához vette a pénzt, csatlakozott a többiekhez és a szultán a későbbi gyakorlatok alatt is figyelte az ügyességét. Abdulhamid a szemle végén nagyon meg volt elégedve, mert az ágyúk nyolc perc alatt százhúsz lövést adtak le.

A szultánnak annyira tetszettek az új ágyúk, hogy megbízta Tóthot, készítsen két kis ágyúmodellt, amiket aztán egy karavánnal a Próféta sírjához küldött ajándékba. (Palóczi, Tóth életrajzának írója tévedett, amikor az írta, hogy Mekkába, mert Mohamed sírja nem ott, ha-nem Medinában van.) Ki tudja, megvannak-e még Szaúd-Arábiában Tóth Ferenc kis ágyúi?

Tóth Ferenc 1774 tavaszán hagyta el Konstantinápolyt, ahol 14 évet töltött, melyből a legjelentősebb az utolsó 5 év volt. Európai hírnévre tett szert, működése nemcsak a törökök, hanem egész Európa figyelmét felkeltette. Voltaire, a nagy görögimádó, versben szidja a tör
ököket segítő Tottot:

Menj pokolba, gaz könyvtáros,
Vigyed taktikádat Tott lovagnak,
Ki Szabaoth nevében marsoltatja a törököket,
Ő az, ki ágyúkkal rakván meg a Dardanellt,
Tanítja a hitetleneket a keresztények megölésére.
(Báró Lakos Lajos fordítása, idézi: Palóczi E. i.m.)

Tóth Ferenc 1777-től Egyiptomban teljesít diplomáciai szolgálatot. Egyik Szíriába tett hajóutazása során nagyon megörült, amikor az egyik kikötőben egy török hadihajó mellett horgonyoztak le, amelyet ő épített, ő öntötte az ágyúit és itt látta először, hogy a Porta megfogadta a tanácsát és javaslatára zöldszínű lett az török flotta hadilobogója. A török hajó kapitá-nya, aki tanítványa volt, kilenc ágyúlövéssel üdvözölte egykori mesterét.
1778-ban úgy döntött, hogy befejezi diplomáciai munkáját. 1778-1784-ig az emlékiratait írja. Erről az időszakról keveset tudni, de annyi bizonyos, hogy 1781-ben XVI. Lajos az egykori Bercsényi huszártisztet tábornaggyá nevezte ki. Emlékirata1784-ben Amsterdamban, Mémoires du baron de Tott sur les Turcs et les Tartares címen, jelenik meg első ízben. A fran-cia nyelven írt könyve még ugyanabban az évben, Párizsban is díszes kiadásban megjelent.
Utolsó francia beosztása 1786−ban a douai erőd parancsnoki tiszte, ahonnan a forradalom zűrzavarai miatt 1790-ben távoznia kellett.

Tóth Ferenc és a legtöbb Rákóczi emigráns leszármazottai, rokonai elmenekülnek Franciaországból. Ki német, ki svájci földön talál menedéket. A Habsburg Birodalom terüle-tére, így Magyarországra se menekülhettek, hiszen a szatmári béke kikötötte, hogy csak a császártól bocsánatot kérőkre vonatkozik az amnesztia, a bujdosást választókra és utódaikra nem.

Svájcban találkozik a természettudományokban jártas Tóth Ferenc gróf Batthyány Tó-dor vasmegyei főúrral, akinek az apja nádor, az öccse esztergomi bíboros hercegprímás és hatalmas vagyonnal rendelkezik. A főúr Magyarország iparának és mezőgazdaságának a fel-lendítéséért fáradozik, műszaki képzettsége segítségével a gőzgép feltalálásán kísérletezik. Az ő közbenjárása, kapcsolatai teszik lehetővé, hogy visszaadja magyar hazájának báró Tóth Ferencet és újra magyar nemes lehessen a hontalan, bujdosó.

Egy éve tartózkodik Tóth Svájcban, amikor megkapja gróf Batthyány levelét, melyben értesíti, hogy sikerült az udvarnál a kegyelmet kieszközölni számára, csak a szükséges formalitásokat kell elintézni és ismét magyar nemesként lépheti át ősi hazájának Magyarországnak a határát. 1792-ben már Bécsben írja Tóth 1792 nov. 22-én keltezett kérvényét II. Ferenc császárhoz mely így kezdődik: „Mielőtt azon reményben ringatnám magam, hogy napjaimat hazámban Magyarországon befejezhetném… atyámnak Tóth Andrásnak érdekében, aki ifjúkorában követvén Rákóczi fejedelmet, a száműzöttek sorába felvétetett, kegyelmet kell kérnem.” (A levelet a Magyar Országos Levéltárban őrzik.) A szükséges udvari formaságok után báró Tóth Ferenc 1793 február 7-én visszanyerte apja elvesztett magyar nemességét és hazatérhetett, de apja birtokairól le kellett mondania.

Batthyány gróf Tarcsán Tóth tervei alapján egy szép kis házat építtetett kísérletező barátjának. Csak fél évig élvezhette a nyugalmas életet, mert 1793. szeptember 22−én meghalt. Háza és síremléke ma is látható Tarcsafürdőn (ma: Tatzmannsdorf, Ausztria). Valójában a látható síremléket jóval később állították, a 20. században, mert sírba tételének helye Vogelsang régi temetője volt, amelyet felszámoltak. Ebben osztozott édesapja sírjának sorsában. A sors iróniája, vagy a történelem tragédiája, hogy Tóth Ferenc sírja, ugyanúgy, mint a Thököly emigráció és Rákóczi szabadságharc bujdosóinak földi maradványai, még azoké is, akiket a II. világháború előtt hazaszállítva, hazai anyaföldbe temettek, Trianon óta nem a mai Magyarország földjén nyugszanak.

Azt megszoktuk, hogy hangoztassuk, hálálkodjunk, köszönetet mondjunk mi magyarok, hogy a Habsburg önkényuralom ellen lázadó, felkelő, harcoló hőseinket, közkatonáktól főnemesekig az Oszmán Birodalom befogadta, menedéket nyújtott nekik. Emlegetjük a Thököly, Rákóczí, Kossuth emigrációt, de úgy érzem, legalábbis aránytalanul kevés szó esik, hogy mit nyertek a törökök a magyarokkal, miben segítették, tanították vendéglátóikat, sokszor életüket és vérüket áldozva értük. Persze vannak, akiknek hivatalosan is megemlítik magyar voltát, mint pl. Széchenyi Ödönét az isztanbuli tűzoltóság megszervezőjének, de Ibrahim Müteferika, Tóth Ferenc és mások magyarságáról inkább csak a nem állami török honlapokon olvashatunk. Mostanában vándorkiállítás mutatja be Magyarországon a magyar-török kapcsolatokat, melyben az emigránsoknak a befogadása erősen ki van hangsúlyozva, de alig kap teret az a szolgálat, munka és tevékenység, amit a befogadott hálás magyaroktól kaptak a törökök. Csak zárógondolatként jegyzem meg, hogy azt a monográfiát, mely báró Tóth Ferencről szól 1916-ban „A Vörös Félhold támogatására alakult Országos Bizottság” adta ki.

Forrás: Adorján Imre

Kiegészítés:
Ha Boszporusz hajóútra megyünk, akkor annak a végállomása Anadolu Kavağı, ahol a Yoros Kalası-hez, azaz a Yoros Várhoz tudunk felmászni. Ezt is Tóth Ferenc építette. A kikötőben pedig a Macar Tabialar caddes van. ez a fordítások szerint magyarok ágyúijait jelenti. Az erőd előtt pedig a Duna utca van.

VN:F [1.9.22_1171]
Rating: 0.0/10 (0 votes cast)

 
  • Nincs hasonló bejegyzés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .