Minap a Fındıklı megállóból a Istiklal Caddesire akartam eljutni. A térképet megnézve a két hely koránt sincs messze egymástól. Viszont busszal meg egyebekkel nem igazán egyszerű egyik helyről átjutni a másikra. Nem elég egyszer átszállni!
Najó, nem fogunk itt balettozni, nekivágunk nyíl egyenesen! Végülis csak erre az apró dombra kell felmászni, és már ott is vagyunk!
Csak azt felejtettem el, hogy Isztambulban vagyok. Oka volt annak, hogy a főút nem erre megy. Az okot nem sokkal később meg is tudtam.
Amikor még a főúton elindultam, akkor az csak enyhén emelkedett. De a főút más irányba vitt, mint én szerettem volna menni. Aztán befordultam balra.
Nini! Egy lépcső!
Najó, ez még nem olyan nagyon sok, majdcsak feljutunk a tetejére! Csak addig a sárga házig kell feljutni, aztán le lehet dőlni az árnyékába.
Persze ami a képen nem látszik, hogy a sárga házat megkerülve a lépcső még tovább folytatódik. A ház csak a félutat jelzi. Talán egyszer valaki nyit ott egy éttermet/szállodát, hogy útközben meg lehessen pihenni.
Na de, pár liter víz elfogyasztása után csak felértem a csúcsra. Véget ért a lépcső! Hurrá! Bár ez inkább egy hu-hu-hu-huuuuuu……rá lett. 😀
Najó, elő a térképet, hogy akkor merre is. Jobbra egy kicsit, majd ott balra tovább.
Ott balra, az egy vízmosás volt valaha. Tehát, megyünk lefele. Jó meredeken! De legalább nincs lépcső.
Mégis, a lefelemenetelben az volt a legjobb, hogy végig láttam azt az utcát, ahol majd ugyan így fel kell mászni. Így minden lépés megtétele egyre kevésbé volt kellemes.
Leérve az egykori vízmosás aljába, megindultam felfele. Örültem, mint vasorrú bába a részecskegyorsítónak.
Ezek után már nem lepett meg, hogy a csúcsra felérve még mindig nem voltam a célban. Sőt, ez még nem is a csúcs volt!
Annyi legalább változott, hogy lefele nem kellet már menni. Túl sokat legalábbis. helyette hangulatos kis szűk utcácskákban lehetett bolyongani.
A térkép szerint már egészen közel voltam. Így itt már érvényesült az a bizonyos isztambuli szabály, ha nem tudod merre kell menni, menj felfele.
És igen! Megvan a főutca! Sikerült! Mégse kellett kerülnöm!!!
———-
Ez már csak érdekesség, egy másik helyen. Érdemes megfigyelni, hogy ahol állok (nevezzük mondjuk földszintnek), az a piros háznál már az első emelet, a barnánál pedig a 3.
Hivatalosan az utca egyirányú…
Huh, az a lépcsős kép nem semmi! Nekem is sikerült ilyen helyekre eljutnom…mint az Alföld szülöttje számomra rá is csodálkoztam igencsak. Az meg még hihetetlenebb, hogy ezeken az utcácskákon még vezetnek is (és nem is akárhogyan…). Bezzeg itthon, mikor tanulóvezető voltam, egy apróbb vasúti átjáróban: Jaj, kézifékes indulás…hát ott aztán lehet gyakorolni. 🙂
-számomraNéha nem megy a magyar. 🙂
Igen, nehéz egy nyelv. :DÉn is sokszor várom, hogy a lejtő alján megállunk és kiszállunk a kocsiból, majd felgyalogolunk. Ó dehogy állunk meg! Felmegyünk ám mindenhol!A gyakorlás az, amikor van szembejövő is. 😀