Drasztikus változás a bazárban

Isztambul Nagybazárját (törökül Kapalı Çarşı, azaz fedett piac) elég csak egyszer meglátogatni, hogy utána az ember sose feledje el.

A Nagybazár minden szempontból lenyűgöző. Már maga az épület is is hihetetten a maga labirintusával és méretével, amire valóban illik a középkori pláza elnevezés. Ehhez jön még az áruk színes és hatalmas választéka. Minden bolt egy “kisebb” karácsonyfa. Egyik-másikban még “égősorok” is vannak jópofa török lámpások képében.

És ha mindez nem lenne elég, akkor ott vannak a török árusok. Ők azok, akik a közgazdaságot kicsit másképpen alkalmazzák. A jólismert amerikai üzleti nyelv helyett a Hello my Friend típusú marketinget alkalmazzák. Azaz ha egy turista túl közel megy a bolthoz, vagy túlságosan lelassul, akkor pillanatokon belül ott terem néhány török marketinges és sales-es, hogy beinvitáljon minket a boltba, aminek legalább a felét el is adja nekünk.
A kezdő turistáknak éppen ezért már a bejáratban lecserélődik a pénzük több kilónyi ajándékra. Ők azok, akik sose jutnak el a bazár közepére, de néha még az első utcáig sem.
Mindez szintén hozzátartozik a Nagybazár hangulatához, amit a turisták még évekig mesélnek az ismerőseiknek.

Ennek viszont már vége!
A bazári eladók elmondása alapján a válság teljesen felkavart mindent. Egyre kevesebb turista érkezik a Nagybazárba. És a legrosszabb, hogy ők sem vásárolnak. Csak fényképeznek. De azt úgy, mint a kezdő japán turista, akinek már ránőtt az ujja a fényképezőgép kioldó gombjára.
A legtöbb, amit el lehet érni, hogy vesznek egy kulcstartót, valami más apróságot.
Így a fenti leírt hangulat teljesen eltűnt.

A minap bent jártam, és össze sem lehet hasonlítani a korábbi állapotokkal. Régen elég volt csak egy üzlet előtt lelassítani ahhoz, hogy az eladó máris mellém teleportáljon. Most viszont én megyek be a boltba, és szólók, hogy szeretnék venni valamit. Úgy kell könyörögni.

Ez a szituáció segít az alkudozásban. Két pénztárcával menjünk be a bazárba. Egyikben csak annyi pénz legyen mindig, amennyit az ajándékra szánunk. Ha valamit meg akarunk venni, akkor egész egyszerűen öntsük ki a tartalmát a eladó tenyerébe, hogy lássa, csak ennyi pénzünk van. Hiába mondja, hogy 100 líra, ha nekünk csak 75 van. Esetleg a zsebünkbe tehetünk még néhány kuruş-t, amit szükség esetén még előbányászhatunk.

Miközben az épület belsejében, a turista részlegben pangás van, az utcákon, ahova a törökök járnak ennek az ellenkezőlét látjuk, virágzik az üzlet!
Amikor elkezdődött a válság, egyre több és több nagynevű márka kezdte a vackot behozni Törökországba. Nagy nevek árulnak csapnivaló minőséget. Ami azért egy nagy ostobaság, mert a törököknek a márka nagyon fontos. Más országban sose láttam olyan, hogy az emberek ennyire vakon bíztak a márkában. És most könnyen lehet, hogy a törökök végleg kiábrándulnak a nagy márkából. Egyszerűen azért mert senki sem fog pl. 1000 líráért olyan nadrágot venni, ami már a boltban hosszában végig van hasadva!

A törökök egyre inkább a piacra járnak anyagot venni, hogy otthon maguknak készítsenek ruhát. A Nagybazár mögötti területen egyre jobb minőségű alapanyagokat vásárolhatunk, amelyek ráadásul hazai termék. Rengeteg a fonál (a rengeteg azt jelenti, hogy legalább 200 fonalboltot találunk.), a vászon, stb…
Annyira kezdenek átállni az emberek arra, hogy saját maguk készítsék a ruhát, hogy a TV-ben a női főműsoridőben kézimunka tanfolyamokat láthatunk.

Mindez nagyon jól mutatja, hogy a válságban miképpen alakul át a világ. Nagy nevek kerülnek elfeledésre, miközben elfeledett módszerek és technikák lesznek újra mindennaposak.