Szóvégi hangazonosulás, azaz minden nyelvtanuló rémálma

A török nyelvben az a jó, hogy olyan, mint a magyar. És éppen ezért is nehéz, mert olyan, mint a magyar.

Minden (nem magyar) nyelvtanuló rémálma pedig nem más, mint a szóvégi hangazonosulás. Magyarban ilyen a -val, -vel. Azaz a nagy kérdés, hogy mikor is kell a és mikor e hangot választani.

A török nyelv is tele van ilyenekkel. Egyik leggyakoribb (és legkönnyebb) példa a helyhatározó.

A török nyelvben, ha azt akarjuk mondani, hogy valami valahol van, akkor a főnév végéhez hozzápakoljuk a -da, -de, -ta, -te választott alakját.

Példa:

ev – evde (ház – házban)
okul – okulda (iskola – iskolában)
iş – işte (munka – munkában)
Beşiktaş – Beşiktaş’ta (Beşiktaş kerület – Beşiktaş kerületben (a tulajdonnevek ragozásánál aposztrófot használunk, ami jó ötlet, mert ki lehet bogozni, ki is a tulaj))

Egyszerre két szabály érvényesül:
1) Ha a magánhangzó mély, akkor a rag is mély lesz. Azaz a, o, u, ı (mély hangok) után mindig a lesz. Ha pedig e, ö, ü, i (magas hangok) van, akkor pedig e.
Vegyes hangzású szavaknál mindig az utolsó magánhangzó számít. Valójában minden esetben az utolsó magánhangzó számít, de magas és mély szavaknál ez úgyis mindegy.

2) Ha az utolsó mássalhangzó erős (zöngétlen, vagy ki hogy tanulta), akkor a toldalék is erős lesz. A ç, f, h, k, p, s, ş, t mássalhangzóra végződik a szó, akkor a ragban t lesz. Ha pedig b, c, d, g, ğ, j, l, m, n, r, v, y, z (zöngés) az utolsó, akkor pedig a rag is lágy lesz, azaz a d-t használjuk.
Ha a szó magánhangzóra végződik, akkor az ugyebár lágy, tehát akkor is a d-t választjuk.

Ezek olyan dolgok, amiket a nyugat-európai tanulók éjjel nappal magolnak, de valahogy sehogy sem áll össze bennük a kép. Nekünk magyaroknak kb. két perc gyakorlás után probléma nélkül működik. Annak idején a török nyelvtanár nézett is nagyokat, hogy az egész csoport hibátlanul mondja a mondatokat, holott más országban 3-8 hónapig csak ezt gyakorolják.

Elég csak annyit megtanulni, hogy -da, -de, -ta, -te, a többi pedig jön majd magától. 🙂

Még durvább a szituáció akkor, amikor az eredeti szó vége is megváltozik.
Ilyen példa egy másik helyhatározós eset: -nak, -nek, -ra, -re, -hoz, -hez, -höz. (törökül ez a közelítő eset)
Ez a törökben a fentinél még egyszerűbb: -a, -e.

Azt már tudjuk, mikor lesz a és mikor e. Igen ám, de a szó végen időnként megváltozik.

kalem – kaleme (toll – tollnak)
masa – masaya (asztal – asztalhoz)
hesap – hesaba (számla – számlához)

Amit elősző is láthatunk, az az, hogyha két magánhangzó követi egymást, akkor közé bekerül egy hang.Ugyanis kér magánhangzót egymás után nem egyszerű kimondani. Sőt, bárhogy is próbálkozunk, automatikusan megjelenik egy új hang. Melyik is az? Próbáld ki! Mond ki ötször egymás után, hogy maszáá. Ugye, hogy megkapod a j hangot? 🙂

Másik dolog, amivel pedig találkozunk, hogy a szó vége időnként megváltozik, ellágyul. Konkrétan a p, k, t és ç mássalhangzóknál. A p-ből b lesz, a k-ból ğ (elnémul), t-ből b, és a ç-ből c.
De ez megint olyan, amit neked nem kell bemagolni. Mondd csak ki egymás után ötször, hogy heszapa! Ugye, hogy a végén már azt mondod, hogy heszaba. Mert így könnyű kimondani.

Mindez nekünk könnyű, viszont a germán és a latin nyelvcsaládosok beleőrölnek, mire megtanulják. Megérteni viszont talán sosem fogják.