Atatürk halála – 72. évforduló

2010. november 10. 09:04

Kint vagyunk egy utcában. Ez a nap is éppen úgy kezdődik, mint minden másik Törökországban. Az úton nagy a forgalom. Az út szélén még nagyobb. Az utcai árusok próbálják túlordítani az autókat. Miközben az emberek sietnek a munkába. A minibusz megint talál egy rövidebb utat, át a zöldön. Ma is egy teljesen átlagos munka nap van.

Ma mindenképpen munkanap van. Akkor is, ha hétvége lenne. Ő azt akarta, hogy legyen egy ország. Ezen a napon az emberek akkor is tovább építik ezt az álmot, ha egyébként szünnap lenne.

2010. november 10. 09:05

Megszólal az első sziréna. Majd követi néhány másik.

Megszólal az első duda. Majd több ezer követi.

Megszólalnak a hajó kürtök is. Majd megáll minden és mindenki.

A minibusz megáll a zöld közepén, nem tolong tovább. Az emberek is megállnak, ki merre jár. Megállnak az autók is az út közepén. Miközben szól a duda kiszállnak az utasok. Ilyenkor minden és mindenki áll.

Egész Törökországban megállt az élet erre a pár percre.

2010. november 10. 09:06

Szól a légvédelmi sziréna, és szólnak a  dudák. Ebben a hatalmas zajban mégis nagy a csend. Nem mozdul most senki. Nem ez a pár perc számít.

Vagyis hogy pontosan ez az a pár perc, ami valóban számít. Ez az, amikor Atatürkre emlékeznek az emberek. Csak ezt a pár percet kell neki adni. Nem kell zászlót lobogtatva szónokolni. Nem kell a mauzóleumába elmenni. Nem kell róla otthon képet állítani. Sőt, még ezt a pár percet sem kell rá szánni. Ezt az emberek maguk adják neki.

Neki adják, rá emlékeznek. Neki köszönik mindazt, ami körülöttük van. És jól látható, mi van körülöttük: török üzlet, török felirattal, török áruval és török eladóval. Sőt, a hely, ahol állunk, az is Törökország. Pedig nyolvan éve még nem így nézett ki. Akkor itt csak egy halom por volt, amin a világ „felvilágosultabb” nemzetei vitatkoztak.

De most itt egy hatalmas világváros legfejlettebb utcája van.  Öt és fél km hosszú és nyolcszáz méter széles bevásárló utca negyed. Csillog-villog a törököktől. Most itt is áll az élet. Állnak az emberek és az autók.

Szól a sziréna, szólnak a dudák. Mindenki emlékezik.

2010. november 10. 09:07

Szól a sziréna, és szól az ezer duda. Még mindig. Hát már sose lesz vége?

Nem, ez örökké tart. A halál örökké tart.. Elment a nagy vezér, elment a török atyja, és már nem jön vissza. Nem lesz többé Atatürk. Lesznek még hősök, lesznek még nagy emberek. De Atatürk soha. Ami utat ő végigjárt, nem tesi meg senki még egyszer. Már nincs az, aki egykor a törökök kezét fogta. Most a felelősség az új nemzedék kezében van, nekik kell az úton tovább menniük. Az ő feladatuk, hogy az ország is örökké tartson.

Itt is, ott is. Öreg emberek és fiatalok szemében is egy-egy könnycsepp jelenik meg.

2010. november 10. 09:08

Vége.

Elhallgatott minden sziréna. Elhallgattak a dudák is. Csend van. Az előző zaj után ez a csend sokkal erősebb.

Véget ért a háromperces megemlékezés. Az emberek mégsem indulnak még útnak. Még állnak egy darabig, míg rendbe teszik a gondolataikat.

Egyik-másik helyről felhangzik a török himnusz. egyre erősödik, ahogy egyre több és több ember csatlakozik. Felhangzik az útról, a járdáról. Szól a minibuszból, a kisutcából, és a kapualjból is.

2010. november 10. 09:04

Kint vagyunk egy utcában. Ez a nap is éppen úgy kezdődik, mint minden másik Törökországban. Az úton nagy a forgalom. Az út szélén még nagyobb. Az utcai árusok próbálják túlordítani az autókat. Miközben az emberek sietnek a munkába. A minibusz megint talál egy rövidebb utat, le a lépcsőn. Ma is egy teljesen átlagos munka nap van.

Épp csak a zászló van félárbocra eresztve…

Ajánlat:

• Hürriyet képek
• Hürriyet videó
• 2009-es bejegyzés

Atatürk halála – 72. évforduló, 10.0 out of 10 based on 14 ratings

---