Feyyaz Isztambulban

Feyyazt talán nem kell bemutatni. 😉 Ő az, aki török foci rajongó. Nem egy, hanem aki. Tőle aztán tényleg bármit lehet kérdezni foci ügyben, mert jobban ismeri, mint a törökök. 🙂

Feyyaz nemrég járt Isztambulban, ahol egy különleges, a megszokottól eltérő túrán volt.

Ismerjétek meg Isztambul egy teljesen másik arcát is!

Kedves İstanbul-kedvelők!
Az elmúlt héten a kedvenc városunkban jártam,az úti élményeimet szeretném megosztani veletek. Az utazásra előzőleg simán rá lehetett volna fogni,hogy “lehetetlen küldetés”,mert annyi látnivaló felkeresését terveztem belesűríteni ebbe a kb.3 napba,ami igencsak lehetetlennek tűnt. Ekkor sietett a segítségemre CyberMacs! És olyan zseniálisan összeállította nekünk a programot,hogy minden belefért,amit terveztünk!

Csakúgy mint tavaly,a feleségemet az idén sem engedték el a munkahelyéről,így az előző év óta már-már török rajongóvá váló unokaöcsém lett az útitársam.
A Liszt Ferenc reptérről mentünk,MALÉV géppel. A beszállás után rossz oldali széksorba ültünk be véletlenül,és át akartunk menni a másik oldalra. Éppen akkor ért oda egy török diáklány csoport,és átengedtek maguk előtt. Én ezt törökül köszöntem meg nekik,melyre mindannyian megtorpantak,és az első lány megkérdezte: Hát ez meg hogy lehet? Mondtam neki,hogy magyar vagyok,és egy kicsit tudok törökül. Végül rávágtam: En büyük Türkiye,başka büyük yok! Ennek nagy sikere volt!  
Sima,másfél órás utunk volt İstanbulig. Nem gondoltam volna,hogy ennyire gyönyörű az ereszkedés-landolás a Márvány-tenger felett!
Megérkezéskor elsőként szaladtunk a vízumhoz,majd beálltunk az útlevélellenőrzésnél várakozó hosszú sorba,de szépen haladt. A csomagok pedig ekkorra már régen ott forogtak a helyükön. Így történt,hogy 30 perc alatt túl voltunk mindenen.
Metróra szálltunk,és elmentünk a Topkapı-Ulubatlı megállóig. Onnan gyalog folytattuk utunkat a régi,bizánci városfal mentén a Mihrimah Sultan dzsámiig,melyet Nagy Szulejmán építtetett egyetlen,szeretett lánya tiszteletére. A dzsámi mellett dolmuş végállomás van,minden sofőrrel meg kellett beszélnünk,hogy a török és a magyar testvérnép.
Ide már közel volt a Chora, Kariye) dzsámi és múzeum" >Kariye dzsámi. Még csak euro volt nálunk,amit a kasszánál nem fogadtak el. Menjünk el valamelyik közeli kávézóba—mondták-és váltsuk át,de vigyázzunk,mert már csak 25 percünk van. Én meg már az ilyen átváltásokból megjöttem tavaly,így sajnos lemaradtunk a szép,görög-keleti freskókról. Így kívülről néztük körbe az egykori templomot,és a körülötte lévő ajándékboltokban a szép,kézműves emléktárgyakat. Vissza séta a metróhoz,elmentünk Aksarayig. Itt kissé megtévedtem,mert az Aksaray metrómegálló nem az Aksaray téren van,hanem még visszább. Így legalább láthattuk a Murat Paşa dzsámit. El akartunk menni a Bozdoğan Kemerihez,de a törökök nem értették,hogy mit akarok kérdezni,és az Atatürk bulvarı helyett az Ordu caddesire irányítottak minket. Na,akkor most már a nehéz csomagokkal gyerünk a szállodához! Útközben egy döviznél átváltottuk az euronkat lírára. A hotelben lepakoltunk,elrendeztünk mindent,és elindultunk vacsorázóhelyet keresni. Lementünk Kumkapıba,mert a tavalyi tapasztalatok alapján az volt az elv,hogy csak minél messzebb a tömegtúristák által látogatott helyektől,az ár miatt. De nem találtunk megfelelő helyet. Kevés lokanta volt,és azok inkább igen elitek. Így hát elindultunk vissza,Laleli felé. Erre meg egyáltalán nem voltak éttermek,csak exclusiv divatáru üzletek. Visszatértünk hát a Mithatpaşa caddesire,amelyről a szállodánk utcája is nyílik,és beültünk egy kis étterembe. Hoppá,nem volt Iskender kebab! De tovább vándorolni már nem akartunk,ígyhát kipróbáltuk az Urfa kebabot. Hááát,nekem nem kell többször… Hideg is volt,meg úgy az egész nekem nem jött be.
Vacsora után elindultunk a főúton balra. Megnéztük a Laleli dzsámit,majd betértünk az Öreg Bazárba. Ott láttam egy önműködő,elemes rendőrmotort az egyik játéküzletben. Ez éppen jó lesz a 7 éves fiamnak! És akkor elkezdődtek a tavalyi “kalandjaim”! Csak éppen az idénre már eszemben sem volt hagyni magam a tisztelt török üzletembereknek! Szóval sikerült lealkudnom 20 TL-ről 15 TL-re a motort. Fizettem egy 100-assal,mivel az út elején még csak ilyen nagy címlet volt nálam. Túl nagy volt a pénz,ezért a boltos elment felváltani. És hozta is vissza a 35 TL-t,hogy akkor rendben vagyunk! Nagyon felháborodott arccal álltam mellette,és nem mozdultam. “Vagy esetleg 100-assal fizettél?”-kérdezte ezután? Evet-dörrentem rá,és ő erre elkezdte kopogtatni a mutatóújjával a halántékát,majd valami ilyen szöveget adott le:
“Jajj-jajj,milyen hülye vagyok,már el is felejtettem,hogy 100 TL-t adtál.” Végül csak megkaptam a 85 lírámat.
Elindultunk vissza,Sultanahmet felé. Elég nagy zsongás volt. Nagy meglepetésünkre este nyitva volt a Firuz Ağa dzsámi,ahová be tudtunk menni. Kicsi,de szép mecset. Ezzel szemben az úton,egy üzletben vettem végre török zászlót ábrázoló pólót,amelyre tavaly már nem maradt pénzem. Ezután elkövetkezett a nap fénypontja: láthattuk a Kék mecsetet és a Hagia Sophia múzeumot kivilágításban! Ezt mindenkinek látnia kellene!
Hosszú nap volt,mentünk vissza a hotelbe.

Másnap reggel már a bazár bejárata előtti buszállomáson voltunk időben. Indult a járatunk a Héttoronyhoz. A busz a menetrendben szereplő időponthoz képest 5 perccel korábban indult,ezért csak öten ültünk rajta. És a menetidő az interneten feltüntetett 60 perc helyett mindössze 20 perc. A várbörtön a hivatalos 9:30 helyett 8:30-kor már bőven nyitva volt. A Yedikule valóban szép erődítmény,csak éppen se az udvarában se a bástyatornyaiban nincs semmi. Azért jó fotótéma,és a várfalakról szép a kilátás a városra és túloldalon a Marmara denizre.
Megnéztünk mindent,és itt követtem el egy hibát! Úgy gondoltam ugyanis,hogy csinálunk egy huszárvágást,és egy kissé eltérünk a CyberMacs által lefektetett tervezettől! Eredetileg a Héttoronytól Taksimba akartunk menni. De éppen bent várakozott a Yedikule-Eminönü járat. És tavaly Eminönüben parkolt a Beşiktaş mozgóbolt (kamion) ahol mindenképpen vásárolni akartunk! Szálljunk fel erre a buszra,és tudjuk le a vásárlást,hiszen sokat spóroltunk ma már az idővel. Így is lett,elmentünk Eminönübe. Nahát persze mondanom sem kell,a Beşiktaş kamion nem állt ott. Nem kellett volna leszállnunk. Így hát bementünk a Sirkeci pályaudvarra. Odajött hozzám egy török hölgy,és kérte,hogy fényképezzem már le. Én cserébe azt kérdeztem tőle,hogy merre van az Egyiptomi Bazár. Azt mondta,hogy ő nem tudja,mivel ő külföldi! Na,ezt nem igazán értettem! Kiderült,hogy az Észak-Ciprusi Török Köztársaságból érkezett. Örültem neki,mert még sosem találkoztam török cipriótával. Egy vasutastól kértünk útbaigazítást,nagyon rendes volt,kikísért bennünket a pályaudvar épületéből,úgy mutatta,merre menjünk. De jól elidőztünk a Yeni dzsáminál,úgyhogy az Egyiptomi Bazárba mégsem mentünk be.
Most már igazán gyerünk Taksimba! Hoppá,Eminönüből nem mennek buszok oda! Megkérdeztem egy sofört,csak Unkapanıból indulnak járatok oda. Nem nagy gond ez,tudtam,hol van ez a kerület,elindultunk gyalog az Aranyszarv-öböl partján. Útközben nem kevés görög túristabuszt láttunk parkolni. Csakhát sehogyan sem tudtunk átkeveredni a széles,forgalmos úton,amikor a hídhoz értünk. Így hát elindultunk gyalog át az Atatürk hídon. Majdcsak lesz valahol egy buszmegálló! Így legalább megnézhettük a híd túlsó lábánál a Sokollu Mehmet Paşa dzsámit. De nem csak hogy buszmegálló,Taksimba tartó busz sem volt sehol. Megnéztünk vagy tizenkettőt,mindegyiknek Eminönü volt a végállomása. És akkor szépen visszajutottunk a Galata hídhoz! Tettünk egy teljesen felesleges kört gyalog! Itt már kissé untam a banánt,felszálltunk az első,Kabataşba tartó villamosra. A cél alapjában egyébként sem Taksim volt. A végállomásnál megtekintettük először a Dolmabahçe dzsámit,majd elsétáltunk a Dolmabahçe palotához,melyet kívülről fotóztunk,videóztunk. Tudtuk,hogy ez egy többórás program lenne belülről,tehát ebbe a mostani kirándulásba nem fér bele a bemenetel.
Ekkor már állva is tűkön ültem az izgatottságtól,hiszen ott volt tőlem pár méternyire az İnönü stadion,ahová már oly sok éve vágytam vissza! Átmentünk az úton,és mi volt az első amit megláttunk? Na mi? Természetesen a Beşiktaş kamion! Tehát teljesen feleslegesen mentünk el a Yedikulétől Eminönübe! Konklúzió: így jár az,aki eltér CyberMacs útmutatásaitól!   Bementünk,és az unokatesóm megvehette végre a BJK bögrét,amire már tavaly óta vágyott! Ezután a lelátó alatti Kartal Yuvası bolt következett megtekintés céljából. Rendkívül jól felszerelt üzlet! És akkor megkerültük a stadiont és felmentünk a dombra. Félelmetes jó érzés belelátni a kedvenc csapatom otthonába! Nagyon jó a kilátás,ill.belátás!   Elkészültek persze a kötelező fényképek is. Végezetül jártunk annál a vendégszektorhoz vezető kőlépcsőnél is,ahol decemberben sajnos megkéselték a bursaiakat a fekete-fehér fanatikusok.

De lassacskán mennünk kellett tovább. Buszra szálltunk,és irány Ortaköy. A buszról láttuk a Çırağan palotát. Ortaköy méltán ilyen népszerű. A dzsámi és a Boszporusz-híd látványa nagyon lenyűgöző. Kár,hogy a mecset részben felújítás alatt áll. Nagyon sokan voltak,több török is megkért,hogy fotózzam le őket. Mindegyik megszorította a kezem,amikor mondtam,hogy magyar vagyok. Már túl voltunk az ebédidőn,enni kellett volna,de most már aztán tényleg İskender kebabot. A parton nagyon jó éttermek vannak. Csakhogy egy adag İskender 25 TL! Elővettük azt a taktikát,amit CyberMacs javasolt nekünk: mondjuk azt mindenhol,hogy magyar tanulók vagyunk,és nagyon kevés pénzünk van. Ezt is mondtuk a pincérnek,aki karonfogott,elvezetett egy keskeny kis sikátorhoz,és mondta: Itt menjetek fel két utcányit,ott olcsóbb lesz. Nagyon rendes volt tőle,két utcával feljebb tényleg 14 TL-ért megkaptuk ugyanezt. De sajnos nem nagyon szeretem,amikor a paradicsomszósz tocsogósra áztatja a pidét. Hangulatos kis környék volt ez,az egyik angol stílusú bárban láttuk,hogy van csapolt Efes! Én semmilyen körülmények közt nem iszom meg a sört,de az unokaöcsém kedveli a török sört,és benevezett egy korsóra. Nagyon finomnak ítélte,de a “neheze”   még csak ezután következett a számára! Nagyon komolyan gyűjti a sörgyárak emblémáival ellátott sörös korsókat,és török még egyáltalán nincs neki. Be kellene valahogyan gyűjteni ezt az Efes-es korsót! Csakhogy ez eleddig minden országban valóságos “közelharcok” árán sikerült csak neki. Szinte sehol sem akarták neki adni. Volt,ahol keményen csengetni kellett érte. Tehát megkért: próbáljam elkérni a tulajtól. Én bevetettem mindent,de kár volt ennyire strapálnom magam!   A főnök unott arccal végighallgatott,majd a végén egy mozdulattal a kezembe nyomta a korsót: Tessék,a tiétek!… Ennyi volt az egész! Már vihettük is! És teljesen ingyen persze! Az unokatesóm nem nagyon akarta elhinni,és nem győzött egész nap örülni a korsónak!
Tudtam,hogy Ortaköyben is van egy Kartal Yuvası bolt,ebéd után oda mentünk. Egy gyönyörű (és nagyon kedves! ) török lány volt az eladó,de sajnos itt sem volt kapható,amit kerestem.
Ezt követően lassan indulnunk kellett Ázsiába. Mentünk gyalog a Beşiktaş kikötő felé. Itt már teljesen törökként viselkedtünk. Egy piros lámpánál felugrottunk egy belső sávban várakozó,odatartó buszra,mivel a meleg miatt nyitva volt az ajtaja. Egy szép török lány utazott mellettünk az öccsével,tőle érdeklődtünk az útirány felől. Ő mondta,hogy beraber gidelim,mert ők is Kadıköybe tartanak. Így nagyon egyszerű dolgunk volt. Beşiktaş kikötő egyben buszállomás is,és meglepve láttam,hogy még mindig mennyi Ikarus busz van a járműparkban. A kikötő előtt 3 rendőrségi busz,és sok géppisztolyos rendőr várakozott valamiért. Nemsokára jött a hajónk. A fedélzetről szép felvételeket készíthettünk a víz felől a Dolmabahçe palotáról,majd később a Kız Kulesiről.

Kikötöttünk Kadıköyben.Megkerestük a Söğütlü Çeşme caddesit,és elindultunk rajta felfelé. De hát ez szinte hihetetlen volt! Azért az európai oldal sem semmi,de ez valami elképesztő,hogy mennyi ember van a túlparton! Lépni,mozdulni nem lehet a járdákon! Haladtunk tovább,egy mellékutcában megvettük az ajándéknak szánt Efes söröket. Majd nemsokára én is úgy jártam,mint CyberMacs,ahogy a blogjában írta. Engem is töröknek néztek,mert elém vágódott egy lány,és megkérdezte: Nem akarsz angolul tanulni?
És hamarosan eljutottunk ázsiai utunk egyik céljához,a Şükrü Saracoğlu stadionhoz! Nagyon szép katlan!:) Természetesen agyonra fényképeztettem magam Beşiktaş mezben a Fenerbahçe stadion előtt mindenféle formában!   Ez nagyon jó volt! Még a stadion alatti Fenerium boltba is bementünk. Sőt,még olyan pimasz voltam,hogy az eladóval lefényképeztettem magam,amint a kék-sárga mezek előtt állok Karakartal szerelésben.

Miután itt jól kiélvezkedtem magam, bementünk egy Migrosba,ami szintén a stadion lelátója alatt van. Mivel Zimzum még tavaly teljesen rászoktatott a Damak pisztáciás csokira,itt totál kifosztottam a készletet. Az eladó hátrament a raktárba,de onnan sem tudott már hozni!:) De így meg nekem még nem lett elég!
Visszasétáltunk a kikötőbe. Azt közbe kell még vetnem,hogy az egész város tele van hatalmas,kék-sárga zászlókkal a Fener bajnoki címe miatt. A kikötőbe való érkezés után a következő állomás a Haydarpaşa állomás volt. Érdekelt az épület is,meg látni akartuk azt a gőzmozdonyt is,amelyben a „Titok gyermekei” c. film elkezdődik. Ezek megtekintése
után ettünk egy keveset,majd elindultunk az utazás általam talán legjobban várt színhelyére,a Çamlıca kilátóra! A hatalmas buszvégállomáson egyszer-kétszer azért meg kellett kérdeznem,hogy honnan indul a miénk,de simán meglett a járatunk. Igen hosszú buszos utazás kezdődött. Végül Ferah városrészben kellett leszállnunk. Még éhesek voltunk,kerestünk volna éttermet,de nem volt arra ilyesmi,csak boltok. Az egyik négyszintes épület alatt is egy élelmiszerbolt volt. A ház tetejéről pedig egy nagyon szép,kék-sárga Kanarya zászló lógott le,a Fener címer is benne volt. Ezt azért mégiscsak le kell fényképezni. Át kellett menni a túloldalra,mert nem fért bele a képbe az óriászászló. Hanem észrevette ám a ténykedésünket az üzlet tulajdonosa,akié egyben a hatalmas zászló is volt! Kiabált át az úton:
-Héé,hát ez meg hogy lehet,ti Beşiktaş szurkolók vagytok,és mégis a Fener zászlót fényképezitek,gyertek már ide!
Átmentünk hozzá,szívélyesen üdvözölt minket,és megerősítette,hogy ő mekkora sarı-lacivert fanatikus. De várjunk csak egy pillanatot-mondta-mindjárt idehív valakit. A szomszédos bolt előtt beszélgetett egy srác,őt hívta oda. Na,ő volt ám aztán csak az őrült Kartal taraftar! Érdeklődött,hogy mik a terveink. Mondtam,hogy majd megyünk fel a kilátóba.
Azt nem lehet,hogy magyar Beşiktaş drukkerek gyalog másszanak fel oda-vágta rá. Majd én felviszlek benneteket az autómmal-folytatta. Mi persze szabadkoztunk.
El ne próbáljatok mozdulni innen,a szomszéd utcában parkolok,rögtön jövök értetek!-folytatta. Így is lett,két percen belül ott volt. Kötelező volt beülnünk a kocsijába. Óriási örömére szolgált,hogy még a ’80-as évek siyah-beyaz játékosait is elsoroltam neki.   Kiszálláskor dehogyis várt ő honoráriumot,bőségesen elegendő volt számára a kijelentésem:
-Türk ve macar arkadaş ve kardeş!
A Çamlıca kilátón nem találtunk olcsóbbnak kinéző éttermet,így szégyenszemre hamburgert ettünk,de egy nagyon kedves házaspár volt a büfés.
Besötétedett,és végre elénk tárult,amire vágytunk! İstanbul a lábaink alatt,éjszakai kivilágításban! Már ezért az egy helyszínért megérte ideutazni! Hihetetlen! Az egész város,az európai oldal,a Boszporusz szoros,a két híd a szoros felett díszkivilágításban: örök élmény a látvány!
Örültem neki,hogy még mindig az a szokás,hogy a fiatal párok az esküvő után feljönnek ide. Gyönyörködtünk még,ameddig lehetett,de aztán sajnos jött az eső,és indulnunk kellett lefelé. Legyalogoltunk az útig,elindultunk Kadıköy irányába. De nyomát sem láttuk buszmegállónak,busznak meg pláne. Így hát beültünk az első taksiba. A sofőr igyekezete sikerrel járt,egyszer sem ment a mutató 100 km/h alá! És a 16 TL-t pedig nem tartottuk soknak az igen hosszú útért. Ekkorra már lefogyott az egység az İstanbulkartjainkról,melyeket CyberMacs előre megvett nekünk. Nem nagyon volt világos,hogy hogyan kell újból feltölteni,de nem is akartunk már sok tömegközlekedést igénybe venni,ígyhát innentől kezdve zsetonoztunk. Tudtuk,hogy Eminönübe már nem lesz hajó,de Karaköybe még volt,éppen benn is állt,úgyhogy átkeltünk Európába. Büszke lehettem,egy szép,középkorú török hölgy tőlem kérdezte meg,hogy a hajó melyik európai kikötőben fog kikötni.   Partot értünk,és a villamosraszálláshoz fel kellett gyalogolnunk a Galata hídra. Onnan pedig a Kapalı Çarşı megállóig utaztunk,és mindjárt felmentünk (pontosabban felvánszorogtunk) a szállodába. Elképesztően fárasztó nap volt!

Vasárnap reggel a főúton jobbra fordultunk,és módszeresen néztük végig a Yeniçeriler caddesin a látnivalókat: Gazi Atik Ali Paşa dzsámi, Çemberlitaş,II.Mahmut szultán türbéje. Megérkeztünk a Hippodromra. Itt a már a korábbi alkalmakkal látott Német kutat és az obeliszkeket nézhettük meg. És a mozgókönyvárusoknál volt magyar nyelvű „Isztambul” könyv! Vettünk egyet-egyet,és megérte,mert nagyon jól össze van foglalva benne a város! Ezután indulás a Küçük Ayasofya dzsámihoz! Ezt már igencsak vártam,annyiszor voltam már 34-ben,de itt még sosem jártam! Véleményem szerint ezen a dzsámin látszik legkevésbé a görög-keleti keresztény múlt. Már ezt a belsejére értem persze.
De nem is ez volt számomra igazán a legfontosabb felfedezés ebben a mahallében! Hanem hogy itt kitörő örömömre megtaláltuk azt,amit én mindenhol keresek (keresnék) İstanbulban! A sikátorokat,az igazi,régi,kiugró faerkélyes,kétszintes házakkal! Annyira szépek és hangulatosak! És erre mindenfelé ilyeneket láthattunk! Jó volt itt sétálni!
Voltunk egy ezüstműves boltjában,szép dolgai voltak,büszkén mutatta a Vatan c.újság egyik,falra kifüggesztett cikkét,róla szólt az írás.

Na de most már tényleg irány a Márvány-tenger,gyerünk a partra! A vízhez a hatalmas kövek miatt nem lehet közvetlenül lemenni,de a sétányról,a padokról sokáig el lehet nézelődni.
Dél lett,visszamentünk a sikátorokba,és jöhetett megint az İskender kebap! Nagyon nagy focidrukker volt mindegyik pincér,jól eltársalogtunk,de itt viszont korsó helyett poharas volt az Efes sör,ezt a poharat is el kellene kérni! És csakúgy mint tegnap,itt is első szóra odaadták ajándékba!
Innen a Kék mecset-Aya Sofya müzesi közötti területre mentünk,a szökőkúthoz. Az idő elromlott,esegetett az eső,és csak 20 C volt. Bementünk a Hagia Sophia egykori ortodox templomba. Sok időt töltöttünk bent,nem is lehet egy másfélezer éves szentéllyel hamar végezni. Nekem legjobban az ősi mozaikképek tetszettek.
Gyalog indultunk vissza a Janicsárok útján a Fedett Bazár felé. Nagy meglepetésünkre a Çemberlitaş után nyitva volt a Kartal Yuvası bolt,a vasárnap ellenére! Bementünk,de CD lemezt itt sem kaptunk,mert nem is jelent meg.
Amint konkrétan a Kapali Çarşı épületegyüttese felé fordultunk,a járdán elénk ugrott egy török bácsi:-”Ti magyarok vagytok”-kiáltott ránk magyarul. Úgy,hogy mi egymás között éppen nem is beszélgettünk! Akarjátok tudni,hogy honnan tudtam mindjárt?-kérdezte. A szemeitekről,azon látszik! Hát ez érdekes volt. Megmutatta a bőrüzletét,és mondta,hogy van neki egy ugyanilyen kínálatú boltja Pesten,az Astoriánál is.
A Fenerium és a Galatasaray Store boltok is nyitva voltak,fényképek természetesen innen is kellettek.  A Galata boltban vettem két,Cim-bom-bom indulókat tartalmazó CD-t,majd fizetés után bejött egy nagyon szép,fiatal török hölgy,aki a galatás barátjának akart mezt venni. És az volt a legjobb,hogy engem,a beşiktaş-ost használtak próbababának! 
Továbbmentünk a Beyazıt camii melletti térre,miután megnéztük a dzsámit. A placcon,egy földre terített ponyváról nagyon szép mezeket árult egy srác. Szinte nagyítóval vizsgálgattuk,úgy próbáltuk „megfogni”,hogy mitől nem eredetiek,mert hát így,a járdán heverve csak nem lehetnek azok!? De nem találtunk semmi erre vonatkozó bizonyítékot,totál orijinalnak néztek ki! Az unokaöcsém már tavaly elkezdett szimpatizálni a Karakartallal,és tegnap óta,amikor járhatott személyesen az İnönü stadionnál,teljes siyah-beyaz szurkolóvá vált. Így ő vett magának egy csíkos Beşiktaş mezt,a boltihoz képest harmadáron,30 TL-ért. Az eladó srác panaszolta,hogy ő sajnos csak vasárnaponként tud idejönni árulni,amikor zárva van a bazár,de ilyenkor is figyelnie kell a rendőrökre,mert ha azok jönnek,neki össze kell kapnia a mezeit és szaladnia kell.
Haladtunk tovább az Aksaray tér felé,lefilmeztem a Laleli dzsámit is. Ráfordultunk az Atatürk bulvarı-ra,és mentünk a Bozdoğan Kemeri felé,amit az első napon elszalasztottunk megnézni. Egy kicsi csemegeüzletben kipótoltam a Damak pisztáciáscsoki készlethiányt,és vettem 10 doboz almateát.
Emlékeztem,hogy amikor 1991-ben arrafelé jártam,volt a bulvarın egy aluljáró,ahol bicikliket árultak. Most is megtaláltuk,és tele volt az egész kerékpárokkal. Szóval ez nem változott!:)
Valens császár vízvezetéke után a nagyon közel lévő Şehzade camiinál jártunk. Ennek én különösen örültem,mert először láttam,és nem is tudtam,hogy ilyen szép és ilyen nagy.
A dzsáminál találkoztunk négy magyar túristával,velük együtt mentünk a Süleymaniye dzsámihoz. Szerintem a Sultanahmet után a második legnagyszerűbb a városban. Hosszan elidőztünk odabent,de az udvarban valamilyen felújítás volt,és magát Szulejmán síremlékét nem tudtuk megnézni.
Kijövetel után jött a járdán 6 Beşiktaş drukker srác,amint meglátták rajtunk a mezeket,teli torokból elkezdték énekelni az egyik Kartal-indulót,és hallottuk,hogy még két utcával később is daloltak!:)
A négy magyarnak még lediktáltam,hogy miként kell Aksaray kerületből felmenni a Çamlıca kilátóra,aztán ők mentek megnézni a Fatih dzsámit,mi pedig vissza a szállásunk irányába. Az Ordu caddesin még megvacsoráztunk,aztán véget ért a nap.

Hétfőn reggel nagyon rossz időre ébredtünk. Hideg,borult,esős idő. Az utolsó napra már csak a nagyon közel lévő Kapali Çarşı maradt. Itt kellett majd nagyon vigyáznom,hiszen a naivitásom miatt valósággal kifosztottak tavaly a derék török üzletemberek. De végülis magamnak köszönhettem. Nyakláncra való betűmedált akartam venni a feleségemnek. Végre egy helyen találtam ilyet. 3 fajta „P”-betűt raktak ki elém. Elővettem a CyberMacs által betanított szöveget:
Mi magyar tanulók vagyunk,nagyon kevés pénzünk van,és ez az utolsó napunk İstanbulban.
(Ez az utolsó része még igaz is volt).  :)A legdrágább medált 77 TL-re tartották. Hárman voltak az eladók,értettem,amikor az egyikük mondta a másiknak: Ezek tanulók,add nekik 70-ért. Így is lett,de ennyi pénzem már akkor sem volt. A következő nem volt olyan szép,azért 60 TL-t kért. Én meg mondtam,hogy akkor 45! Szó sem lehetett róla,ötvenért sem akarta adni,többször is visszatette a mérlegre,számolgatott a gépén. Tíz percet huzakodtunk,csak 54 TL-ért engedte elhozni.
Én meg eldöntöttem,hogy nem fogom idegesíteni magam az egész miatt,különben is 6500 HUF-ot nem tartottam soknak egy aranymedálért. És továbbra is alapból utálok vásárolni,és még sokkal jobban utálom ezt az alkudozásnak nevezett cirkuszt. Én İstanbulba nézelődni járok!
10 órakor kijelentkeztünk a szállodából,és villamossal elindultunk a reptér felé. Nem szálltunk le Aksarayban,mert CyberMacs azt mondta,hogy egyszerűbb az átszállás Zeytinburnuban a metróra,és ez valóban így is van!
Az Atatürk reptéren azonnal taxiba ültünk. Hiszen zárásként az Atatürk Olimpiai stadiont még látnunk kell! Megkérdeztük előre a menetdíjat oda-vissza,mert CyberMacs szerint ennek 40 TL körül kell lennie. A sofőr azt mondta,hogy majd 50-60 TL között lesz. Mindegy,oda el kell mennünk. A taxis sem járt még ott,az út végén kétszer is rossz felé hajtott be.
Az egyik kapu mögötti részhez érkeztünk meg,tehát a stadion rövidebb oldalához. Egy fülkében két biztonsági őr volt. Elmondtuk nekik,hogy mit szeretnénk. Megengedték,hogy átlépjük a parkoló kerítését,és elszaldjunk a belső kerítésig,hogy filmezhessek és fényképezhessünk. Éppen elraktam a kamerát,és vettem volna elő a fényképezőgépet,amikor mellénk kanyarodott a taxink. Dudál,hogy szálljunk be. Na mondom,ez remek,még egy képet sem csináltam,ő meg már menni akar…
Beültünk,de nem vissza,az út felé vitt minket,hanem a stadion oldalához,a főbejárathoz! Óóóó,hogy milyen rendes tőle! Ott megint két biztonsági őr,nekik is elmondtam,hogy mit szeretnénk,ők is megengedték. Jól hátraszaladtunk,hogy beleférjen az egész aréna a képbe. Már éppen célratartottam a fényképezőt,amikor kiabál a biztonsági őr:
-Nem,nem onnan nem lehet fényképezni!
Na köszi,ez akkor nagyon jól lesz így!  Visszabaktattunk hozzá,ő pedig megismételte: onnan nem lehet fényképezni. MERT CSAK BENTRŐL SZABAD FÉNYKÉPEZNI!!!
Háát…ilyet…..hát ez őrület….!!! Alig bírtunk magunkhoz térni!!! Bentről!?!? Az őr intett: menjünk be vele! El sem akartuk hinni! Felmentünk a fedett lelátók feléig,ahonnan már le lehetett látni a gyepre. Mentünk volna oda,de az őr szólt:még nem lehet,szálljunk be vele a liftbe! Felmentünk kb.két szintet,és elvezetett minket egy irodába. Ott egy öltönyös úriember fogadott minket,amolyan létesítményigazgató-féle. Kérdezte,hogy beszélek-e angolul. Hát,én nem beszélek,de törökül el tudtam mondani neki,hogy magyar török foci fanok vagyunk és fényképezni meg videózni szeretnénk a stadionban. Lehetséges-mondta ő,ez a biztonsági őr lesz a kísérőjük,akivel bejöttek a kaputól. A taxis is ott volt velünk,mert isztambuli létére még sosem járt itt. És akkor nekiindulhattunk: Maşallah-kiabáltam,ahogy rohantunk a lelátók felé! A következő percek mámorítóak voltak! Degeszre fényképezhettük magunkat a stadionban,tetszés szerint!:) Nagyon nagy élmény volt! Sajnos aztán csak indulni kellett. Nagyon megköszöntünk mindenkinek mindent,és irány vissza a reptér. A sofőrünk mindent felvonultatott a visszaúton a török vezetési stílusból. Végig 120 km/h,a csúcs mégis az volt,amikor körforgalomban előztünk!

Fél 4-kor indult a gépünk haza. A becsekkolásnál a hölgy nagyon értékelte,hogy törökül beszélek hozzá,és rettentő tetszett neki,amikor elköszönésnél kijelentettem neki,hogy “Törökországnál nincs is nagyobb”. Az útlevélellenőrzésnél a rendőr a mezemre böködve adott hangot elismerésének. De a legjobb az utolsó biztonsági kapunál volt. Itt az úriember,mikor meglátott,megragadta a kezemet,és el nem engedte,amíg el nem mondtam mindent magamról és a török fociról. Kijelentette,hogy ő Galatasaray drukker.
“Aslanlar ve Kartallar kardeş takımlar”-feleltem neki.

És tulajdonképpen ezzel búcsúztam Törökországtól és İstanbultól. Indultunk haza.
De ezzel még mindig nem teljes számomra a város-nem is lesz az soha-mert most azonnal papírra tudnék vetni egy listát,ahová még nem jutottam el. Tehát menni kellene 7-szerre is!

Köszönet az utazás megszervezéséért CyberMacsnak,aki rendkívül precíz és tartható programot állított össze nekünk!

Feyyaz

—

Nagyon szívesen! 🙂
Mi pedig köszönjük a tartalmas és tanulságos beszámolót! 🙂

Tanulságok:

• Chora, Kariye) dzsámi és múzeum" >Kariye Camii-hoz csak lírával lehet bejutni.
• Egyenlőre még nincs megoldva, a reptér és belváros között miként jut az ember lírához és istanbulkarthoz. Persze a reptéren lehet váltani. Nekem az általános tapasztalatom az, hogy a reptér és a hotel mindig drágán vált, így még sose néztem meg, az Atatürk reptéren hogy váltanak.
• Igenis érdemes letérni a megszokott turistaútról. Egy teljesen más ország jelenik meg előttünk.
• Egy jó otthoni felkészülés nagyon sokat segít.
• Ha kiérünk a turistarészről, az emberek teljesen másképpen állnak hozzánk.
• Néhány török szó rengeteget segíthet.

Evernote.doClip({title: 'Feyyaz Isztambulban',url: 'http://isztambul.info/blog/2011/07/22/feyyaz-isztambulban/',contentID: 'post-3065',suggestTags: 'foci,turista',providerName: 'Isztambul kalandok',styling: 'text' });return false" class="evernoteSiteMemoryLink">