Megérkeztünk Kastamonuba

A mai napunk már Kastamonu tartomány központjában, Kastamonu városában játszódott.

Közben kiderült, hogy a mobilról nem sikerült a képeket felölteni, így azok majd később lesznek.

Legnagyobb örömünkre, nem vidám napsütésre ébredtünk, hanem borult időre. Végre nem fogunk megfőni. Kastamonu egyébként sem egy sivatagos hely. Nagyon hasonlít az Alpokra, meredek és magas hegyeivel, fenyőerdőivel, és síparadicsomaival.

Kastamonuról még fogok írni, mert érdekes hely, a várával, folyójával, hegyivel, és még az I. Világháborúban betöltött szerepével. Nem is beszélve arról, hogy a tartomány állítólag valaha egészen Isztambulig ért…

Nosza, felkeltünk, és olyan törökösen jól megreggeliztünk. Mégiscsak finom helyi sajt, helyi kenyér, helyi méz. Na jó, arról kiderült, hogy isztambuli… Az olíva pedig Bursából jött. De a sajt meg a kenyér tényleg finom volt (egyes isztambuli pékeknél lehet is kapni Kastamonu kenyeret). A teát viszont nem sikerült annyira felhígítani, hogy ne legyen olyan sötét, hogy elnyeli az összes fényt a szobában.

Igaz, mindenki szólt, hogy keveset együnk, mert ma bizony benézünk a rokonokhoz, és ott aztán lesz evés rendesen. De ki tud ellenállni a finom sajtnak…

Mindjárt utána mentünk is az első rokonhoz. Igaz, a nagymama Isztambulban van, de azért a kedveltebb (és a kevésbé kedveltebb) itteni rokonokat meglátogattuk. A móka viszont mégiscsak az volt, hogy a kb. 300 rokon van, aminek a fele Isztambulban él. És ők is eljöttek Kastamonuba. Úgyhogy komoly szervezés (és ellenszervezkedés) volt, hogy melyik isztambulival hol találkozunk, vagy éppen mikor menjünk, hogy ne találkozzunk. 🙂

Természetesen az első rokon terített asztallal várt. Amolyan törökösen volt megrakva, hogy majd összerogyott a súly alatt. Persze nem maradhatott el a finom sajt és a friss kenyér. Ki tud erre nemet mondani? 🙂 Így aztán degeszre ettük magunkat.

De ez nem volt elég a házigazdának, jött még a gyümölcs, az édesség, majd a sós, majd pedig kezdtük elölről, mert ugye alig ettetek valamit…

Végül a 15 perces látogatásból lett másfél óra. A fentiek után megfogadtuk, hogy a következő rokonnál már tényleg csak 15 percet töltünk, és tényleg nem eszünk semmit.

Másfél óra múlva felpúposodott hassal távoztunk onnan is. Ismét fogadalmat tettünk, hogy ezúttal már kemények leszünk, és csak azért sem eszünk, és csak benézünk, és máris megyünk tovább. Különben sosem érünk el a tengerpartig…

Harmadik helyen egy vidéki török háziasszony fogadott, ahol egész egyszerűen nem volt esély nemet mondani. Bárhogy is tartottuk magunkat. No és ugye megint szegények, messziről jöttetek, biztos megéheztetek, kezdetű messzeföldön híres török mondókat hangzott el.

Hihetetlen, de valahogy még itt is tudtunk enni. De amint a házigazdánk pislantott egyet, mindjárt kereket oldottunk, és eltűntünk a helyszínről.

Pedig ezzel még nem volt vége a napnak! A hatodik hasonló helyen be kellett látnunk, hogy bizony nemhogy a tengerig, de még SzalmaFalvára sem fogunk mi már eljutni. Cserébe viszont annyit eszünk, ami kitartana decemberig.

Így végül a városnézésből sem lett semmi, mert besötétedett, és mi még valahol egy asztalnál ültünk. De sebaj, mert a dupla ünnep miatt még annyira se volt nyitva semmi, mint egyébként egy sima ünnepen. Még az ATM-ek sem működtek ezen a napon…