Átkeltünk a hegyeken, és elértünk a tengert. Majd átmentünk egy másikon, hogy elérjük az autópályát, ami után már csak egy halom hegyen kellett átmászni, és máris Isztambul külvárosában voltunk. Innen alig 60 km (hegyeken keresztül), és már otthon is voltunk, nemsokkal a napkelte előtt.
De közben kettős rokonkondás volt: egyiket látogattuk, másiktól menekültünk. De a végén csak eljutottunk a nagymama házához, és még fokhagymát is vettünk!
Miután az Isztambulból jött rokonokat sikerült lerázni azzal, hogy továbbmentünk Taşköprü fele a fokhagyma fesztiválra, a nem isztambuliakat pedig azzal, hogy már tegnap átmentünk a hegyen a faluba, viszonylag nyugalmunk lett.
Először is megpróbáltunk felkelni a rejtett szállásunkon, ami eléggé nehezen ment. Tekintve, hogy az előző nap minden rokon török módra jól megtömött minket. Nem is értem, miért nem lelkesedett senki a reggeliért.
Egy rokon még hátra volt. Ők egy kedves, idősebb család. Hozzájuk még bementünk, mielőtt tovább mentünk volna Apuka, és egyúttal a nagymama falujába is. Igen ám, de Kastamonu kisváros (alig 91.000 lakossal, ami a magyarországi városok listáján a 10. helyet foglalná el, Székesfehérvár után), így a hírek gyorsan terjednek. Rokonaink meglepve kérdezték, hogy máris visszaértünk Szalmafalvából, a hegy másik oldaláról?
Apuka persze kivágta magát azzal, hogy ott este járunk, és már megyünk is vissza Isztambulba. Így informálva félre a hírszerzőket. Igazán nem akart senki belefutni egy váratlan rokonba.
Ezek után (és egy igencsak terjedelmes török reggeli (sajt, olíva, kenyér, vaj) után) tényleg mehettünk a faluba. Sajnos a korábbi dezinformálás miatt már nem mehettünk a Fokhagyma fesztiválra, de a városban sem maradhattunk. Így aztán szerény padlógázzal nekiindultunk a hegyeknek.
Olyan 50 km után Apuka javasolta, hogy hagyjuk el a főutat, és menjünk be egy kis faluba. Már elég messze vagyunk a rokonoktól, meg lehet állni. Amúgy is ráférne a borotválkozás.
Míg Apuka a fodrásznál volt, mi felderítettük a kis falut. Szerencsére a fokhagyma nem csak Taşköprü városára terjed ki, hanem az egész régióra. Így itt mindjárt vettük is egy kisebb adagot: 6 kg. Azóta is folyamatosan nézzük az internetes recepteket fokhagyma ügyben, fokhagymás hús, fokhagymás szósszal és fokhagymakrém levessel. Érdekes módon találunk fokhagymás sampont is…
Amit érdemes tudni, hogy Kastamonu tartomány messze híres a fokhagymájáról. És ahogy máshol arató, vagy szüretelő fesztiválok vannak, úgy Kastamonuban pedig fokhagyma ünnepségek. Vámpírok nélkül.
A kastamonui fokhagyma nagyon intenzív, és nagyon finom. Már messziről érezni az illatán, hogy valami különleges lesz belőle a sütés után. 🙂
Rövid pihenő után bevágtunk a hegyek közé. Itt még kényelmesen haladt az út. Nem úgy, mint később, de arról majd…nos…később. 🙂
Tehát itt még simán lehetett 80-90-en menni a szerpentinen. Szakadék se volt, csak fenyőfák mindkét oldalon. Alig 40 perc múlva már be is értünk egy központba, Şenpazarba.
Şenpazar a völgy közepén van. Ahogy a neve is mutatja, egy piac, ahova a környékbeli hegyi falusiak lejártak eladni az áruikat meg a lányaikat. Mégse családon belül házasodjanak össze. Bár Apukának vannak jó sztorijai ki kivel miket kavart… Hozzá képest a török szappanopera dög unalom. 🙂
Apuka javasolta, ne siessük el úgy a rokonokat, kényelmesen ebédeljünk meg. Hátha mégse kapunk enni valakinél. 😀 Nagyon finom köftét találunk a város közepén, ami egy kicsi térből állt csak. Ebéd után pedig még kiültünk az árnyékba szotyolázni is egyet.
Miután így lelkileg felkészültünk a rokonokra, máris felmehettünk a hegyoldalra.
Salmafalva szép helyen van. Remek kilátás a völgyre, sziklás szakadékkal a szélén. Mindenhol praktikus faházak, amelyeknek az alsó része a raktár, és felül laknak. Olyan is van, ami két rétegű. A hálószoba a lakáson belül egy újabb, vastagabb fallal van körbevéve. Mintha a házon belül lenne még egy kisebb kunyhó. Nagyon otthonosak, és tágasak. Így aki megunta a nagyvárost, annak bátran ajánlom ezt a helyet! 🙂 Internet is van, csak a közért van nagyon nagyon nagyon messze.
A rokoni ebéd-uzsonna után megpróbáltunk gyorsan távozni. Végül is még aznap vissza akartunk érni Isztambulba. Irány a tenger!
Nem volt nagy kaland átkelni azon az egy hegyen még, hogy pont elérjük a naplementét a parton.
Úgy döntöttünk, hogy Isztambul mégsem lehet olyan nagyon messze, nekivágunk este. Előtte persze török módra kiültünk teázni egy sort, hogy legyen elég anyag bennünk a hazajutáshoz.
A kaland itt kezdődött valójában. Ugyanis a Fekete-tenger (meg úgy egyébként a török tengerpart) nem olyan, mint az amerikai filmekben, a hosszú és üres partszakasz. Itt javában meredek sziklák vannak, kacskaringós keskeny úttal.
Mindez éjszaka kifejezetten jó móka volt. Apuka próbált lelkesen dudálni a kanyaroknak, hátha egy megunja és inkább egyenes lesz. De nem járt sikerrel. Még az út közepén álló szamár sem mozdult meg. Pedig a busz nagyon közel ment hozzá.
Nem is értem, hogy fértek el a buszok ezen az úton. Mármint nem szélességben, hanem hosszában. Még ki se jutottunk az egyik kanyarból, de már mentünk is bele a másikba.
Érdemes megnézni a térképen. A Google azért rendesen leegyszerűsíti az utat. 😀
Ha nem lett volna vak sötét, akkor egy nagyon szép helyen megyünk keresztül. Oké, a hely most is szép volt, csak mi nem láttuk. Igazándiból semmit se láttunk. Csak mentünk. És mentünk.
Mindehhez jól jött az az utolsó CD, amit apuka hozott el unaloműzőnek a falusi benzinkútból. Összesen 14x hallgattuk meg a sötét vonat című sem folklórnak, sem pedig jónak nem mondható dalát. De a végére legalább már mi is tudtunk.
Miután átvergődtünk a hegyen, már csak 150 km volt az autópályáig. Apuka az elején még azt mondta, hogy elfelejtett egyenesen vezetni a hosszú tengerparti úton, ezért inkább hátramegy aludni. De mikor látta, hogy azért most már ki lehet csikarni a sebességet is a kocsiból, akkor inkább visszaküzdötte magát a kormányhoz.
Mire elértük az autópályát, éjfél bőven elmúlt. De Apuka megmutatta, hogy lehet még gyorsabban is menni, és közben megtanította, hogyan lehet a kamiont ledudálni az útról. Így egészen korán, hajnali fél 4-re értünk haza. Hurrá hurrá!
Így ért végett a mi Ramazáni kalandunk.
ui: akinek van jó fokhagymás (sok fokhagymás) receptje, léci írjon!!! 🙂
Vissza Isztambulba - Ramazán (Ramadán) és Cukor Ünnep 2011 befejezése,
- Cukor ünnep - irány Kastamonu! (0.671)
- Megérkeztünk Kastamonuba (0.671)
- Kastamonu túra - képes beszámoló (0.671)
- Ramazán (Ramadán) 2011 - véget ért (0.619)
- Kastamonu 1 - Utazás az éjszakában (0.586)
- Boldog Karácsonyt! (RANDOM - 0.055)
egybe süsd meg sütöben, utana kapard ki a héjabol a puha fokhagymat és utana belekeverheted vajba vagy rakenheted husira vagy csak ugy edd meg. ISTENI!!!!!
Zsuzsié verhetetlen! De azért egy paradicsomsalátásat küldenék: Olívaolajon süss át sok apróra vágott fokhagymát, mielőtt megégne adj hozzá egy vagon összevágott petrezselymet, és ebben forgasd meg a szeletekre vágott paradicsomot, majd vedd le a tűzről. Szintén isteni.
Ha 3 deciliter 95 fokos alkoholban pár hétig áztatsz 30 dkg tisztított fokhagymát, az mindenre jó!!!:)
A fokhagyma a legjobb dolog, amit az ember felfedezett a világból. Ha nincs semmi ötletem, hogy mit vacsorázzak, akkor megpucolok pár szem krumplit, felkockázom, hozzá 2-3 fej fokhagymát pucolok, de nem vágom össze, hanem csak bedobom a krumplik közé és összesütöm, jó barnára. A végén só, bors, rozmaring – és tökéletes.
Köszönjük a tippeket! 🙂