Kicsit le van maradva ez a bejegyzés (és úgy néz ki, hogy az ünnep végéig ez így is lesz). Ha jól számolom, akkor tegnap összesen 9 órát töltöttünk a kocsiban. Ebből 5-öt olyan dugóban, amikor csak lépésben haladtunk. És volt 1 óra, amikor egyáltalán nem haladtunk. Na, az már nem volt izgalmas.
Az Áldozati Ünnep a Ramazán (Ramadán) után a második legfontosabb ünnep az Iszlámban, és így Törökországban is, ahol 99% a muszlim lakos (de az ország csak muszlim többségű, nem pedig Iszlám ország!).
Az Áldozati Ünnep röviden arról szól, hogy feláldoznak egy állatot – rendszerint az első nap hajnalában – majd annak a húsát elosztják egymás között. Egy rész megy a családnak, egy a rokonoknak, egy az ismerősöknek, és egy a szegényeknek.
Mivel leggyakrabban nagytestű állatot vágnak le, még így hatalmas mennyiség jut egy-egy családnak. Így leggyakrabban a rokonok összeállnak. De még így is nagyon nagyon sok hús keletkezik.
Az ünnep központja az áldozás. Így ez formális, vallásos keretek között zajlik, sok imádkozással. A másik főszereplő pedig a család, ami a töröknél egyébként is központi szerepet játszik.
Azaz ilyenkor van a nagy rokonlátogatás. Képzeljük el, hogy Isztambul majdnem teljes lakossága útra kel, hogy meglátogatta a rokonokat! Nem mindenki, de olyan 10.000.000 ember igen. Azaz egy teljes Magyarország felkerekedik, és odébb megy legalább 600 km-t…
A szokás azt mondjon, hogy mindig a fiatalabbak mennek az idősebbekhez. Azaz ott gyülekezik mindenki, ahol a legidősebb rokon van. Ennek azért van egy bonyolult családfa-számítási módja, különben az összekuszálódott rokoni láncolatnak köszönhetően egész Törökország ugyan arra az egy helyre érkezne.
Nálunk a nagymama a patkómágnes, aki vonz mindenkit.
Igen ám, de a nagymama kint él falun. Egy olyan helyen, ahol összesen talán 10 család van, plusz egy végeláthatatlan erdő. A nagymama kb. 70 éves koráig nem is látott mást a világból. Viszont az ő faluja nagyon messze van, kint a hegyek között (talán hó is van már), ahova senkinek nincs kedve kimenni ünnepelni. Így aztán amikor valamelyik rokon arra járt legutóbb, akkor felhozta Isztambulba.
Azt már nem tudjuk, hogy az idén ki volt az, aki szőnyegbe csavarva elrabolta a nagymamát a vidéki kisházából (mielőtt Piroska és a Farkas rátalált volna), de mindegy is, mert a nagymama ott már biztos nincs. Neki kicsit sok ez a hirtelen pár millióval több ember van körülettem érzés. Így aztán pár hét után át kellett szállítani másik rokonhoz. Muszáj folyamatos mozgásban tartani, ezért az ünnepek előtti fő attrakció minden alkalommal az, hogy megtaláljuk a nagymamát.
Meg is lent, kint van a város szélén! Alig 80 km!
Kár, hogy mindenki más is abba az irányba próbálja elhagyni Isztambult… De mint kiderült, ahány ember elmegy, legalább annyi jön a helyébe is. Gondolom máshol is az öregebb rokonokat orvul kirángatták békés kis nyugodt életükből, és felcsempészték a nagyvárosba, így a hozzátartózó párszáz vidéki unoka elkeseredetten (de annál lelkesebb dudálással) próbál átvergődni Isztambul nem mindennapi forgalmi dugóján.
Összegezve elmondhatjuk, hogy az Áldozati Ünnep harmadik legmeghatározóbb eseménye a kocsiban (főleg dugóban) ülés. De legalább a zene jó.
Persze nem mindenki él a tradíciónak. Sokan már napokkal előbb inkább elmentek külföldre, lehetőleg minél messzebb.
De olyan is van, aki Mekkába ment. Ott is tömeg van, így egy isztambuli ott is otthonosan fogja magát érezni.
„Neki kicsit sok ez a hirtelen pár millióval több ember van körülettem érzés.” 🙂 🙂 🙂
Szép ünnepet!