Az ANZAC az Ausztrál és Új-Zélandi egyesített hadsereget jelenti (Australian and New Zealand Army Corps). Az ANZAC-öböl pedig az a hely, ahol a katonák 1915. április 25-én partra szálltak a Gallipoli félszigeten.
1914 év vége… Nagyban dúl az I. Világháború. Vagy is inkább pont, hogy nem dúlt. A szakértők, és a „szakértők” is elszámolták magukat. A könnyű kis csatározásokból komoly és elhúzódó állóháború alakult ki. A modern fegyverek lehetővé tették, hogy bárkit jó messziről le lehessen lőni. A modern ásók pedig abban segítettek, hogy az a bárki jó mélyre belebújjon a talajba, a bozótosba, és ne látszódjon ki. Azaz aki egyhelyben állt, azt nehéz volt lelőni, ellentétben azzal, aki mozgott. Az eredmény pedig az, hogy védekezni nagyon könnyű lett, míg támadni annál nehezebb. Sőt! Egy-egy támadás nagyon komoly veszteségeket okozhatott, miközben alig néhány métert tudtak csak haladni. Már ha sikerült haladni valamit.
Törökországban a Gallipoli-félsziget egyik kis múzeumában egy listát is találunk, hogy melyik hadműveletnél hány ezer ember halt meg, miközben alig száz vagy kétszáz métert sikerült csak haladniuk.
Ebben a fajta háborúban előbb-utóbb az lett a legfontosabb, hogy melyik fél csapatai bírják tovább. Vagy inkább, melyik fog előbb elfogyni. Például kelet-Törökországban, a Kaukázus térségében az a csapat nyert, amelyikben többen túlélték a téli fagyot.
Mikor 1914 végére beállt a front, és megrekedt a háború, akkor kezdődött a matekozás, a korabeli sodoku.
Mivel egyik fél sem tudott előbbre jutni, megpróbálták a másik erőit elvonni. Ezt újabb csapatok és újabb országok bevonásával próbálták elérni.
1914 végén a balkán még többnyire kimaradt a háborúból. Törökország viszont már belépett. Őt is azért hívták a németek, hogy elvonja az oroszokat.
Így számos indok volt a politikusok kezében, miért is lenne jó a törököket megtámadni. Első sorban természetesen a balkáni országokat próbálták az ő oldalukon a háborúba állítani. A sok egyezkedés hatására el is készült a terv a háború utáni Törökország felosztására.
Amikor mindenki beleegyezett az új front nyitásába, akkor Churchill rábökött egy pontra a térképen, ott lesz a csata.
Csakhogy Churchill sosem látta, mi is van azon a helyen, ahova a katonákat küldeni. Azon is érdemes lett volna elgondolkozni, hogy a félsziget nyugati oldalán miért nincs egyetlen település sem. Ez persze kiderült, amikor a katonákat a hőség és a különböző járványok kezdték el tizedelni. De sokkal veszélyesebb volt a terep, ahol a katonák ezrével estek el.
Persze ki is gondolta azt, hogy komolyabb csata lesz ott, ahol a szembenálló fél az elavult török hadsereg lesz…
Az első meglepetés akkor volt, amikor hajóval megpróbálta áttörni a Dardanellákon, hogy így foglalják el Isztambult. Kiderült, hogy a törököknek van ágyújuk, és még használni is tudják őket. Három hajó mindjárt elsüllyedt, négy pedig súlyosan megsérült. A szövetségesek pedig csak lestek, hogy mégis mi történt.
De aztán úgy döntöttek, hogy a hibákat tovább halmozzák, és a szárazföldi csata mellett döntöttek.
Két helyen szálltak partra: A Gallipoli-félsziget déli végén, és középen. Bár a középső részt (sem) nem így tervezték. Eredetileg délebbre, a laposabb területen szerettek volna partot érni, de a tengeri áramlat feljebb sodorta őket, és pont a sziget legmeredekebb dombjainál találták magukat. Ez a hely kapta később az ANZAC-öböl nevet.
A déli részen is komoly csatározások voltak, de róla egy másik alkalommal fogunk írni (előbb el kell menni oda is, és fényképezni).
Az ANZAC-öböl egy nem túl széles, majdnem vízszintes partszakasz, ami után hírtelen kezdődik a meredek domboldal. A dombra jobbról könnyebben lehet feljutni, és végül az lett az a terület, ahol leginkább folytak a harcok. De még az sem mondható könnyű sétának. Az egész terep tele van apró bokrokkal, és kisebb-nagyobb vízmosásokban. Nyáron pedig tényleg nagyon-nagyon meleg van. Árnyék nem nagyon van, és persze az se kellemes, ha állandóan a bokrokat kell kerülgetni, vagy a vízmosásokba ki-be mászkálni. Ja, és mindezt úgy, hogy fentről folyamatosan érkeznek a süvítő golyók.
A helyi múzeumokban (leginkább hand made) lévő kiállításokon jól össze lehet hasonlítani a két csapat felszereltségét. Míg a szövetségesek oldalán modern puskák és lövedékek voltak, addig a török fegyverzet alig különbözött az Egri Csillagokban látottaktól. A főzőedények pedig inkább hasonlítanak olyan cserepekre, amiket ókori ásatási területeken lehet találni.
Mégis, a török oldalon számos segítség volt:
- a terület, ami jól védhető, és a magassági előnyök jól ellensúlyozták az elavult fegyverekből származó hátrányokat (pl. lőtávolság).
- létszámbeli fölény (ami végül inkább a halottak létszámát növelte)
- utánpótlás. Míg a szövetségeseknek a tenger felől kellett az utánpótlás szállítani, ami a dombokról remekül lőhető, addig a törökök a saját biztonságos szárazföldjüket tudták használni.
- és nem utolsó sorban Mustafa Kemal Atatürk, aki megfelelően mozgatta a csapatokat, és a csatákban való részvételével, buzdításokkal javította a törökök morálját. Olyannyira sikeres lett az emberi szemében, hogy később ez segítette a Török Függetlenségi Háborúban. Hiszen mindenki vakon megbízott benne, és bárhova követték őt a katonái.
Mindkét partraszállás komoly áldozatokat kívánt. De miután a szövetségesek partot értek, akkor kezdődött meg a verseny. Ugyanis a törökök ekkor döbbentek rá, hogy mire is megy ki a játék: a dombtetőkért. Mindkét fél elkeseredett küzdelmet folytatott a csúcsokért, amik később főszerepet játszhattak a háborúban.
A déli oldalon komoly török erők voltak, míg északon, az ANZAC-öbölnél csak Atatürk és egy kisebb csapat. Mégis sikerült nekik előbb elfoglalni a stratégiai helyeket, amelyeket később már jól tudtak védeni.
Nagyjából az első napokban el is dőlt mindent. Később csak hatalmas emberáldozatokkal lehetett megkísérelni egy-egy kisebb haladást, de ritkán sikerült néhány száz méternél többet haladni. Több kísérlet is volt, de lényegében minden maradt az eredeti felállásban.
Közben az ANZAC-öböl, ami addig egy elhagyatott partszakasz volt, komoly kikötővé és raktárrá alakult át. Ez lett a szövetségesek fő bázisa. Miközben a törökök pedig a hátrébb, biztonságosabb falvakban építették ki a központjukat, ahol kebabot, lahmancut és más hazait tudtak enni.
1915-re a politika megváltozott. Bulgária hadba lépett, az Osztrák-Magyar Monarchia pedig lerohanta Szerbiát. Törökország pedig végre a szárazföldön keresztül segítséget kapott Németországtól Bulgárián keresztül. Sokkal könnyebb volt most már vonaton szállítani a hadianyagok, mint tengeren, ahol egyik oldalt a szövetségesek, míg a másik oldalt az orosz cirkálók őrködtek.
Ezek után már nem sok értelme maradt a csatározások folytatására. Sir Charles Monro november 15-én benyújtotta a tervet a csapatok visszavonulására, amint pillanatok alatt, december 8-án már el is fogadtak. A katonák az éj leple alatt osontak a csónakokhoz. Az utolsó ausztrál egység december 20-án hagyta el a szárazföldet.
Eredmények:
Természetesen több tízezer halott mindkét oldalt. Sebesültek száma is hihetetlenül magas. Összeszámolva az érkező katonákat a halottakkal és sebesültekkel, azt mondhatjuk, hogy alig volt olyan, aki épp bőrrel megúszta volna.
A szövetségesek komoly vereséget szenvedtek mind emberileg, mind morálisan és politikailag. Churchill lemondott.
Míg a török oldalnak ez volt az egyetlen nyertes frontja. A másik kettőt (Szuez és Kaukázus) teljes vereséggel végződött. A harcokat vezető és jól taktikázó Mustafa Kemal Atatürk hamar a nép kedveltje lett. Akkor még a szultán is felfigyelt rá, és ő maga is népszerűsítette.
Mégis, a 86.000-es török veszteség súlyos volt. Nem csoda, hogy a nép elégedetlenkedni kezdett, amikor a szultán szó nélkül átadta Isztambult a szövetségeseknek, hiszen komoly árat fizettek a védelmében.
Atatürk pedig személyesen vett részt a harcokban. Látta, hogy mekkora különbség van az elavult Oszmán Birodalom és a Nyugat között. Ő tudta, hogy mekkora áldozatot hoztak Törökország védelmében, amit a szultán csak úgy eldobott. Talán mindez tovább növelte az eltökéltségét, hogy itt valamit tenni kell.
Ma.
Az ANZAC-öböl, és az egész Gallipoli-félsziget történelmi emlékpark. 2010-ben az OPET finanszírozásával építették ki az egész parkot. Mindez akár több napot is igényelhet, mire sikerül végigjárni. A falvakban pedig emlékhelyek, múzeumok és persze büfék és éttermek találhatóak.
Érdekesség még, hogy ezen a területen még sose végeztek ásatásokat. Egyszerűen még senkinek sem jutott eszébe, hogy a történelmet ne csak a leírások alapján próbálják meg re-konstruálni. Így idén, 2011.-ben egy komoly, több éves felderítő projekt kezdődött. Mindjárt az elején találtak 5 km-nyi lövészárkot. Egy komplett labirintust. Ugyanis mindkét fél üres időben ásott, és ásott és ásott…
Ajánlott linkek:
ANZAC-öböl,
- Çanakkale 1915. március 18. - ahol a történelem megfordult (0.979)
- Áldozati Ünnep 2011 – harmadik nap (0.972)
- 8 m a lövészárokban (0.972)
- Dardanellák társasjáték (0.972)
- Május 19. (RANDOM - 0.021)
Nagyon szuper volt, mint mindig.
Buta kérdés, de az étlepról kipróbáltátok a „Bombát”? Mit takart?
Köszönjük 🙂
Sajnos nem. Csak elszaladtunk mellette… Meg lehet, hogy megfeküdte volna gyomrunkat… 😀
van erről egy film is, nem?
Biztos van. Mert ha nekünk nem is, az ausztráloknak és új-zélandiaknak mindenképpen annyira fontos esemény volt, hogy csak csináltok róla egy filmet.
Persze van a törököknek is. Én megnéztem néhányat, de sajnos nagyon gyenge dokumentumfilmek. Persze biztos érdekesebb lenne, ha érteném, mit mondanak… 🙂
Nem is tudtam meg eddig ilyen részleteket máshonnan,csak innen.
Köszönjük!
Az az igazság, hogy nem is számítottunk ilyen bő „kiállításra”. Azt képzeltük, hogy majd lesz egy emlékmű, nevek, sírok. Mindez egy kupacban. Esetleg egy emlékház. Olyasmi, amit max fél óra alatt meg lehet nézni.
Erre eltöltünk itt egy teljes napot, és a feléig sem jutottunk.
Azóta nézegetem a Google Earth-ön, hogy mennyi érdekes pont van még, ami mellett elmentünk.
Mindez azért is nagyon hangulatos és megható, mert sokkal inkább testközelben érezzük a történelmi eseményeket.