Isztambul közlekedése 4.

A cím lehetne az is, hogy interjú a taxisofőrrel.

– Teljesen meg vannak zakkanva! Ilyen nép nincs még egy, mint a miénk! – mondja a taxisofőrünk. Nem kértünk tőle interjút, csak úgy nekiállt mesélni. – Nem érdemlik meg az autót, tudod, hiányzik a vezetési kultúra… nem olyan ez itt, mint nálatok Európában… – beszéd közben hevesen gesztikulál. Főleg kézzel, de lábbal is, mert azért csak tapossa a gázpedált. Néha egy kézzel, néha kettővel. És persze közben telefonál is.

– Most nézd meg! Hogy vezet ez is! – mutat a minibuszra, amit félkézzel, dudálva kerül ki. Jobbról. Majdnem összetörjük azt az autót, ami szabályosan közlekedett. Mármint a lehetőségekhez képest szabályosan.

Sofőrünk egyébként láz. Ez egy kelet-fekete-tengeri népcsoport. Úgy hírlik, hogy olyanok, mint a viccekben a székely bácsi. A láz viccekben komoly párhuzamokat lehet felfedezni. A sofőrünk minden esetre a legtöbb viccben megállná a helyét.

– Figyelj, nincs itt kultúra, nem olyanok mint Európában. Nézd meg most ezt is! Mit totojázik ez is itt, az út közepén? – és ismét jobbról megkerülünk egy autót, és 110-el elhúzunk a 30-as tábla mellett.

– Tudod, itt az emberek nem figyelnek a szabályokra. Mindenki megy, mint az őrült. A mieink nem gondolkodnak, csak mennek, amerre látnak. –  mondja ezt, miközben padlógázzal bemegy az egyirányú utcába. Szemből persze. Ja, és közben hátra-hátra fordulgat, és magyaráz. Megcsörren a telefon, amit alig hallani, mert jó erőben tör ki a rádióból valamelyik regionális török zene.

– Mi van Bélukám? Hát bedöglött a taxiórád? És akkor most mi van? 20 kurşsal többet mutat? Hát számold hozzá? Az enyém 30-al… – azzal leteszi a telefont. Ugyan ezzel a mozdulattal a kormányt is félre rántja, nehogy lelökjünk az útról egy másik versenyzőt. Ennek hatására átkerülünk a legbelső sávba. Úgy hirtelenjében. Az három sávval volt beljebb. Hátulról dudálással jelzi valaki az elégedetlenségét.

– Jaj, nem bírom ezeket a dudálásokat. Hát milyen nép vagyunk mi? Mindig csak dudálunk… Te meg menj már innen! Nem látod, hogy ez nem játszótér? Valaki közlekedni szeretne! – mindeközben reflektorozással, és dudálással próbáljuk elmagyarázni a csuklós Ikarus busznak, hogy ez nem az ő sávja. A mögöttünk levő egyetértését kimutatva ő is dudálni kezd. Sofőrünk egy idő után (0,12 másodperc) megunja, és szokásától eltérően most balról előz. Ezzel ugyan átkerülünk a szembejövő oldalra, de legalább nem terheljük feleslegesen a jobbra levő 4 sávot. Megint megcsörren a telefon.

– De hát Bélukám! Mit kezdjek én vele? Menj be vele a központba! – puff, leteszi a telefont, miközben próbálunk visszaverekedni a helyes oldalra. – Micsoda emberek vannak! Csak úgy beszólnak a telefonba… Semmi hogyvagy?, vagy bármi… Aztán leteszik. Se szó, se beszéd.

– Látod, már megint egy őrült sofőr! Most ez is minek állt meg? – gyorsan kikerüljük, ezúttal jobbról. Gondosan ügyelve, hogy a sebességünk nehogy lemenjen a misztikus 70 km/h alá. Majd pedig átmegyünk a piroson. Ez már a második. Nem baj, azért fordulás közben még be tudunk vágni a balról jövő autó elé.

– Egyszerűen nem értem őket. Csak úgy, megállnak az út közepén. Normálisak ezek? –  az előző lendületet folytatva kikerüljük a busz, ami a megállóba próbál bemenni. De ott már áll egy taxi. Sofőrünk tudomást sem vesz a kollégáról. Annál inkább arról a lehetőségről, hogy előttünk üres az út. Egy rövid szakaszon (kb. 50 m). Így kettőzött erővel tapossa a gázt, hogy visszakerüljünk az utazósebességünkre, amiből kiestünk az előbbi piroslámpás fordulásnál.

– Egész egyszerűen az utak tele vannak őrültekkel –  próbálunk levillogni egy dolmuş-t, mert ő csak 90-el megy, majd elhúzunk egy busz előtt. Éppen az utolsó pillanatban. Biztosan tovább is mesélné a történetét a törökök vezetéséről, de mi közben megérkeztünk. Igaz, még finálénak beelőz egy fekete autót, csak úgy, a morál miatt, aztán a belső sávból gyorsan kihúzunk a szélére. A megszokott padlógáz helyett most a padlófékből kaptunk bemutatót. Dupla talpast. Viszont sikerült közben beparkolni két oszlop közé.