Rumli kalandjai Isztambulban – 13. rész

Sziasztok! Rumli vagyok Isztambulból!
És képzeljétek! Végre kisütött a nap! Tisztára olyan, mint egy Mediterrán országban!

De hiszen, én egy Mediterrán országban vagyok. Nem is akármilyenben! 🙂

Most, hogy vége lett a Húsvétnak (mind a kettőnek), meg a télnek is (ebből ki tudja, mennyi van), végre ismét kiszabadultam a városba. Így aztán nekivágtam az igazi Isztambulnak.

Mert miért is vagyok itt? Hogy megnézzem a turisták kedvelt helyeit? Á, dehogy! No persze azokat is. De sokkal inkább Isztambult, az igazi Isztambult szeretném megismerni.

Gondoltam, be is öltözöm helyieknek, de a doktor mondta, hogyha leszedi a pöttyeimet, nem tudja azokat ugyanoda visszarakni… Így mégsem lesz álruhám…

Sebaj, akkor így vágunk neki városnak!

És mit is jelent az igazi Isztambul? A szőnyegárusokat, a kebabárusokat, a hello my friend! beszólásokat?
Valahol mindegyiket. Hiszen Isztambul lényege az üzlet!

Nem véletlen, hogy pont ezen a helyen jött létre egy ekkora város. Itt, ahol Európa és Ázsia találkozik. És ahol a Márvány-tenger (vele együtt az Égei, és azon keresztül is a Földközi) és a Fekete-tenger. Vagyis itt keresztbe és kasul is haladnak a kereskedelmi vonalak.

Csakhogy! Ki Ázsiából érkezett, az valószínűleg szárazföldi járművel tette ezt: azaz gyalog, szekéren, tevén, vagy lovon. Ha megfigyelitek, egyik sem csónakon! És mit tesz a ló, ha odaért a Boszporusz partjára? Max nyerít egyet, de esze ágában sincs átúszni.

A kereskedőnek viszont nincs ideje gondolkozni, mit is tegyen, mert mindjárt lerohanja húsz-harminc csónakos, meg öt kebabárus, aki jó pénzért átviszi. Kivéve a kebabárust, mert ő mégsem viszi át hősünket. De bárhogy is alakul, egy szőnyeg új gazdára fog találni.

Persze a kereskedő hősünket sem kell félteni, mert ő is kinyitja a mozgó boltját, hogy eladja a távolról hozott értékes és kevésbé értékes árukat.

Így aztán a Boszporusz mindkét partján szépen-lassan megjelennek a hanok, ahol a kereskedők megszállhatnak, árulhatnak, és kebabot ehetnek.

Igen ám, de míg a szárazföldi járatokat kénytelenek voltak megállni az ősi Isztambulban, addig a hajók vígan (vagy az éj leple alatt) nyugodtan átsurranhattak.
Mígnem egy másik éjjelen valaki ki nem feszítette a Láncot keresztbe a víz felett pár centire. Ez már komoly akadályt jelentett, így a hajók is kénytelen voltak megállni. A városban pedig mindenki örült.

A többi már csak dekoráció: jöhetett Byzans a családjával, hozhatta az új Rómát I. Konstantin, hódító Mehmed pedig a töröket. A bazár mindig is bazár volt, és az is marad.

Ma is Isztambul nem más, mint egy hatalmas bazár. A kérdés csak az, hogy mit hol találunk meg benne! 🙂 CyberMaccsal próbálunk is egy térképet összeállítani, hátha… leginkább csak hátha…

Persze van a klasszikus bazár, amit itt Fedett bazárnak hívnak. Meg ott a Fűszer bazár is. Ezek azok, amelyeket a turisták ismerik. De vajon ki volt már a vasmacska bazárban? Vagy a láncfűrész bazárban? Esetleg a székláb bazárban?

Én pedig most a számítógép bazárba tartok.

Ez a szuper hely Kadıköy-ben van. Én is ott lakom. Tehát egyszerű lenne oda eljutni. De unalmas. Meg hiányozna a hajózás. Így gondoltam egyet, és átmentem a Boszporuszon meg vissza. Hehe, jó móka volt.
Kár, hogy közben ottfelejtettem a telefont a hajón, így még pár óráig kergettem Európa és Ázsia között, mire sikerült megtalálni.

Végül visszaértem a kiindulópontra: Kadıköy-be.

Mindjárt a kikötőtől balra kezdődik az a rész, ahol a számítógépeket is hasonló dolgokat lehet vásárolni. No meg WC-ülőkét, fürdőszobai szőnyeget és szappantartót. Ugye látjátok a kettő közötti összefüggést! 🙂

Mindjárt ahogy bemegyünk a kisutcába, természetesen egy kebab árus fogad. Meg egy halom ember, aki szintén el szeretne adni valamit: mégpedig szoftvert. Olcsón, frisset, meg olyat is, amilyenről még a gyártó sem hallott. Gondolkoztam is, hogy veszek emlékbe egy teljesen legális Windows kilenc és felet.

Érdekes hely, és merőben más, mint a turisták kedvelt bazárjai. Sok itt az eskici, azaz az ószeres. Ők gyűjtik össze a még használható alkatrészeket a kukákból. Majd itt berakják a szervizelésre váró gépekbe. Néha pedig olyan, mintha egy Frankeinstein műhelybe csöppentünk volna. A sok kacatból megpróbálnak valami működőt létrehozni. Bár az igazán ijesztő az, amikor valóban működik!

Ez a hely Kadıköy, ahol mindig is boltok voltak. Pontosabban hanok. Még pontosabban iş hanok, amiket munkahelynek, vagy még inkább irodaháznak lehetne lefordítani. Szinte mindegyik épület ilyen. Egy szűk folyóson bemegyünk, mintha csak egy üzletbe térnénk be. Majd belül derül ki, hogy bizony több emeleten száznál is több kis bolt van. És mindegyik számítógépet árul!

Jah, és a tetején természetesen teázó van. Kár, hogy nem látni a tengerre róla, mert egy hatalmas fal eltakarja.

Itt egy jót bolyongtam, mígnem bele nem botlottam egy filmforgatásba. No pedig, direkt azért nem mentem Eminönübe, nehogy összefussak James Bonddal… Erre itt meg valami más gengszterfilm készül. Inkább elmegyek, és iszok egy susurluk ayrant!

Ah, na ez jól esett! A nagy ivászatban megjött a kedvem egy kis gözlemére!

Gözlemét viszonylag könnyű találni. Mindig csak a szag után kell menni! 🙂
A gözleme valójában palacsinta. Csak éppen teljesen más. Na jó, lapos, meg egyebek, de azért mégiscsak…

A gözleme a kenyér egyik verziója. Liszt és víz, megfelelő arányokban. Majd pedig ezt sütik meg egy kis olajon, sajttal vagy más dologgal megtöltve. Az igazán érdekes az, ahogyan sütik. Éppen ezért a nénikéket a kapuba szokták elhelyezni egy gombaszerű vas sűtővel. Mint egy hatalmas felfordított lábos. A belsejében ég a tűz, és erre fektetik rá a kinyújtott gözlemét.

Az egyetlen probléma ezzel a finomsággal a mérete. Egy darab kevés, hogy jól lakjunk vele. Kettő viszont túl sok.

Oh! A hétvégén már nem mozdulok….