A Genovai falrendszer nyomában – 4. rész (Rumli kalandjai Isztambulban – 17. rész)

Sziasztok! Rumli vagyok Isztambulból.

Emlékeztek? Volt egy olyan magyar film, hogy Tégla. Na, itt nálam van ám tégla bőven! De vajon melyik az igazi???

Folytatjuk innen, meg innen és innen.

Tehát ott tartunk, hogy keressük azt a falat, amit a genovaiak építettek, majd mások szépen elbontottak. Stabil támpontunk nincs sok. Sőt! Galilei azt mondta, hogy Mégis mozog a Föld. Én pedig kijelenthetem, hogy a téglák meg mindenfele elosonnak, ha nem figyelünk oda.

Ez itt a Galata. Isztambul második (sokak szerint első) legzavarosabb városrésze, ahol a több ezer év alatt tényleg minden megtörténhetett. Ilyen apróságok, mint egy 15 m széles, és 8 m magas fal könnyen eltűnhet. Ezen a részen tényleg bármi előkerülhet a föld alól. Hiába vagyunk 44 méterre a tenger felett, még akár hajót is lehet találni, mert amikor II. Mehmed szultán elfoglalta Isztambult, akkor a hajókat itt szállíttatta át a dombok között.

Csak egy érdekes példa: Itt egy kiadó lakás, amiben egy templomrom található:

 

Ez azért egy olyan dolog, amivel el lehet büszkélkedni a haverok között. Mert hát kit érdekel egy ultramodern 260 cm átmérőjű plazmaTV, amikor nekünk egy 16 m átmérő középkori rumunk lehet? Ezt nem lehet túllicitálni!

Akinek esetleg felkeltette az érdeklődését (mégiscsak mennyivel jobb ez, mint az amerikai konyha!), az az alábbi linken mindjárt le is foglalhatja, hacsak valaki azóta ki nem bérelte.

Hürriyet Emlak, lakás kiadó krími templomrommal a nappaliban.

Csak 6000 líra havonta, amiért cserébe 275 m²-et kapunk. Az nem derül ki sajnos, hogy ebből mennyi a templom…

Vagy itt van mindjárt egy másik, ahol valószínűleg egy hamam teteje látszik ki a földből.

Azaz tényleg nagy rejtély és meglepetés, amiket itt lehet találni…

Viszont, ha már érdekességek, akkor mutatok egy oldalt, ahol a Genovai falrendszert rekonstruálták digitálisan.

 

Nosza! Akkor indulás a D szektorba, ahol a C, E és a j falat reméljük megtalálni. Vagy legalább egy jót falatozunk…

Itt is van nektek egy térkép, amin nyomon követhetitek az útvonalat:

Sajnos nekem viszont mostanra nem maradt semmilyen térképem sem. A GPS úgymond beázott, miután Árpi egy jót játszott vele. A papírképet pedig még a legutolsó utamon ettem meg izgalmamban… Így kicsit vaktában kell most bolyonganunk az egyébként sem egyszerű terepen…

Nos, kiindulópontom, mint mindig, a Galata-torony. Pontosabban az alatta található teázó. Dehogy akarok én lépcsőt mászni, meg fél órát sorban állni.. Mikor mászás és sorban állás nélkül mindjárt ihatok teát… 🙂

Miután négy pohárra felhörpintettem a jó kis török teából, most már eléggé erősnek érzem magamat, hogy akár a Fekete-tengerik elgyalogoljak! Úgyhogy induljunk is!

Mindjárt a torony mellett elindulok egy szűk és árnyékos kisutcában. Hoppá! Balra itt is van egy darab fal! Fotó, de azonnal!

Bár lehet, hogy ez mégsem az, amit keresünk? Egyáltalán az utca melyik felén kellene keresni?

No ez jó kérdés… Mert ugye nincs pontos térképünk… Pontosabban éppen semmilyen térképünk sincs. No meg az, hogy hol volt a fal 500 évvel ezelőtt, és hol van most, az nem éppen ugyanaz.. Lehet, hogy az út jobb oldalán volt, de aztán meg akarta látogatni a távoli rokonait, és átment hozzájuk a bal oldalra. Aztán pár száz év múlva megint a jobb oldalon lesz, hacsak nem érzi úgy, hogy ideje lenne ledőlni egy kicsit a tengerparti homokba…

Tehát kicsit bizonytalanul megyek tovább. Majd ez a kicsit egyre erősebb lesz. És már nemcsak kicsit, hanem egyre inkább kezdek bizonytalan lenni… Jó fele megyek?

Biztos forrásból tudom, hogy itt kell lennie egy bástyának. De olyat nem találok. Helyette láttam türbét, kutat, krimi temlomot, de még kebabárust is. Bár ez az utóbbi nem akkora meglepetés Isztambulban… De hát akkor…

Mindegy most már, megyünk tovább. Bolyongunk tovább. Mindig csak tovább. Egyenesen, meg lefele. És kicsit jobbra, különben a végén tényleg a Fekete-tengerhez fogok kilukadni..

Mikor leérek a villamoshoz, akkor derül ki, hogy bizony nem jó helyen járunk. Nekünk nem kellett volna a Tophane megállóhoz érkeznünk… ööööööööööö…..

Mivel a bolyongás (és a teázás) annyira hosszú ideig tartott, hogy besötétedett, így innen már inkább hazaindultam….

—

Másnap ismét a kedven teázóba mentem, ahol a pincér mint jólismert visszatérő vendég, mindjárt három pohár teával fogadott. Én ezt visszautasítottam, mondván, hogy ma korán akarok indulni. Így végül csak öt pohárral ittam, mire sikerült kijutni az épületből.

Este otthon behatolóan tanulmányoztam a térképet, is kiderült a hiba. Egy utcával mentem csak odébb. Ami azért nem annyira rossz. És végül is nem is kerültem akkorát. Még az államhatárt sem léptem át.

Na de most majd figyelmesebb leszek! Mindjárt a teázóból kijövet megkerülöm a falat, hogy kívülre kerüljek. Majd pedig szorosan ezt követem. És így most már tényleg megvan a keresett utca. Itt van a sarkon egy oszmán kút. Ez azért furcsa… én úgy emlékszem, hogy pár hete még nem volt itt.. Lehet, hogy nemcsak a falak, hanem a kutak is vándorolnak itt? Hm… Na majd talán egy másik alkalommal..

 

Az az út, amin most lassan lefele gyalogolok, az elvileg pontosan a fal mellett halad. Végül is az a logikus, hogy a korabeli utak a fal felett haladnak, mert ott a könnyebb. No meg a bazárokat is oda érdemes tenni, hogyha jön az ellenség, akkor mindjárt ki lehessen nyitni a boltot.

Így szépen haladva most már tényleg megtalálom az említett bástyát.

Hasonlóan a korábban talált bástyához, ez is egy kertben van. Csakhogy a házzal szorosan összeépítették. Hmm… vajon milyen lehet? Csak úgy áll a kertben, vagy a konyhából át lehet menni a bástyára? Persze az ilyen tilos, mert a bástya mégiscsak műemlék, meg hasonló, de ha nem figyel senki, akkor mégiscsak át lehet alakítani kamrára. Vagy a klasszikus időkre emlékezve, turistalakra, ahova a nem kedvelt rokonokat lehet elszállásolni néhány évtizedre.

Tehát ez mindenképpen érdekes lehet…

De sajnos mi nem tudunk bejutni, így megyünk tovább.

Útközben már nem találunk újabb faldarabokat egészen addig, amíg le nem érkezünk a villamossínhez. Pedig itt még lehet egy elrejtett bástya… De nincs nyoma.

Viszont amint leérünk, mindjárt találunk egy darabka falat. Ennek a tetején egy kávézó üldögél.

Pár perc múlva már én is ott üldögéltem.

Éppen jókor. Már oly sok idő telt el, hogy teát ittam… A végén még kifakulnak a foltjaim, ha nem iszok eleget…

Néhány pohár után folytattam is az utat visszafele, Karaköy kikötő irányába. Ez is egy kusza terület, de nem annyira, mint a C szektor.

Ez Isztambul kikötője. Mondjuk úgy, hogy a hagyományos kikötője, mert most már inkább Harem az, ahova a komoly tankerek (benne milliónyi kínai termékkel) érkeznek. Karaköy inkább a turistahajók területe. Jó kis orosz matrózkocsmákkal.

Ezen kívül itt mér található örmény, ortodox és még ki tudja milyen keresztény templom. És persze fal is. Az E fal. Csak meg kell találni.

Már amikor a teákat iszogattam, akkor feltűnt, hogy szemben van egy rom. Talán ez az amit keresünk?

Mint később kiderült, nem valószínű, hogy ez a mi keresett falunk lenne. Bár akár az is lehet, hogy mégis. A térkép szerint a fal pár utcával odébb van. Viszont ott nem találtunk semmit… Így ez is csak egy újabb rejtély lett…

Nem maradt már más hátra, mint az utolsó biztos faldarab, az egykori Galata-torony, mai nevén: Földalatti dzsámi.

Ez az a bástya, amihez a híres láncot rögzítették. A lánc Európa és Ázsia közé volt kifeszítve, hogy megállítsa azon hajókat, akik sunyi módon adófizetés nélkül (és természetesen a szőnyegvásárlást is nélkülözték) próbál a Boszporuszon végigsurrani.

Ma már ha egy olyat látnánk, hogy egy erőd láncra van kötve, biztosan viccesen azt mondnánk: nézzétek! Félnek, hogy ellopják!

Pedig tényleg így történt! A negyedik keresztes hadjáratban a szent háború szent harcosai éppen szentségeltek, amiért rossz helyre jöttek. Pedig szentül hitték, hogy Jeruzsálemet jöttek felszabadítani. De aztán csak kijött belőlük a turista, és gondoltak egyet, és bevásároltak, ha már erre járnak. Valamelyik le is alkudta azt a tornyot, amelyik itt állt, akkori nevén Galata-tornyot. Majd egyszerűen hazavitte. Kérdés, hogy az asszony mit szólt hozz?

– Drágám! Megjöttem a mesés keletről?
– És Béla! Hoztál nekem abból a csípős fűszerből, amit ígértél?
– Jaj! Azt elfelejtettem! De hoztam neked valami mást?
– Aranyékszert?
– Ööööö, jobbat! Egy tornyot!

Az ilyen hibák elkerülése véget ma már lehet kapni miniatűr Galata-tornyot, így mindenki kedvére olyat cipel haza, amilyet csak szeretne.

Hosszú kutatómunka után a Földalatti dzsámiba megyünk be. Nem igazán remélve, hogy közben találunk bármilyen kis faldarabot. Pedig az utolsó pillanatban mégis felcsillan a remény.

Legalábbis reméljük, hogy ez tényleg az E fal egy darabkája.

Végül csak eljutottunk a Földalatti dzsámihoz, török nevén Yeraltı camii. Ez a Genovai erődrendszer legalsó tornya. Legalábbis valaha az volt. Most az aljában egy kazamata-mecset működik.

A dzsámi minden esetre nagyon érdekes. Semmiben sem hasonlít Isztambul többi mecsetére. Nagyon hasonlít egy bunkerre. Ez lett átalakítva valamikor dzsámira. Sajnos egyetlen forrást sem találni, hogy mikor. E mellett itt találunk több türbét, de még egy vallási iskolát is, könyvespolccal, tanárral és minden mással, ami csak kell.

No, véget ért a Genovai falrendszert felkutató expedíció. Tanultunk belőle valamit? Jó kérdés… De az biztos, hogy jó móka volt. 🙂

Jó hétvégét!

 

A Genovai falrendszer nyomában – 4. rész (Rumli kalandjai Isztambulban – 17. rész), 10.0 out of 10 based on 4 ratings

---