Rumli kalandjai Isztambulban – 19. rész

Sziasztok! Rumli vagyok Isztambulból, ahol olyan meleg van, hogy a macskák grillezve sülnek meg a tetőn.

Legutóbb a zöldbe mentünk. Most pedig a kékbe.

Persze Isztambul a tengerparton van, lélegzik, növekszik, illatozik, és hangoskodik. Na de nem is akárhogy! Hiszen mindjárt két tenger között fekszik, középen pedig egy tengerszoros található. A „található” elsőre furcsa kifejezés lehet, mert ugyan már ki ne venne észre egy tengerszorost a város közepén! Pedig egy ekkora metropolisban még egy tenger is simán eltűnhet.

Szóval tenger. Az Isztambult kevésbé ismerők azt gondolnák, hogy hú de jó nekünk, hogy mindjárt itt a tenger előttünk! Akár munkából hazafele menet meg is mártózhatunk benne! Azta de jó!

Persze ez nem így van. Leszámítva az utcai fenegyerekeket, akik tényleg vidáman lubickolnak egy nagyváros tengerében. Mi legfeljebb akkor érezzük a hullámok nedves hatásait, amikor egy nagyobb szélben eltalál az egyik. Minden más esetben, ha tengerpartra szeretnénk menni, akkor mi is repülőre ülünk!

Igaz viszont, hogy Isztambulban vannak strandok. Florya (Európa), Bostanci (Ázsia), Szigetek (Eurázsia), vagy pedig a Fekete-tenger partján Kilyos (Európa) és Side (Ázsia), amelyek nem is rosszak. De azért a törököknek is furcsa, hogy minibusszal vagy dolmuş-al menjenek a tengerre. 🙂

Nekem viszont, amolyan külföldinek, nagy élmény a közeli tengerpart. Most még strandra nem megyek, mert itt északon még hideg a víz. Csak „simán” kiülök a tengerpartra. És mit fogok ott csinálni? Teát inni. 😀

Az európai oldalon van Rumeli Feneri, ahol véget ér a Kontinens. Vagy ha úgy nézzük, a Fekete-tenger. Ez itt egy szikla, rajta pedig egy világító torony. A neve is azt jelenti, hogy Európai Világítótorony. Ebből sokan már kitalálhatták, hogy van egy Ázsiai Világítótorony. És igen! Tényleg van egy ott is! A szoros bejárata e miatt úgy néz ki, mint egy leszállópálya. Végül is az, csak hajóknak.

Ne feledjük, hogy ez itt Anatólia. Sokan azt mondják, hogy Magyarország egy történelmi kemence, ahol minden összekeveredett. Nos, Anatólia pedig a történelem gyorsbüféje, ahol nemcsak minden összekeveredett, hanem még fel is szolgálták.

Itt aztán mindig történt valami esemény. Ezért a világító torony mellé erődöt is építettek, csak úgy, hogy vidáman lehessen ágyúzni az arra járó hajókra. Meg még kit tudja, mit rejtegetnek a halászok a kunyhójukban.

Érdekes viszont, hogy a Boszporusz ezen oldala nem annyira kiépített, nem laknak annyian, mint a Márvány-tenger oldalon. Ennek oka, hogy itt a Fekete-tenger. A híres, és hírhedt Fekete-tenger.

Ez ugyanis nem egy békés, csendes, nyugodt kis belső tenger. Hanem pont fordítva: hatalmas hullámai vannak, és jellemzően a közelében esős-viharos idő tombol. Éppen ezért kevés ember érezte úgy, hogy inkább az esős részen fog lakni, mikor nem is olyan messze, a Boszporusz másik végén már napsütötte tengerpart van.

A Fekete-tengeren ennek ellenére komoly kereskedelem zajlott, és zajlik ma is. Csak a szállítmányok változtak. Az ókori borokat felváltotta az olaj. Mivel a tenger nagyon veszélyes volt, ezért a hajók leginkább a part mentén közlekedtek. Sok város ennek köszönheti a gazdagságát. Ilyen pl. Trabzon. Csakhogy nem minden hajóskapitány érezte úgy, hogy érdemes hosszú kerülőutat tenni, amikor egyenesen is át lehet hajózni. Ők persze nem tudták, hogy a Fekete-tenger gyorsan, és sunyi módon érkezik a vihar. Így sok hajó tűnt el nyomtalanul a mélyben.

A Fekete-tenger sokáig tiltott vidék volt a kutatók számára. Mióta viszont Felbomlott a Szovjetunió, sok történelmi kincset és még több geológiai érdekességet találnak. Egyik nagy felderítő Robert Ballard, aki a Titanicot megtalálta.

Mi tehát ennek a tengernek a partjára készültünk. Ehhez mindössze át kellett vágni Isztambulon. De most nem hosszába, hanem csak keresztben.

Talán kissé túlságosan is nagy volt a lelkesedésünk, mert ahogy mentünk és csak mentünk, azt vettük észre, hogy elfogyott az út, elfogyott a város, de még a falu és a szárazföld is elfogyott. Úgyhogy kicsit visszább kellett menni. Nem teljesen a tengerparton álltunk meg, hanem fent egy sziklán, egy teázóban.

Itt azért jó nagy szél volt. Viszont sütött a nap! Azt mondják, hogy itt az ilyen ritka.

Míg én sütögettem a hasamat, és teázgattam, addig Árpi is szabadjára lett engedve. A tyúkok, hattyúk és nyulak legnagyobb bánatára.

Itt igazán kint voltunk a világ végén. A szó mindkét értelmében. Egyszerre ültem Európa utolsó szikláján, és egy vidéki kertben, ahol mindenféle állatok futkároztak. Legtöbbjük mögött Árpi futkározott, kezében egy rúddal tologatható helikopterrel. Mint minden gyerekjáték, ez is hatalmas zajt csapott. Árpi este jó nagyot aludt. Szerintem a tyúkok is. Bár lehet, hogy nekik rémálmaik voltak.

Bármennyire is jó volt ez a kilátó, melyikben park, játszótér és sok minden más is volt, egy valami hiányzott: étel.

Úgyhogy le kellett menni egy közeli kis öbölbe, Garipçe-be.

Ő egy kicsike halászfalú a sziklák között. Nem meglepő módon a legfőbb (és egyetlen) étel a hal. Abból viszont volt minden!

Az öbölbe kellemes szél fújt. Nem úgy, mint fent a szikla tetején. Nagyon békés, jó hangulatú elzárt kis világ ez.

De azért az öbölben keresztbe kifeszített sárga-piros zászló jelezte, hogy azért van kapcsolatuk a nagyvilági eseményekkel is. A török focival mindenképpen.

Mindez most nem tűnik nagy kalandnak, de nekem, és a pöttyeimnek nagyon is jól esett ez a kis túra! 🙂

Rumli kalandjai Isztambulban – 19. rész, 9.5 out of 10 based on 6 ratings

---