Ramazán 2012 – Cukor Ünnep

Véget ért a Ramazán (Ramadán). Kezdődik a háromnapos banzáj, a Cukor Ünnep!

Ez az ünnep olyan, mint a Karácsony. Semmi sincs nyitva, a gyerekek ajándékot kapnak, meg sok sok cukrot. Innen is ered a neve. Aki pedig teheti, az jó nagyokat eszik, bepótolva a harmincnapos elmaradást.

Ez az ünnep olyan, mint a Húsvét. Ott is van böjt, csak már elfelejtettük. És amikor végetér, akkor mindenki megy mindenhova. Itt is egész Törökország megmozdul. Van, aki csak átfordul a másik oldalára, és alszik tovább, de a többség megy a rokonokhoz.

Márpedig Isztambul nagyrésze frissen betelepült vidékiekből áll. Ők ilyenkor hazamennek. A város pedig kiürül.

A szabály az, hogy mindig a fiatalabbak járnak az idősebbekhez. Persze ahol háromszáz rokon van, ott nehéz eldönteni, ki is a legidősebb, ahova gyűlik a család. Erre van egy megfelelően bonyolult szabály, és matematikai módszer, amivel ki lehet számolni, kihez kell menni. Török sorozatokon edzett embereknek ez nem is olyan vészes. 🙂

Nálunk ez úgy alakult, hogy a Nagymama jelzi északot. Ahol ő van, oda megy a rokonság.

Igen ám, de ez nem olyan, mint a Piroska és a farkas mesében, ahol a Nagymamacsak a sötét sűrű erdő közepén lakik. Ahol a Nagymama háza van, oda még a farkas se jár ki, olyan messze található.

Kastamonu megyében Senpazar mellett a hegyoldalban van egy kb. 10 házból álló falu. Ennek neve Salmanköy (Szalmafalva). Ez a Nagymama faluja.

Amilyen öreg a Nagymama, már tényleg övé a falu. Mindemellett nagyon kellemes házak találhatóak itt, nagyon szép a környék. Már több külföldi társaságot is találtam, amelyik ide küld turistákat, főleg természetkedvelőket. Így minderről még bőven fogok írni nektek. 🙂

Tehát a Nagymama az ismert világ végén van. Ahol fel van festve egy csík, hogy itt a vége, azon is túl. És bármennyire is szép a környék, azért ide nem mindenkinek van kedve kiutazni egy ünnepség miatt. Egyébként is, ha az összes rokon odamenne, akkor belepnénk az egész közigazgatási kerületet, nemcsak a falut.

Így aztán amikor már közelednek az ünnepek (mondjuk 2-3 hónappal előtte), akkor az a rokon, aki éppen arra jár, az megfogja, berakja a kocsiba, és elviszi Isztambulba. Semmi romantikus szőnyegben csempészés, vagy hasonló. Sima modern autókázás.

A Nagymama csak az elmúlt kb. 10 évben hagyta el a faluját. Így azt a fogalmat, hogy valami lehet messzebb is, mint 30 km, és egy helyen lehet több ember is, mint 200, nem könnyű feldolgoznia. Isztambul ugyanis 540 km-e van (mondjuk Budapest és a Horvát tengerpart), és kicsit többen élnek benne, mint kettőszázan. Olyan tizenhétmillióval…

Úgyhogy a Nagymama nem igazán bírja sokáig egy helyben. Állandóan másik rokonhoz vándorol.

Ahogy viszont közelednek az ünnepek, elő kell keríteni. Na de akkor már ki tudja, hogy hol is jár már a Nagymama! Valahogy ki kell deríteni. Kezdődik a tapintatos telefonálgatás a rokonok között. Mert ugye mégsem illik direktben megkérdezni, hogy ki hol hagyta utoljára a család legidősebb tagját.

Valaki egyébként mindig tudja, hogy éppen merre jár a Nagyi. Sosem az, akinél van, hanem valaki más. És valahogy a hír is eljut mindenkihez, így az összes rokon pontban a jó helyen lesz a megfelelő időben. Nem lesz az, hogy összevissza kering mindenki ebben a hatalmas városban.

Az ilyen rokoni összejövetelek az az érdekes, hogy majdnem mindegy, ki rendezi a bulit. Ugyanis a vendégek is be vannak fogva (elsősorban a lányok) a házmunkába, így nem a háziasszonyra marad az összes munka. Azt egyformán elosztják egymás között.