Augusztus 30 – A győzelem napja

Egyszer volt, hol nem volt. Volt egyszer egy szép bolygó, tele mindenféle növénnyel meg állattal. Meg hát ott volt az ember is. Bár sokak szerint ők inkább valamelyik előző kategóriába tartoznak…

Szóval volt az ember, aki mindig is utálta a szomszédját. De 1914-re eljutottunk oda, hogy rengeteg szomszéd lett, amelyeknek nemcsak zöldebb füvük, szebben múúzóó tehenük, de mindenféle nyelvük, kultúrájuk, ideológiájuk és zoknijuk is volt. Így aztán robbantottak is mindjárt egy világraszóló háborút.

Pedig ha tudták volna, hogy minden ezzel fog kezdődni!…

Dúlt az első Világháború, majd dúlt utána a béke is. Ha jobban megnézzük, akkor még ma is dúl. Pl. itt mindjárt a szomszédunkban, Szíriában is. De ez majd csak később lesz a történelmi kategóriánk témája. Mostanra elég lesz csak az 1920-as évek. Akkor is volt elég kavarás…

Az első Világháborút a törökök elvesztették. Pontosabban a szultánságot irányító politikai erők vesztettek (a szultánság még a Világháború előtt elvesztette a tényleges hatalmát). A hatalmas Oszmán Birodalom több tartományát is elfoglalták a szövetségesek. De mint már ismerjük őket, még többet akartak. Egy jólismert példához hasonlóan Törökországot is fel akarták darabolni apró részekre, mintha csak egy kínai étteremben lennének. A mostani országrésznek csak a közepe maradt volna meg.

Persze a törökök ezt nem fogadták el. Meg amúgy is elegük volt már a szultánból és az őt irányító csoportból, így egy menetben indítottak egy függetlenségi háborút mind az ország felosztása, mind a szultán ellen. Ez úgy szimpatikus is lett: utáljuk a szultánt, az angolokat, a franciákat, az olaszokat, a görögöket, meg minden mást is. Legyen modernizáció, demokrácia, stb… Többségében ez tetszett is embereknek. Persze volt olyan is, akinek nem. Pl. a szultánnak, de őt végül úgyis kirakták az országból.

Mindez addig jól is ment, míg főleg kiáltványokból, nemzetgyűlésekből, meg belső problémákból állt. Csakhogy közben a nyugat is úgy döntött, hogy beleszól a dolgokban. Mondottak is csúnyákat, de végül nem tettek semmit. Helyettük a görögök döntöttek úgy, hogy megpróbálják erőszakkal megszerezni azt a területet, amit neki ígértek a szövetségesek.

El is indultak jó nagy csomagokkal a nyári hőségben, míg a törökök inkább úgy döntöttek, hogy inkább a Sakarya folyó mellett megvárják őket. És addig is kipróbálják az új strandot.

1921. augusztus 23-án érkezett meg a görög sereg, kimerülten. A törökök árnyékban ültek, kebabot ettek, majd megittak egy csésze jó erős fekete kávét, lóra pattantak (vagy inkább csak ráérősen felszálltak), és bevárták az ellenséget. A csata 22 napig tartott, és már-már úgy tűnt, hogy győz a megszálló csapat, amikor hirtelen minden fordítva történt: a hazaiak győztek. Mindez a kiváló katonának és stratégiának, Atatürknek köszönhető, aki megkapta a Gazi azaz a hős címet.

A fordulóponti harcban 3700 török és 4000 görög katona esett el. 15.000 görögöt pedig elfogtak. Arról nincs hír, hogy velük mi lett, de találunk korabeli szórólapokat a bazárban kapható olcsó munkaerőről…

A Sakaryai csata több szempontból is fontos esemény és fordulópont volt:

• A törökök megnyerték a csatát
• A görögök elvesztették a csatát
• A görögök nem tudtak tovább menni
• A törökök viszont most már tényleg tovább akartak menni
• A külföld rájött, hogy itt már nem úgy mennek a dolgok, mint ők gondolták
• Kiderült, hogy a Sakarya folyó kiváló a fürdésre, a naplementében pedig jókat lehet kebabozni.

A nyugat nagyot nézett, amikor kiderült, hogy valamelyik országban nemcsak hogy komolyabb ellenállásba ütköztek, hanem még meg is állították a bevonuló erőket. Míg a kelet ezt nagy tapssal és pénzadományokkal értékelte (pl. Indiából 125.000 USD érkezett). Ez bár nagyon jól hangzott, meg jól el is költötték a szabadságharcosok, csakhogy Atatürkék éppen a nyugattal szerettek volna összebarátkozni.

Szerencsére addigra már három éve üléseztek a szövetségesek. És ennyi idő bőven elég arra, hogy az ember ne csak azt utálja meg, aki mellette ül, hanem még a szemben levőt is. Úgyhogy elkezdődtek (folytatódtak) a kavarások, hátbaszúrások és  az egyéb politikai megnyilvánulások.
Elsőként a franciák voltak azok, akik úgy döntöttek, hogy mégse legyen olyan jó az angoloknak a közel-keleten, és mindjárt kiegyeztek a törökökkel. Őket hamarosan az olaszok követték. Az angolok inkább maradtak az otthoni politizálgatásnál.

A görögök hamar úgy érezhették magukat, hogy mindenki jól otthagyta őket. Ők úgy döntöttek, hogy legalább Isztambult megszerzik maguknak (ami egyébként nemzetközileg semleges övezetnek nyilvánítottak nemrég. Jól láthatjuk, hogy ki mit, vagy inkább kinek tartott be).

1922. augusztus 25-re ki is alakult a görög arcvonal (láthatjuk, hogy majdnem 1 évet összemenetelgetett és összepolitikázott itt mindenki). A török is, csak ők titokban csinálták. Majd másnap reggel Atatürk kiadta a parancsot: „Célotok a Földközi-tenger!”. Csak hát útban voltak a görögök, akiket a strandra igyekvő törököknek először le kellett lőniük.
A görögök látva az elhatározást a strandlabdások körében, így gyorsan megadták magukat.

Az utolsó gyrosos csapatot, augusztus 30-án a Dumlupınar völgyében kerítették be kebabosok, és ezzel véget is ért a háború.

Ez az a nap, amit minden év augusztus 30-án megünnepelnek. Mivel az augusztus minden évben nyárra esik, sokan tengerparton, szörfözéssel emlékeznek meg a nagy napra.

Természetesen a fizikai csatározással nem ért még véget a Függetlenségi Háború. A politikai harc még sokáig folytatódott. Mígnem 1923. október 29-re Törökország végre független lett. Megszabadult mind a szultántól, mint az idegen hatalmaktól.

Augusztus 30 - A győzelem napja, 10.0 out of 10 based on 7 ratings

---