Rumli kalandjai Isztambulban – 23. rész

Sziasztok!

Rumli vagyok Isztambulból!

Vagyis csak a közelében vagyok… Mennyi is? Olyan 550 km távolságra… Szóval itt vagyok még a közelben. 🙂

Még csak most írok, mert eltartott egy darabig, míg sikerült kiheverni a sok kalandot. És persze mindent meg is kell ám írni!

Szóval volt a Ramazán (Ramadán). De mint írtam, volt. Jött, itt volt, vége lett. Csakhogy ránk szakadt Cukorünnep. Ez az, amikor meg kell találni egy Nagymamát Isztambul húszmilliós kazaljában.

Ráadásul nem is mindegy, melyiket!

De azért a rokoni kémhálózat hamar megtudta, hol is tartózkodik éppen. A lehető legjobb helyen: Isztambul másik végén. Miért is jó ez? Mert miután beköszöntünk hozzá (és elpusztítottuk az egész tearaktárat, és megettünk mindent), gyorsan tovább is mentünk: Kastamonuba!

Na álljunk meg egy kicsit! Egyébként is ki kell pihenni ezt a 82 pohár teát…

… szóval minek is megyünk Kastamonuba, ha egyszer itt van a Nagymama Isztambulban? Pont azért!

Ugyanis a Nagymama, mint egy hatalmas mágnes odavonzza a rokonokat. Vagyis minél messzebb megyünk, annál kevesebbel fogunk találkozni. És bár török viszonylatban 600 km nem olyan sok (végül is csak annyi, mint Sopron-Záhony másfélszer; vagy mint a Tescoban a sajtospult-pénztár nyolcvanezerszer) azért ennyinek mégiscsak elegendőnek kell lennie rokonokhoz.

600 km… A Google szerint ez 7 óra, és 43 perc. Vagyis bármelyik török 6 óra alatt megjárja, és közben még megáll teázni is.

Az a szerencse, hogy Törökországban nagyon jók az utak. És miután lemegyünk az autópályáról, ahol csak 160 km/h-val vánszorogtunk, ugyan olyan sebességgel haladhattunk tovább. Ugyanis majdnem autópálya minőségi út vezet a megyeszékhelyek között.

Ez azt jelenti, hogy két db. kétsávos út lett egymás mellé építve. Mégpedig úgy, hogy a régi út mellé építettek egy teljesen újat, amikor felújításra került a sor. Így mindenféle szembeforgalom nélkül kényelmesen lehetett kocsikázni. Csak a teheneket kellett kerülgetni. Őket egyébként nem érdemes ledudálni, mert sokkal hangosabb múúú lesz a válasz. Persze az útról azért nem fognak lemászni. Meg azért sem szabad rájuk dudálni, mert zavaros lesz a tejük…

Ahol jártunk, az a környék a fekete-tengeri hegyvonulat. Itt csendes és békés a hangulat. Semmi rohanás. Mi is beálltunk inkább a 150-en menő kocsisorba. Nem sietünk sehova. Így is bőven éjfél előtt megérkeztünk.

23:59-kor állítottuk le a motort. Majd odagörgettünk egy sziklát a kocsi elé. Sose lehet tudni, milyen lesz itt az éjszaka. Esetleg jön egy szélroham, és belöki a kocsit a 300 méter mély szakadékba. De ugyanezt egy medve is megteheti. Míg a farkasok ennél sokkal barátságosabbak. Ők beérik azzal, hogy felfalják a kerekeiket. Kivéve persze, ha telerakjuk fokhagymával a csomagtartót. Milyen jó is, hogy most zajlik a Fokhagymafesztivál! De erről majd később.

Az épület, ahol laktunk, igencsak régi. Több, mint kétszáz éves! Viszont még ma is ugyan olyan jól helytáll a hideg és a medvék ellen, mint régen. Sőt! Most már jobban is, mióta a tetőn van napelem, a kemence előtt pedig nagyképernyős TV. Egyszer még lesz internet is. Csak át kell vinni a drótot a hegyen. Persze lehetne mobil internet is, de ide a nap se süt be, nemhogy a rádióhullámok (és nem radioaktív hullámok, ahogy a médiában van). betévednének.

Szóval teljes a komfort.

Na és persze micsoda kilátás van!

Ott a távoli hegyek mögött már csak 15 km, és ott is van a Fekete-tenger. Így akár azt is mondhatnám, hogy tengerrenéző szobában laktam. Csak meg kell várni az eróziót.

Szóval ide jöttünk Szalmavalvára (török nevén Salman (köyü), Senpazar tartomány), be a hegyek, erdők és farkasok közé. Ami még mindig jobb, mintha a rokonok között lennénk. Bár így is összefutottunk néhánnyal, de nehéz többség Isztambulban maradt. Mi így pedig nyugodtan tudtunk egyet kalandozni a környéken.

No persze direktbe nem mentünk be az erdőbe, mert ahhoz azért puska kell. Vagy pedig egy politikus. Így inkább átmentünk a hegy másik felére, az  Ilıca vízeséshez.

Persze nem mondható el, hogy a világ legnagyobb vízesése, a világ legszélesebb vízesése, a világ legnagyobb vízhozamú vízesése, vagy a világ legzajosabb vízesése. De még az se, hogy a világ legizgalmasabb vízesése, vagy a világ legszebb vízesése. De azt igen, hogy a közelében remek teázó van. Ennél fontosabb tulajdonsággal pedig nem is rendelkezhet egy vízesése Törökországban.

Úgyhogy miután átvágtunk az erdőn, megcsodáltuk a vízesést. Majd megint átvágtunk az erdőn, és beültünk egyet teázni a közeli faluba a tradicionális fekete-tengeri faházak közé.

Rövid pihenés és feltöltés után, 5 óra múlva követtük a szomszédos patak vonalát, amely a Valla völgybe vezet (törökül amolyan ó de szép, ó de érdekes), majd pedig a Valla kanyonba.

Persze csak módjával. Nem ám túrabakanccsal, hegymászó felszereléssel és csónakkal. Hanem szépen nyugodtan, békésen, kocsival és dudálással megkerültük az egészet. Majd pedig föntről közelítettük meg a kanyont.

Leparkoltunk egy tehén mellé (megkértük a foltos nénit, hogyha a szél szeretné bedönteni a kocsit a völgybe, akkor tartson ellen) és innen indultunk az erdőn át egy kanyarba, ahonnan csodás kilátás tárul a teától túlpörgetett szemünk elé.

Még ha büfé nem is volt itt a kanyon kanyarja felett, azért egy eléggé rendes vaskilátót sikerült felépíteni. Itt már azért komolyan fújt a szél. Viszont mindkét irányba szuper kilátás volt.

Persze a legszebb látnivaló mégiscsak én magam voltam, ahogyan a bundámat átjárja a friss szellő, őseim vére pedig a koffeinmolekulákat hajkurássza.

Kár, hogy nem volt gumikötél…

Miután itt jól kifújdogált minket a szél, vissza felmásztunk a dombtetőre, ahol a kocsit és a tehenet hagytuk. Persze a gonosz bestia nem maradt a helyén.

A mai napból volt még egy kis idő. Így irány be a központba.

Ezen a környéken az az érdekes, hogy a központi városkák nem valóságosak. Persze nem is virtuálisak, de jóval kisebbek mind méretben, mind jelentőségben, mint ahogy elvárnánk.

Ugyanis ezekben a Fekete-tengeri hegyekben nincs nagy élet a völgybeli központokban. Hiszen ott nincs semmi. A környékbeli falvakban lakik mindenki, és az agrárgazdálkodás is ott zajlik (micsoda szavakat tudok ám előhozni a 82. tea után!). A központba csak akkor mennek le az emberek, ha el akarják adni a termékeiket, hogy a pénzen valami más hasznos dolgot (pl. távirányító) vegyenek. Ezért míg egy régióban kb. 3-5-7.000-en vannak, addig a központi városban alig 1-2000. Azok is nagyrészt hűtőt és kebabot árulnak.

No meg persze teát.

És amikor itt van az idénye, akkor pedig még fokhagymás is!

Hiszen Kastamonu tartomány igazán híres a fokhagymáiról is. Minden évben még fokhagyma fesztivált is rendeznek. Bár erről az idén sikerült lemaradnunk. De azért vettük 18 kg fokhagymát. A kocsinknak olyan illata lett tőle, hogy az összes vámpír megdöglik abban a kerületben, amelyiken áthajtunk…

…. lesz még folytatás ám. 😉

Képek:

• Valla Kanyonu
• Ilıca Şelalesi
• Pınarbaşı
• Salman
• Kastamonu
• Gideros

Rumli kalandjai Isztambulban – 23. rész, 10.0 out of 10 based on 3 ratings

---