Helló! Hogy aludtál?

Ez még az első alkalom volt Isztambulban. Még kezdő voltam.

És éppen még csak az első fotómat készítettem az AyaSofya-ról.

Amikor is odalépett egy lány hozzám, és azt mondta:

– Helló! Hogy aludtál?

Nézek nagyokat, pislogok ki a fejemből. Ez meg ki?

Fiatal volt, és még a kinézete is rendben volt. És persze milyen jól beszél angolul! De mi ez? Most értem csak ide… Az angol tanárjaim küldték utánam, hogy megismételjem a vizsgámat?

Meg egyáltalán! Honnan tudja, hogy aludtam? Jah, hogy reggel van! Na de akkor is…

– öööö… Jól – mit lehet ilyenkor válaszolni? Nem is emlékszem rá, hogy aludtam volna. Az egész mintha csak pár percig tartott volna a lefekvéstől addig, míg a reggeli hajó és a vonat egymással versenyt futva próbáltak felébreszteni.

– És tetszik a szálloda? Jól érzed ott magad? – ez meg milyen kérdés? Csak aludni voltam ott, és az se tartott annyi ideig, hogy bármire is emlékezzek. Az se biztos, hogy ágy volt benne. Liftajtó biztosan nem volt, erre emlékszem.

– Ó, hát az is nagyon jó! – most már ideje lenne elgondolkodni, hogy mégis, ki ez a lány, meg mit akar. Meg honnan jött. Egyáltalán honnan ismer engem? Mert nagyon úgy beszél, mint aki ismer. De hát nincs rajta a kabátomon az e-mail címem, meg hasonló… Szóval ki ez a nő? De nem tudtam megkérdezni, mert volt a gyorsabb…

– És milyen Isztambul? Hogy tetszik? Jól érzed magad? – Na megint egy ilyen kérdés. Gondoltam, ránézek az órámra. Ugyanis a hotelben alvással, a reptéren bolyongással és a taxiban sikoltással eltöltött időt leszámítva még nem vagyok itt 5 perce sem. De azért megpróbálkoztam egy olyannal, amivel az angol tanárjaim is elégedettek lehettek volna.

Na jó, elégedettek talán nem, de nem raktak volna át egy ugandai tanfolyamra. Úgyhogy lett belőle egy Wundervoll!

Úgy látszik, hogy a leányzót nem zavarta meg a reggeli kelet-német-bajor keverék kiejtésem, mert mielőtt egy harmadik nyelvet is bevinnék a társalgásba, gyorsan megint megelőzött egy kérdéssel:

– Akarod, hogy mutassak valamit? – Hoppá! Na ez aztán az érdekes fordulat! Persze én meg vagyok a gyanútlan első-isztambulos…. Így azonnal rávágtam egy igent.

Hát, jó, elindultunk valamerre. Közben azért azon gondolkodtam, hogy mégiscsak ismerem-e őt valahonnan vagy sem. Mert annyira barátságosan folytatta a társalgást. Meg azért azon is gondolkodtam, mi lesz ebből.

Á, biztosan csak valami jó fotós helyet mutat nekem. Hiszen ott lóg a gép a nyakamon, az állvány meg a hátamon, stb…

Aztán befordultunk egy kisutcába. Talán mégsem olyan jó ötlet erre menni? De hát a lány annyira kedves, stb… Te meg nem néztél még elég filmet, mi? Isztambulról biztosan nem…

De azért túljutottunk a szűk sikátoron. Gond nélkül. A pénzem is megvolt még. Mondjuk egyenlőre nem volt mit elvinni, mert mind a kártyámon volt még. De azért…

Szóval kijutottunk. És mindjárt be is fordultunk jobbra, és a lány mindjárt be is vezetett egy boltba.

– Helló! Ez itt a bátyám, és ez pedig a közös szőnyegboltunk!