Október 29. A török köztársaság kikiáltása

Nagy ünnep volt 1923 októberében. Végre ténylegesen is véget ért az I. Világháború. Meg azt azt követő hosszabbítások, függetlenségi háborúk. Ráadásul a törökök nyertek: függetlenek lettek.

Ennek örömére mindenki az utcán volt, és boldogan kiáltozott. Mire aztán 23-án valaki az egyik ablakból kikiáltott: Köztársaság!

Hát így kiáltották ki a köztársaságot.

Persze azt, hogy ki lehessen kiáltani a köztársaságot, pláne hogy törökül, hosszú utat járt meg. Szükség pl. egy I Világháborúra. És persze arra, hogy az befejeződjön.

Mondjuk ez nézőpont kérdése, hogy 1918-ban véget ért-e a háború. Sokkal inkább egy cigaretta-szünetre hasonlít. Hiszen nem egy olyan országot ismerünk, ahol a legfontosabb dolgok csak ekkor kezdődtek. Nem is beszélve a Világháborúk c. sorozatban nemsokkal később megrendezz II. részről…

Na de abból Törökország ügyesen kimaradt, így mi most csak nézzük az első részt: nincs mit szépíteni. A törökök csúnyán elvesztették. Hiába olyan az ország terepviszonya, hogy a védőknek kedvez. Egész egyszerűen az Oszmán Birodalom megrekedt valahol a középkor végén. Minden szempontból: felszerelés, taktika, gazdaság, stb…

Az egyetlen hely, ahol nem tudott az Antant áttörni, a Dardanellák. Ott ugyanis Musztafa Kemal (későbbi nevén Atatürk) vezette a védelmet. És ezzel nemcsak a Fekete-tengert a Földközi-tengerrel összekötő szorost sikerült megvédenie, hanem Isztambult is. Amiért pedig az egész város, de még az egész ország is hálás volt. A szultánnak sem volt jobb ötlete, ő is hálás volt. Gyorsan magasabb rangokat is adott neki.

De mint kiderült, a politika nem ilyen egyszerű. Hiába sikerült a fegyveres védelem, ha a politikai elbukott. Isztambulba mégis bevonultak a szövetségesek. A helyi lakosok erre fegyvert fogtak, és dühükben kivonultak. Kivéve azokat, akik inkább a másik módszert választották az ellenség tönkretételére: eladni nekik minden cuccot, amit csak lehet. Persze jó drágán.

Aki járt már Isztambulban, az ezek után kitalálhatja, hogy 10 fő alatt volt azoknak a száma, akik a kivonulást választották. A többiek a jó üzlet reményében maradtak.

Eközben Atatürk és a csapata eléggé morcos volt arra, hogy amiért ők harcoltak, semmit se ért. Így Anatóliát járva arra biztatták az embereket, hogy csatlakozzanak hozzájuk arra a rövid időre, amíg az ellenséget kihajítják a földrészről.

Úgy tűnik, hogy jó marketinget használtak, mert hamarosan komoly hadsereget szerveztek. Ebben persze nagy segítségükre volt Atatürk alakja. Ugyanis ő volt az, aki megállította a szövetségesek a Dardanelláknál. Abban a csatában nagyon sokan vettek részt az ország különböző pontjairól. Így mindenki ismerte, és tudta, mire számíthatnak nála. A szultánt is ismerték, bár őt inkább csak hallásból. Nála is tudták mire számíthatnak: jóformán semmire se.

Ebből a hangulatból fejlődött ki szép lassan az, hogy aki ott van, az nem a szultán pártján van. A demokrácia is olyan dolog, ami távol állt a szultántól, hát az is csatlakozott Atatürk hadseregéhez.

Mindez még nem lett volna több, mint egy egyszerű lázadás. Csakhogy Atatörk csapata nem a szultán ellen harcolt. Sőt! Még hivatalos nyilatkozatot is adtak ki, hogy ők a szultán mellett állnak. És neki segítenek.

Mire a szultán válaszolt, hogy neki nem kell segítség. Nagyon is jól érzi magát az angol és francia katonák között. Együtt teáznak, kávéznak, stb…

Erre mindjárt reagáltak is a szabadságharcosok, hogy így már világos, a szultán fogoly, és kénytelen titkos üzeneteket küldeni a hű alattvalóinak. De nyugodjon meg, mert már érkezik a felszabadító hadsereg.

Így a szultán minél inkább tiltakozott az akció ellen, annál inkább érkeztek a megnyugtató válaszok, hogy minden úgy lesz, ahogy akarja. Vagyis ahogy nem akarja. Vagyis ahogy úgy tesz, mintha nem akarná, pedig mindenki tudja, hogy akarja. Vagyis… ki látja át mindezt?…

Akárhogy is, Atatürk egy kellően ütőképes hadsereget szervezett, amivel megverte az országot támadó idegen hadsereget. Nem is egyszer. Minek eredményeképpen az Antant kénytelen volt elismerni, hogy a dolgok egyáltalán nem úgy mennek, mint ahogyan otthon, a karosszékben ülve elgondolták. Mivel pedig a karosszékből nem akartak kiszállni, inkább ráhagyták Törökországra, hogy azt csináljon, amit akart.

Később persze összedobtak egy rendes békeszerződést, de az már nem olyan volt, mint amit az I. Világháború végén írtak. Hanem egy olyan, ami sokkal kedvezőbb volt a törököknek.

És ha már mindenki így összegyűlt, akkor megállapodtak egy új államformában is, a köztársaságban. Természetesen ennek aláírásához a szultánra is szükség lett volna. Amikor a közjegyző a szultánt szólította, akkor mindenki csak pislogott lesütött szemekkel. Őt valahogy elfelejtették meghívni. De szerencsére a tömegben volt valaki, aki kellően tudta az aláírását hamisítani. Igaz, hogy a közjegyző tiltakozott ez ellen, de amikor több száz puskával nézett farkasszemet, akkor úgy döntött, hogy nem látja őket, és inkább becsukta a szemét. Az aláírás pedig hiteles lett, mivel senkinek sem volt ellenvetése.