Minden évben itt voltunk, és minden évben itt is leszünk megint.
Bár jobban már nem fogom tudni leírni, mit ahogy már néhányszor leírtam (2011-es, 2010-es ás a 2009-es leírás). Sőt! Még egy videót és készítettem, milyen is ez a valóságban (a videó itt található).
Úgyhogy idén mással készültünk.
Idén november 10. szombatra esett. Ez általában nem munkanap. Persze isztambuli szemmel, ami azt jelenti, hogy ilyenkor is nagyon sokan dolgoznak. Sőt! Vannak olyan helyek, ahol ilyenkor dolgoznak csak igazán! De ez a nap különleges: ez Atatürk napja, pontosabban emléknapja.
Ő azt akarta, hogy legyen egy országa a Törököknek. És lett is! Az egyik mód pedig, amivel a törökök ezt meghálálják, hogy ezen a napon dolgoznak. Építik az országot. A másik pedig az az egy perc, amikor 9:05-kor megáll az élet, és mindenki rá emlékezik…
Aki viszont nem dolgozik, vagy szombaton kicsit lazábbra tudja venni a dolgokat, az ellátogat a Dolmabahçe Palotába, ahol Atatürk meghalt.
Persze aki Ankarában van, az inkább az Anıtkabir-t látogatja, Atatürk Mauzóleumát. Mi egyenlőre maradtunk Isztambulban.
Reggel még Árpit is felpakoltuk, hogy 9:05-re kint legyünk az utcán.
Ez a nap mindenképpen érdekes. Talán az egyetlen, amikor teljesen mindegy, merre vagyunk, mert nem kell messzire menni, hogy belefussunk egy megemlékezésbe. Elég csak egy forgalmas utca, vagy tér.
Persze vannak kiemelten érdekes helyek. Ilyen valamelyik kerület főtere, vagy a Taksim tér. A legérdekesebb pedig talán a Boszporusz-híd és az Atatürk reptér. Az előbbin ilyenkor teljesen megáll a forgalom, az emberek pedig kiszállnak a kocsikból, buszokból, miközben mindenki nyomja a dudát. Idén egy motoros csoport zászlókkal vonult. Amikor elérkezett az idő, ők is megálltak, és kifeszítették a zászlót.
A repülőtéren pedig a több ezer dolgozó egyszerre hagyja abba a munkát, és áll meg pár percre. Míg Törökországban mindenhol ilyenkor szól a duda, kürt, légvédelmi sziréna, addig ez az egyetlen hely, ahol teljes csend van. Pedig talán itt vannak a legtöbben.
9:10-kor, amikor már mindenhol újra megindult az élet, mi is nekivágtunk a Dolmabahçe Palotához. És bár az idő nem volt a legjobb, jó sok emberrel járta az utakat.
Természetesen, főleg ilyenkor, nem maradhatnak el a zászló, és más török dolgokat árulók sem. Sőt! Még az az ember is, aki Kabataş-ban foci sálakat szokott árulni, most lecserélte az áruit török és atatürkös sálakra.
Egy átlagos napon nem olyan egyszerű a Dolmabahçe Palotába bejutni. Ugyanis korán zár (16:00), drága a jegy (40 TL), és még limitált is a belépő látogatók száma (3000 fő). Vagyis ha egy kínai turistacsapat már hajnalban odaérkezik, akkor legjobb, ha mi inkább a jövő héten próbálkozunk a bejutással. Ezen a napon pedig talán százezren voltak, aki Atatürk halálos ágya mellett akarták tiszteletüket tenni.
Ez a nap, viszont különleges. A Dolmabahçe Palota zárva van, kivéve a legfontosabb szobát. Csak ezt lehet megtekinteni (no meg persze a lépcsőt is, amin feljutunk az emeletre). Cserébe viszont nem kellett belépőt fizetni. Csak a biztonsági átvizsgáláson kellett átesni, ahol is elvettek mindenkitől mindenféle tüntető zászlót és transzparenst. Ezeket kilépéskor visszakapták az illetők, akik így boldogan mehettek a délutáni elfoglaltságukra.
Mi pedig csekély egy óra alatt be is jutottunk. A kertbe.
Amikor a Dolmabahçe Palotát építették, úgy látszik, hogy jól terveztek. Belülre ugyanis semmi nem jutott a kinti hangzavarból. De azért belül sem volt teljesen csend. Különböző helyere telepítettek nagyképernyős TV-ket, ahol Atatürk életét lehetett megnézni.
És természetesen mindenki szeretett volna egy-egy különleges fényképet készíteni ezen a különleges napon.
Lehetőségekben nem volt hiány. Még török veteránok is eljöttek, akik mellé be lehetett állni egy fénykép erejéig.
Természetesen a legfontosabb mégiscsak Atatürk halálos ágya volt. Ide próbált mindenki eljutni.
Atatürk a Dolmabahçe Palota Harem részlegében halt meg. Ez épület bár egybe van építve a palotával, attól egy teljesen különálló épület. Természetesen titkos átjárókban nincs hiány.
Ha jól belegondolunk, itt egy komoly ellentmondást találunk, hogy miért választotta az az ember a szultáni palotát (a diktatúra jelképét) végső lakhelyének, aki annyit fáradozott a köztársaság felépítésén.
Több elmélet is van, de abban mindenki egyetért, hogy Atatürk semmiképpen sem akarta magát szultánnak mutatni. Nem volt beképzelt és nem gondolkodott úgy sem, hogy Na én majd jól belefekszem a szultán ágyába.
A történészek szerint Atatürk ezzel azt szimbolizálta, hogy a török nemzet él tovább, az élet megy tovább, csak a szultán lett lecserélve a demokráciára.
További szimbólum, azáltal hogy Atatürk pont a Dolmabahçe palotában halt meg, ezzel eltávozott, és átadta az ország vezetését a török népnek.
Itt már csak 40 percet várakoztunk, mielőtt bejutottunk az épületbe. Leginkább azért, mert fent a szobába folyamatosan zajlottak a protokoll látogatások. Így azért, ha valaki pont ezen a napon látogat Isztambulba, akkor inkább ajánlom neki a délutánt.
A szoba, ahol Atatürk meghalt az emeleten van. Az ágya egy török zászlóval van letakarva, ami ilyenkor alig látszik ki a sok virágtól.
Mellette egy őr áll, ami ezen a napon különleges megtisztelés. Az egyik szekrényen pedig egy órát láthatunk. Kilenc óra öt percnél állt meg. Immár 74 éve. Örökre.
November 10. - Atatürk halála – 74. évforduló ,
- Atatürk halála – 72. évforduló (0.730)
- Török gyereknap (0.730)
- Augusztus 30 - Zafer Bayramı (Győzelem Ünnepe) (0.730)
- Török nacionalizmus (0.730)
- Atatürk halála – 73. évforduló (0.730)
- Jött egy adag olíva (RANDOM - 0.270)
„Törökországban mindenhol ilyenkor szól a dada,” állj meg élet, hóha, hóha.
Bocsánat, nem tudtam kihagyni.
Mindig dada lesz a dudából… valami gond van az automatikus helyesírás-ellenőrzővel… 😛
Javítottam, köszönöm. 🙂