Majd zajongok

Azt mondta az eladó a gyorsbüfébe, hogy üljünk csak le nyugodtan, majd zajongani fog, ha kész az ebéd.

Hááát… zajongott is rendesen! Nyugodtan ülhettünk volna távolabb is, akkor is meghalljuk. Mondjuk 2-3 km-t.

A török nyelv egyik érdekessége, hogy nem hasonlít az angolra. Sem a németre, sem a spanyolra. De még a hottentottára sem! Annál inkább a magyarra.

A másik érdekessége, hogy viszonylag új nyelvről beszélhetünk. Pontosabban egy új nyelvet beszélhetünk.

Bár nem maga a török nyelv az, ami új, hanem az a forma, amit ma használunk. Maga a nyelv ősi, és az eredeti török szavak nagyon hasonlóak a magyaréhoz. Főleg ott találunk egyezéseket, ahol a szóban csak egy fajta magánhangzó van. Pl. balta (balta). Természetesen az ősi szavak az ősi foglalkozással kapcsolatosak (nem, nem a k-val kezdődő, magyarban gyakran jelzőként használatos mesterséggel, bár ez, és a b-vel kezdődő szintén népszerű szó is török/közös eredetű), mint pl. kecske (keçi), tarló (tarlo), stb.. Az ilyenek, mint kardáncsukló és hasonló modernebbekben már van eltérés…

Szóval.

Anatóliában békésen zajlott az élet, ahol is a szultáni rendeletnek hála mindenki olyan nyelven szólt be a szomszédjának, amilyenen csak akart. Aztán a szomszéd vagy megértette, vagy nem. A hatalmas távolságoknak, és a dimbes-dombos terepnek köszönhetően rengeteg tájszólás alakult ki. Olyan, mint török nyelv, nem alakult ki. Helyette török nyelvcsoport, nagyobb léptékben pedig török nyelvcsalád volt. Mindez egyébként ma is megvan. Más törököt beszélnek az Ankarai Egyetemen (és mást az ankarai utcákon), mint Rizében, Diyerbakirban, Mardinban, Antalyaban, Izmirben, vagy Edirnében. Isztambulban pedig… nos… ott meg aztán minden előfordul…

Sőt! Magának a szultánnak egy speciális, úgynevezett udvari nyelve volt. Ezt hívták oszmán nyelvnek. Ez pedig a török és az arab speciális keveréke volt. Természetesen az intézetek és hivatalok is átvették a hatalmasok beszédmódját (egyébként is mi a szultán ahhoz az ügyintézőhöz képest, aki a papírjainkat bírálja el??? Nem meglepő, hogy a törökök inkább háborúval, és nem vízummal utazgattak…). Így a „hivatalos” nyelv szépen lassan beszivárgott a köznyelvbe is.

A probléma csak az volt, hogy az arab íráson alapuló oszmán írás nem felelt meg a török kiejtésre (ami egyébként igaz a magyar nyelvre is, és a latin ábécére. Ezért van nálunk j és ly is), így végeredményben mindenki úgy írt, ahogy akart. Ha már úgyis mindenki úgy beszél, ahogy akar…

Amikor kikiáltották a köztársaságot (mint a büfés a pult mögül), akkor egy török nacionalizmus megteremtésén is dolgoztak. Mégpedig azért, hogy legyen saját ország, saját nemzeti tudat. Ehhez pedig kellett egy saját, rendes nyelv.

Úgyhogy kidobálták az évszázadok alatt összegyűlt idegen szavakat. Csakhogy látták, ez így nem jó, mert maradt a kecske és a balta meg a hasonlók. És bár mindkettő rendkívül hasznos, ennyi nem elég a mindennapi használathoz. Legalábbis nem minden esetben…

Így próbáltak több szót beépíteni a nyelvben, leginkább az ősi szavak továbbképzéséből. Ahol elkerülhetetlen volt, ott mégiscsak visszajöttek az idegen szavak. A bonyolultabb, modernebb szavakat pedig lebontották egyszerűbbekre. Így lett pl. a fenti kardáncsuklóból univerzális (egyetemes, közös) kapcsoló.

Mindez kevesebb, mint 100 éve volt, így még nem volt ideje a nyelvnek igazán reagálnia a kialakult szituációra. A legtöbb szó lefordítva még mindig érdekes lesz. És mellett jellemzően nagyon kevés a szinonima is.

Ilyen érdekes fordítás a sesleniyorum is, ami a ses – hang, zaj szó igévé képzett változata. Amit ha szó szerint fordítunk, azt kapjuk hogy zajongok. A jelentése viszont, hogy szólok. Vagy másképpen, hangoskodom. Majdnem ordibálok, de azt azért mégsem, mert arra már más szót használnak: bağırmak, kükremek, gürlemek, uğuldamak, haykırmak, hırıltılı solumak. Erre az esetre bezzeg bőven találunk szinonimákat! Ebből is látszik, hogy ez fontos szó. Az utolsó verzió jelentése egyébként: hangosan levegőt venni…