Este.
A városban vidáman lobogtak a tábortüzek, ahol vidáman énekeltek a katonák, és vidáman sütögették a kardokra húzott húsokat, az úgynevezett kebabot.
Mármint a győztes török csapat volt vidám.
A bizánci csapat nemcsak legyőzőt volt, hanem leginkább nem volt. Mert éppen kardélre volt hányva.
Érdemes egy percre ezen a szón elgondolkozni. Mégis honnan ered ez a szó, miért éppen így használják, és miért a kardon sütögették a húsokat a katonák…
Inkább jobb, ha mégse gondolkozunk el rajta…
Isztambul, leánykori nevén Konstantinápoly a Bizánci Birodalom központja volt. A Kelet-Római Birodalom központja volt. Sőt! Valaha az egész Római Birodalom – azaz az (Európában) ismert világ legnagyobb birodalmának a központja volt. 330. május 11-én Constatinus alapította. Aznap még elég kicsi volt. Csak a háznépe, a barátok, a rokonok, a szórakoztató közönség, a katonák, meg akiket aznap akartak kivégezni (de mivel ez aznap nem volt műsoron, így ilyen ember nem szerepel a listán) volt jelent. Tehát néhány tízezren lehettek csak.
Nem sokkal az ünnepi buli után, 65 év múlva (395-ben) a Római Birodalom végleg ketté vált. Majd pedig, szintén nem sokkal később, egy fegyvernek látszó tárgyakat hurcolászó germán turistacsoport, az Odoaker Tours csapata megvásárolta a nyugatrómai császári jelvényeket, majd hazaküldte postán. Az ökrös szekér sajnos alkoholos viharfelhőbe került, így végül Konstantinápolyba kötözz ki, ahol a Kelet-Római császár úgy hitte, hogy ő kapta ajándékba. Az ifú Romulus Augustulus, ki immár csak ex-nyugat-római császár volt, hiába kérte vissza a titulusát jelző címeket, a bizánciak nem adták. Így végül nem maradhatott a császári pozíciójában, elment egy gót gyorsétterembe felszolgálónak. Róma immár gazdátlanul állt, az Odoaker Tours csapata pedig hazavitte a darabjait.
Ezzel az apró, de történelmileg fontos mozzanattal Konstantinápoly lett az (Európában) ismert világ központja. És a legnagyobb városa is. Megnőtt a lakosság és immár a kivégzések száma is. De az Odoaker Tours elől menekülők is beköltöztek a Boszporusz partján növekvő központba, anélkül, hogy erről a jövendő szomszédjaikat megkérdezték volna.. Ezidőtájt 400.000-nél is többen laktak Európa és Ázsia találkozásánál.
Természetesen a keleti birodalomban zajlott tovább az élet. Meg a Boszporusz is zajlott. És a zsákdobálós játék is zajlott. Bár arról nincs hír, hogy ebben az időszakban a zsák mennyire volt divatban, de a kevésbé kedvelt ismerősöket már ekkor is nagy kedvvel dobálták a tengerszorosba. Legfeljebb amforában. Vagy anélkül.
Amikor viszont még ez sem volt elég, akkor különféle nációk jöttek várostűznézőbe. 1204-ben a Mindenki hozzon magával még egy fáklyát! jelszavas keresztes csapat is tett egy melegebb látogatást Konstantinápolyban. Ilyenkor tűnt el az eredeti Galata-torony is. Hogy ne legyen feltűnő, gyorsan egy másikat neveztek el így. Igaz, hogy ez az új Galata-torony a hegy tetején van, és máshogy is néz ki, meg egyebek, de évszázadokig nem tűnt fel senkinek sem. Sőt! Ma is sok minden egyebet mutogatnak a turistáknak Galata-torony néven. A bazárban is van egy Ali nevű nagy barna herceg, aki szőke hercegnőknek mutogat egy bizonyos Galata-tornyot…
Szóval Konstantinápoly lakosság nemhogy nem növekedett, de inkább hullámzott, mint az anatóliai borokat szállító hajó a viharmentes tengeren.
A VIII. század volt az, ahol még sokan élhettek a város falai között. Egyes becslések szerint akár félmillióan is lehettek. Közöttük rengeteg magyarral. Erről majd (valamikor) lesz egy külön bejegyzés.
Később viszont a birodalom csökkenésével a lakosság száma is rohamosan csökkent. Azon a bizonyos fáklyás felvonuláson már csak kb. 150,000-en lakhattak a városban.
Mikor pedig Mehmet szultán 1453-ban a falakhoz ért, azzal a szándékkal, hogy a többiekről eltérően ne darabokban hazavigye, hanem a házát (pontosabban a palotáját) tegye a városba, akkor már csak kb. 45.000-en élhettek Bizáncban. Ekkorra már a birodalom is egyetlen városra zsugorodott.
Miután a csata lezajlott (róla részletesen itt), egy hatalmas kiürült romhalmaz maradt csak az egykori virágzó világváros helyén.
A szultánnak azt tanácsolták, hogy hagyja az egészet ott, ahol van. Mire a szultán rámutatott az AyaSofya-ra, mint a hódítás legfontosabb kincsére. „– Ó, hát elvontatthatjuk, ha gondolod. Jól mutat majd a kertedben!” A szultán gondolkodott egy kicsit, majd kért egy zsákot. Majd gondolkodott még egy kicsit, és másik zsákot is kért. Egy kicsit, a fejnek. Ezután a tanácsadók lelkesen bólogattak, hogy „Szép város, jó város.”
De persze valahogy fel kellett tölteni lakossal, hiszen egy zsákvarró cégen kívül senki se maradt. Ő viszont meggazdagodott, és lett egy saját palotája.
Természetesen azáltal, hogy a szultán átköltözött az immár Isztambul nevű városba, sok embert magával vont. Csak a háremmel több ezer fodrász, manikűrös, pedikűrös, és cipő-, és ruhakészítő érkezett. De ez még mindig kevés volt.
A törökök viszont híresek voltak a vallásszabadságukról. Isztambul, ahol korábban a görög-keleti keresztény vallás központja volt, ismét azzá tették. Új patriárkát is választottak. De más vallásokat is tiszteletben tartottak. Ekkortájt Spanyolországban éppen nagy üldözések folytak, ahogy a keresztények sorban foglalták vissza az országot. Az ott élő muzulmán és zsidó lakosság nagy része Isztambulba menekült a Galata (akkor még Pera) negyedbe, az Aranyszarv-öböl túlsó oldalán. Pl. a 2012-es Eurovision Dalfesztiválon Törökországot képviselő Can Bonobo is egy ilyen zsidó családból származik. Hasonlóan a Kamondo család is, akinek a lépcsője ma is látható a Galata-toronyba vezető úton.
50 évvel a nagy csatározás és városfoglalás után már 200.000-nél is többen éltek Isztambulban. Majd még 50 év múlva, 1550-ben már 660.000-en. Szulejmán szultán sokat dolgozott azon, hogy vonzóvá tegye az új oszmán központot. Hoztak embereket Magyarországról is. Ez is néha amolyan vonzó megoldással: láncot tettek az illetőre, a lánc másik végén pedig állt valaki, aki húzta, vonta. Se sok esetben Isztambul a lehetőségek városa volt, így nemcsak Anatóliából, de Európából is sokan költöztek oda.
A későbbi korokban, bár visszaesett a lelkesedés, a lakosság tovább növekedett. Mármint a száma, nem a magassága. No meg talán a pocak bősége is, de erről nincsenek adatok.
Egészen az I. Világháborúig, amikor már 1.125.000-nél is többen éltek Isztambulban. Ezután a főváros átkerült Ankarába, amitől a lakosság száma a felére visszaesett. És csak 1955-ben érte el a Világháború előtti állapotot.
1980-ban már majdnem 3 millióan (2,772). Ez után kezdődik az ugrás, amikor is az ország keleti feléből nagy mennyiségben költöztek a városban (de ez a tendencia már az előző évtizedekben is jellemző volt). 1958-ben már 5,5 millióan, 1990-ben pedig 9,3 millióan laktak Isztambulban. A legutóbbi hivatalos adat szerint pedig 2012-ben 13.845.740-en voltunk. Ezzel pedig a világ második legnépesebb városává lépett elő a többszörös birodalmi főváros. Előtte csak Sanghaj áll (17.836.133). Ez elvileg a ténylegesen ott lakók száma, elővárosok meg egyebek nélkül. Különben csak a 7. lenne. Ennyi ember 5343 km²-en terül el. Így szó szerint. De ez megint egy másik téma lesz, hogy mekkora is valójában Isztambul. 🙂
a
Miután elfoglalták Isztambult,
- Dolmabahçe palota történelme (1.000)
- A Genovai falrendszer nyomában - 1. rész (Rumli kalandjai Isztambulban – 14. rész) (1.000)
- A Genovai falrendszer nyomában – 2. rész (Rumli kalandjai Isztambulban – 15. rész) (1.000)
- A Genovai falrendszer nyomában – 4. rész (Rumli kalandjai Isztambulban – 17. rész) (1.000)
- Mielőtt Isztambulba jönnél (1.000)
- Plusz-minusz Budapest (RANDOM - 0.381)