Autóval Isztambulban és Törökországban

Aki a külföldön élő magyarokról érdeklődik, vagy akár ő maga is éppen úgy döntött, hogy egy darabig nem megy haza, az biztosan ismeri a Határátkelő nevű méltán híres blogot.

Itt azon honfitársaink mindennapi életeit, megélhetőségeit, küzdelmeit, kalandjait, élményeit és sikereit olvashatjuk, akik a határnak a másik oldalára kerültek.

Ők felkértek, hogy én is írjak egy élménybeszámolót. Gondoltam, a közlekedés jó lesz, mert az mindig kalandos Isztambulban.

Ebből lássunk pár részletet:

Elsőnek oszlassuk el a félreértéseket:

Törökország nagy részén nagyon kellemesen lehet vezetni. Rengeteg új utat építenek évente, a régebbi utakat pedig folyamatosan újítják fel. Ez utóbbi leggyakrabban azt jelenti, hogy a régi, kétsávos út mellé tesznek még egy kétsávos utat. Így egy majdnem autópályát kapunk. Csak leállósáv nincs mindig.

A szembejövőkhöz nem lehet átmenni, mert középen található a vízelvezető csatorna. Ráadásul még a szintbeli kereszteződések is nagyon-nagyon ritkák (így, ha rossz utat választottunk, sokat kell menni, mire meg tudunk fordulni).

Éppen ezért a legtöbb úton gond nélkül lehet folyamatosan 100-120 km/h sebességgel haladni. Ami nem egy hátrány egy olyan országban, ahol két napig kell utazni, ha át akarunk jutni a túloldalra. Egy olyan országban, ahol ha a táblán azt látjuk, hogy Isztambul 450 km, akkor örömujjongás támad, mert mindjárt otthon vagyunk.

450 km… mennyi is ez Magyarországon? 🙂

Aki már régebben olvassa a blogot, ő már jól ismeri a török tengerparti utakat.

Képzeljünk el egy olyan utat, amiben nincs egyenes. Még 5 méternyi se. Annyira kanyarog, hogy még a Google térképe se bírja az összes kacskaringót bejelölni. Nagy előnye az autópályával szemben, hogy garantáltan nem alszunk el útközben. Hátránya, hogy 30 km/h-nál gyorsabban nem tudunk menni.

Célszerű is lassan menni. Nemcsak azért, hogy ne essünk bele valamelyik szakadékba, hanem hogy ne üssünk el egyet az út szélén legelő kecskék közül.

No meg néha szembe jön a menetrendszerinti busz. Ő ugye elfoglalja az egész utat. És máig nem érti senki, hogy tud egy ekkora jármű megfordulni a hajtűkanyarban. Szerencsére a sofőr se érti, így nem zavarja, hogy olyan manővert hajt végre, ami a jelenlegi fizikai és anyagismereti tudásunk szerint lehetetlen. De hát ő sofőr, nem professzor.

Tehát ha valaki hegyi / tengerparti útra megy, vigyen magával bőséges tartalék ételt, mert sokáig fog tartani. Cserébe gyönyörű kilátásban lehet részünk! Ha éppen nincs köd…

Megint másik kategóriába tartozik a városi autókázás. Ráadásul Törökországban minden városnak megvan a saját közlekedési történelme, kultúrája, szokása. Ezek különböző legendákat szülnek. Például hogy Ankarában egy időben divat volt a piros lámpán átmenni. Míg az ország keleti városaiban bárki bármikor padlófékkel megállhat, csak azért, mert kedve támadt dinnyét enni.

Azt nem tudom, ezek a történetek mennyire igazak, vagy sem. Én Isztambult ismerem 6+6 éve. Hat éve élek itt, és előtte 6 évig jártam ide folyamatosan. Az első hatban eszem ágában sem volt autót vezetni. De aztán rájöttem, hogy nem olyan, mint látszik.

És akkor lássuk Isztambult!

Ezzel szemben Isztambulban a párhuzamos eléggé ritka. Ha egy utcával jobbra, vagy balra megyünk, akkor könnyen másik kerületbe jutunk ki. Sőt! Olyan hely is van, ahol a kis utcában a balra vagy jobbra fordulás dönti el, hogy végül Európában vagy Ázsiában kötünk ki. Ilyenkor pedig igencsak jól jön, hogy fel lehet adni a szabályokat, és szembe be lehet menni az egyirányú utcán.

Izgulnunk nem is kell, mert mögöttünk lesz még három autó, aki hasonlóan vélekedik.

És egyébként is ez a megszokott haladási irány. Csak a tábla lett rossz helyre kirakva.

Apropó táblák! Meg felfestés…

A törökök imádják a látványos dolgokat. Ha valami szép, színes, stb… Valószínűleg ez az oka, amiért az utakat felfestik. Ne legyen olyan unalmas, egyhangú fekete. Sok helyen piros, zöld és sárga jelzéseket is látunk, bő festékkel.

Olyan sofőrt viszont már kevésbé látunk, aki ezekre nemcsak, mint esztétikum, hanem mint praktikum, vagy iránymutatás tekintene. Ilyen pl. a sávelválasztó vonal. Egy háromsávos úton simán elfér öt autó is. Ha török a sofőr, akkor hét is.

Akkor minek pazaroljuk a helyet arra, hogy üres legyen? Főleg egy olyan városban, ahol milliónál is több az autó. Ha oda befér még egy, akkor befér még egy. Minek csináljunk ebből problémát?

Hasonlóan valószínűleg a táblák elsődleges feladata is az utcák színesítése. Hiszen a sofőröknek nincs idejük a táblákat tanulmányozni, mert vezetés közben 360 fokban kell figyelniük. Meg telefonálniuk. Meg beszélgetni az utasokkal. Meg a gázt nyomni. Meg a dudát. És még táncolni is. És még a szomszéd autóba is át kell kiáltani.

A teljes történetet itt olvashatjátok.