Titulusék

A törököket általában úgy ismerjük, mint akik lazán veszik az életet.

Lazán veszik a kanyarokat is, meg a gázpedált is lazán nyomják az autóban, miközben énekelnek, táncolnak és telefonálnak. Meg persze nyomják a féket is és a dudát is, de ez utóbbi kettő már kevésbé laza. Inkább komoly erő kifejtéssel szokták végezni ezeket a hangos műveleteket.

És van más is, amiben kevésbé lazák. Ez pedig a megszólítás. Itt még nagyon szigorúak, élnek a régi szokások.

Pár hónapja már kielemeztük az effendi jelentését, amit leginkább utam-ként lehet fordítani. Most ennek az általánosabb használatába próbálunk kicsit jobban elmerülni.

Tehát Törökországban a titulus nagyon fontos. Mindenkinek van ilyenje. Ha valaki bemegy egy boltba, akkor uram (bey) vagy hölgyem (hanım) lesz mindjárt. A rendőrt polis bey-nek vagy ofiser bey-nek szólítjuk. Az ofiser bey egyébként egy jó joker szó, mert mindenkire lehet használni, aki hivatalos munkát végez. Ilyen lehet a határőr, az önkormányzatban dolgozók, stb.. Nagyon nem kell a szavakat tanulgatni, mindenki lehet ofiser bey.

Ez a formális elnevezés. Ha kedveskedni akarunk lehet használni az abı kifejezést, ami a nagy testvért (báty) jeleneti. Pl. a rendőrnek megpróbálhatjuk azt mondani, hogy No de bátyám, hát nem vinné el azt a rendőrautót onnan, hogy a helyére parkoljak?

Természetesen ezzel óvatosan kell bánni. Nem biztos, hogy mindenki rajong annak, hogy ilyen bizalmas formában kezdünk vele beszélgetni (vagy annak, hogy az ő helyére akarunk parkolni). Úgyhogy figyeljünk jól oda a szemmozgásra!

Az abı kifejezésnek az is érdekessége, hogy nem csak annak lehet mondani, aki idősebb nálunk, hanem a fiatalabbnak is. Ilyenkor roppant mód kedvesek vagyunk vele, így kisebb az esélye, hogy végül átzavarjon minket a szemközti földrészre.

Egy bizonyos korosztály felett pedig „lefele nézve” használhatjuk a fiam (oğlum) kifejezést. Szerencsére a törökök nagyon tisztelik az idősebbeket, így ha valakit fiamnak szólítunk, és komoly fehér szakállal (és ehhez arányos hajhiánnyal) rendelkezünk, akkor legtöbb esetben nem fog csúnyán visszaszólni, ha olyasvalamit kérünk, ami igencsak túl mutat a hatókörén. Valószínűleg megcsinálja azt, amit kérünk, de ha nem, akkor is udvariasan fogja visszautasítani (Értse meg apukám, hogy nem lehet az autóval a második emeleti fodrász szalonba beparkolni). Esetleg, ha nagyon furcsát kérünk, akkor segít eljutnunk a legközelebbi ideggondozóba…

A fentieknek a női megfelelője az abla (nővér) és a kızım (lányom). Őket is lehet használni, csak ne keverjük össze a fiukat a lányokkal (bármennyire is az Eurovision eredménye azt mutatja, hogy ma már komoly kihívás megtudni, ki melyik nembe is tartozik/szeretne tartozni)!

A mindennapi titulusok mellett megtaláljuk a hivatalosakat is. Itt az az érdekes, hogy minden esetben használják. Még akkor is, ha utálják az illetőt, akkor is a titulusát elismerik. Pl. Magyarországon a politikusok titulusát előszeretettel elhanyagolják azok, akik nem rajonganak az illetőért. Sőt! Gyakran más jelzőkkel illetik, néha pedig más szakmákkal. Ez Törökországban elképzelhetetlen. Az illetően illik a teljes nevét, titulussal kimondani. Vagy csak a titulusát használják.

Érdekesség, hogy a titulusokat minden esetben szeretnék használni a törökök. Sokkal többször, mint a neveket. Ez a tv-ben tud izgalmasan megjelenni, amikor a finomabb fogalmazás érdekében az embereket vatandaş-nak hívják, vagyis állampolgárnak, polgárnak, még inkább polgártársnak.

Minap az egyik hírben pár jóbarát lezárta az egyik főutat. Ők lettek az útonálló állampolgárok.