November 10. – Atatürk halála – 76. évforduló – Atatürk hagyatéka

Ez az a nap, amikor 1 percre (gyakorlatban 3) megáll az élet egész Törökországban, hogy Atatürkre emlékezzenek, aki ezen a napon halt meg 9:05-kor.

Bár jobban már nem fogom tudni leírni, mit ahogy már néhányszor leírtam (2011-es, 2010-es ás a 2009-es leírás). Sőt! Még egy videót és készítettem, milyen is ez a valóságban (a videó itt található).

Idén egy kicsit belepillantunk, mit is ért el Atatürk.

Az I. Világháborúnak számtalan eredménye lett Törökországban.

• Meg lett csonkítva.
• Független lett.
• A szultánság helyébe a demokrácia lépett.

Ha csak ezeket nézzük, akkor semmi különlegeset nem találunk. Az I. Világháborút követően rengeteg ország (főleg a gyarmatok) nyerték el a függetlenségüket. Nagyon sok közülük még a demokráciát is elérte. És olyanok is voltak, melyek meg lettek csonkítva. Ebből egyet jól ismerünk.

Egyszer, ha valaki, aki szakértő a témában és van kedve és ideje, eljátszat a gondolattal, milyen lenne ma Magyarország, ha ott is lett volna egy olyan vezető az I. Világháborút követő káoszban, mint Atatürk. Egy olyan ember, aki megfékezi és visszaveri a betörő ellenséges hadseregeket és eszméket. Majd pedig az országot is előhúzza a 300 éves lemaradásából.

Egy ilyen mi lett volna, ha? gyakorlati megvalósulására láthatunk példát Törökországban. Persze vannak különbségek, de párhuzamok is bőven akadnak.

A lausanne-i békeszerződésben (1923) a törökök érdekei érvényesültek. Bár az Oszmán-birodalom nagyon-nagy része elveszett, de a török területeket többnyire sikerült megtartaniuk. A békeszerződést már akkor is sok kritika érte.

George Curzon brit külügyminiszter azon a véleményen volt, hogy a lausanne-i szerződés messzemenően rossz megoldás, amely miatt a világnak a következő száz évben még súlyos jóvátételt kell fizetnie. – Wikipédia

Erre mondanám azt, hogy bagoly verébnek… Törökország azon nagyon kevés országok közé tartozik, amelyik 1923-óta nem folytatott háborút. Persze itt is vannak árnyalatok, és az utóbbi időben itt is felforródott a hangulat, de még mindig hűvösebb van, mint a szomszédoknál. Az pedig, hogy kimaradtak a II. Világháborúból egyenesen főnyeremény.

Ez pedig egy akkora különbség! Még a kultúrában is megjelenik a különbség.

Az I. Világháború után sokan borzongtak, hogy micsoda embertelen volt. Törökországban ma is sok film van, ami a háború és a vele járó megpróbáltatásokat dolgozza fel: menetelés a fagyott télben, kilakoltatás, kirekesztés, stb… De mik ezek a II. Világháborúhoz képest! Persze meghalni sose jó. De érdekes az, hogy itt olyan témákból készülnek sikerfilmek, amikbe otthon bele se kezdenének. Nem is emlékszem I. Világháborús filmre…

Ó, az I. Világháború! Rettenetes volt, de csak egy piknik a II.-hoz képest!

Így én ezt tenném az első helyre azon eredmények között, amiket sikerült elérni a Török Függetlenségi Háborúval. Ezt igazándiból a törökök nem is tudják, mert nem élték meg azt, amit mi.

A szultánság eltörlésével megszülethetett a demokrácia. Ma már jól tudjuk, hogy ez nem jelent egyenes utat a jólétbe, ráadásul meg is kell tartani (a demokrácia nem csoki, amit bármely gyereknek oda lehet adni, és az tudja mit kezdjen vele).  A demokrácia jól hangzik, de meg is kell dolgozni érte. Pl. fel kell nőni hozzá.

Ehhez pedig az oktatási reformok voltak szükségesek. Ott és akkor. Törökországban, a XX. század elején. Itt most lehetne pár száz oldal politikai filozofálás, de ennyire nem megyünk bele. Itt most álljon csak a lényeg: 1928-ban bevezették a latin ábécét. Ezzel együtt az állam felkarolta az oktatást is (1924), és még számos más reformokat hajtottak végbe (Török Nyelvintézet – addig nem volt a török nyelv definiálva – 1931, egyetemi reformok – 1933, stb…). Az eredmény pedig az, hogy a bőven 95% feletti írástudatlanságot rövid idő alatt majdnem teljesen kiszorították.

Itt megint lehet kritizálni, hogy tényleg szükséges volt-e az arab írás leváltása a latinra. Minek legfőbb negatívuma, hogy a mostani korosztály teljesen el van zárva az 1928 előtti írásoktól, művektől.

Én személy szerint (cirill és görög betűk tanulása után) személy szerint örülök ennek a változásnak. Mint külföldi nagyon hálás vagyok ezért. Másik részről, mint magánember, nem nagyon van lehetőségem eredetiben olvasni 100 évesnél régebbi írásokat, még Magyarországon sem. Leszámítva az épületek falain levőket. Az a szűk kör, aki ezzel foglalkozik, az pedig Törökországban megtanulta az arab írást, és a különleges oszmán nyelvet.

Úgy érzem, hogyha mondjuk Petőfi korában a székely rovásírás lett volna a hivatalos, akkor is a mai generáció legszívesebben a mai betűkkel leírva olvasná a költő műveit a legszívesebben. Pláne nem az eredeti kézírás fénymásolatát! Senki nem érezné magát ezért megkurtítva. Tegyük hozzá, hogy a székely rovásírás könnyebb, mint az arab. Abba meg ne menjünk bele, hogy a lakosság hány százaléka olvasgat Petőfit, vagy egyáltalán bármit. Így jelenleg a latin ábécé bevezetésének legnagyobb előnye ma az, hogy az angol nyelvű Facebook postokat is el tudjuk olvasni (a megértés persze más kérdés) minden komolyabb erőlködés nélkül.

Én több előnyt látok a latin ábécében, mint hátrányt. És a negatívumok többsége is áthidalható.

Úgyhogy én ezt teszem a második helyre, ami sikeres eredménye a Török Függetlenségi Háborúnak.

Ezek mellé kellett még egy gazdasági fellendülés. Így pedig már az olyan demokratikus elemeknek, mint pl. a nők szabad választása (1934 – Magyarország: 1920, Svájc: 1971), értelmet nyertek.

A függetlenség és a demokrácia óta pedig lassan 100 év eltelt. Leginkább ez a 100 év mutatja az eredményét az akkori döntéseknek. Sok közülük ma már nem állná meg a helyét. Néhányat már akkoriban is lehetett kritizálni.

Ha bele akarnék menni a mai politikába (pedig inkább ne), akkor azt mondanám, hogy az eredmény azon látszik legjobban, ahogy telnek az évek. Nagyon erős párhuzamot érzet az Asimov híres Alapítvány sorozatával. Ott egy nagyon okos ember kiválasztott egy csoportot, aminek biztosította a jövőjét. Feltette őket egy olyan útra, amiről nem lehet őket lelökni, bárki bárhogy is próbálkozik.

Még egy érdekesség a végére. Törökországot fel kellett zárkóztatni a középkorból. Ehhez pedig olyan dolgokat is meg kellett változtatni, mint pl. a mértékegység, naptár és időszámítás. Egy nagyon jó összegfoglaló áll erről a Kerekesházi József:  Az igazi Kemál c. könyvében.

Törökországban az időszámítás nagyon zavaros probléma volt. Eddig – nem tréfa – az volt a helyzet, hogy Konstantinápolyban a Levante Herald szerkesztőségi órája után igazodott egész Törökország. Ha ennek az újságnak szerkesztőségi órája rosszul járt, Konstantinápoly egész európai világa a legnagyobb bajban volt; lekésett a hajóról és vasútról, de általában mindenhonnan, ahol a török időrendszer szerint igazodtak. A Levante Herald közölte ugyanis a török időt. A vasúti menetrend és a hajójáratok mind az úgynevezett „á-la Turca” időszámítás szerint voltak megszerkesztve. Ha az európai azt látja, hogy az egyik hajó például tizenegy órakor indul, előbb meg kellett nézni a Levante Herald utolsó oldalát, hogy mit jelent ez az európai utas óráján? Ha az egyik nap – teszem – délután hat órát mutatott, másnap már biztos nem volt annyi, mert a török nap hosszúsága és rövidsége nem állandó, hanem mindennap változik a nap nyugta szerint! A török ember Musztafa Kemál reformjáig, ha európai órát hordott, kénytelen volt azt mindennap újra megigazítani. A török időszámítás ugyanis, mint a régi görögöknél – valószínűleg Bizáncból vették át -, a nap nyugta szerint alakult. A nap tizenkettőkor nyugszik le a török elméletben. Így szól a török időszámítási szabály. Természetesen az európai időszámítás, a valóságos napnyugta időpontja mindig változik. Így azután például, amikor hét órára esik az európai dél, Törökországban fél öt van. A következő héten természetesen már máskép alakul a különbség. Viszont olyan órát, amely a nap nyugtát éber figyelemmel kísérje, még nem teremtett a jó Isten. Így nemcsak a Törökországban élő európaiak, de a törökök sem tudták, hogy is állnak tulajdonképpen az idővel.
Ennek a látszólag felületen mozgó furcsaságnak azután volt egy igen súlyos erkölcsi visszahatása. A török ember megszokta, hogy a pontosság nem fontos, hisz úgysem lehet vita nélkül számonkérni valakitől a török számítás szerint, ha valaki elkésett.
A török, ha elvégezte a napi munkáját, lemegy az Aranyszarvra, hogy áthajózzon Szkutáriba vagy Haidar pasába, ha ugyan itt lakik. Ráül a hajóra, és mit sem törődik azzal, hogy a hajó mindjárt indul-e vagy csak egy óra múlva? Úgyis elindul egyszer a hajó, és addig a régi török ember valami gondolat nélküli, érzéketlen, boldog állapotban vár, élvez. Nyugodtan nézi a napsütést, mintha otthon vagy a hivatalában volna. Ezt nevezi a török „kef”-nek, ezt a tétlen nyugodt állapotot. Csodálatos dolgot sikerült ezzel a régi török embernek megvalósítani! Mintegy leállította agya működését, ennek a folyton motolláló, örökmozgó gépnek ugrálását, amit annyi túlfűtött fejű ember kívánna legalább félórákra leállítani, de ami még éjjel sem sikerül. Mit számított a régi török embernek az idő? Allah éppen olyan hosszúra teremtette a napot, hogy mindenre kijusson az időből! Ezen változtatni úgysem lehet – hát mit gondolkozzék rajta a török ember mindennap újra és újra! Természetesen európai embernek, aki azt szereti, ha beül a vasúti kocsiba vagy hajóra száll, akkor az mindjárt induljon is – nos, az európai embernek igen furcsa volt ez a lehetetlen török időszámítás, és az azzal összefüggő török nemtörődömség is.
Ezt a lehetetlen időszámítást szüntette meg Musztafa Kemál, aki nemcsak az európai óraszámítást vezette be, hanem ugyanakkor méterrendszert és az európai keresztény kalendárium használatát is.
Mert nemcsak a napszámítással, az űrmértékkel és hosszmértékkel, hanem a naptári számítással is rengeteg baj volt. Az európai időszámítás a Gergely-féle naptár szerint megy. A levantei keresztény világ túlnyomó része görög lévén, ők viszont Julián-naptár szerint számítják az időt. A két naptár között tizenhárom nap különbség van.
Ezenkívül általánosan használatos volt a mohamedán időszámítás is. Csakhogy ez is kettő van: egyházi és polgári. Az egyházi kalendárium a közkeletű és a törökökön kívül az arabok is ezt használták. Ez az időszámítás a holdév szerint megy. Újholdkor van a hónap eleje. A hónapban huszonkilenc-harminc nap van és az egész év háromszáz-ötvennégy napból áll. Tehát tizenegy nappal kevesebből, mint az európai év. Ennek az a különös következménye, hogy például a mára eső török ünnep csak harminchárom év múlva fog megint ugyanarra a napra esni – addig pedig az év minden szakát megjárja. Ez olyan, mintha például a mi pünkösdünk néhány év múlva télen tíz fok hidegben esnék meg, a karácsony pedig nyárra, kánikulára maradna… Ez a Kemál előtti török naptár Mohamednek Mekkából Medinába futásától számítja az éveket, ami Krisztus után 584-ben történt. Így a török 1908-ban például 1319-et írt. Csakhogy ezt a naptárt sem használja a török mindenütt, mert például okiratokon, hivatalokban, a polgári, az úgynevezett financiális török naptár szerint számolta az időt. Ennek a napi dátuma összeesik ugyan a görög napi dátummal, de a hónapokat törökül nevezi meg, és így az évet március tizennegyedikétől kezdi. Ez azt jelentette, hogy az előbbi példában 1908-ban ez a polgári naptár például 1317-et írt, tehát kettővel kevesebbet, mint a török egyházi kalendárium.
Hogy a bonyodalom még teljesebb legyen. A törökországi üzleti életben igen elterjedt volt a zsidó naptár használata is. Ugyanis a törökországi kereskedelem túlnyomó részét keresztények és zsidók bonyolították le, török ember nem igen nyúlt üzlethez, sokszáz éves háborúk szoktatták le őket erről. Sokkal egyszerűbb volt egy országot janicsárokkal meghódítani és kifosztani, mint árukalkuláción és áruszállítások nehézségein törni a fejüket. Ezért is volt Musztafa Kemál előtt az egész török hitelélet megbénulva és jóformán kivéve a törökök kezéből. Kisebbségeik, a görögök és örmények látták ennek hasznát. De természetesen a legtöbb pályáról kiszorított zsidók is nagy részt vettek benne. Ezeknek a zsidóknak ugyancsak külön naptáruk volt. Éppen Szalonikiben, ahol Musztafa Kemál is született, az ifjú Musztafa még saját szemével is láthatta, hogy az itt óriási tömegben élő zsidók naptára mennyire elterjedt. A zsidó év hasonlatos ugyan a török egyházi évhez, mert ez is holdév, de ennek szökőévei is vannak. Nevezetesen minden tizenkilenc évre hét szökőév esik, ami annyiból fontos, mert ilyenkor, egy hónappal többet számítanak. Az izraeliták naptára ezenkívül a világ teremtésétől kezdi az időszámítást, és már jóval az ötezer-hatszáz után tart.
Az örmény, ez a másik nagy kereskedőréteg, szintén két különböző naptárt használ. Egyik része a Gregoriánus, másik a Juliánus-féle naptárt használja. Aszerint, hogy melyik örmény – gregoriánus és melyik egyesültkatolikus hitű.
Ebből a lehetetlen összevisszaságból következett, hogy minden török újságon és okiraton három-négy dátumot is írtak, de jóformán senki sem tudta, hogy a másik mit ért valamely kitűzött terminus alatt.
Ugyanígy volt az űrmértékkel és hosszmértékkel is. Nem akarjuk ennek a leírásával a szót gyarapítani. Gondolhatni, micsoda visszamaradottság volt ott, ahol az elemi előfeltételei is hiányoznak a polgári és kereskedelmi forgalom szabályosságának.
Ezeket a lehetetlen állapotokat szüntette meg Musztafa Kemál, amikor a métert és az egységes Gergely-féle naptárt tette kötelezővé mindenki számára. Elrendelte ezenkívül azt is, hogy ezentúl csak a péntek lehet ünnepnap. Azelőtt úgy volt, hogy a keresztények a vasárnapot ülték meg, a mohamedánok a pénteket, a zsidók meg a szombatot. Valóságos listát kellett tehát vezetni minden vásárló török polgárnak arról, hogy melyik kereskedőhöz melyik nap teheti be a lábát.
Kemál előtt a török ember – már mint az átlagos kispolgár – nem is nagyon érdeklődött még az írás és olvasás tudománya iránt. Még kevésbé az irodalmi török nyelv iránt, amely arab és perzsa elemekből állott jórészben. Ezt a művelt nyelvet a török kispolgár nem is értette. A háromféle török írásjel közül is csak a legegyszerűbbet tudta az átlagos írástudó ember – ha ugyan tudta – valahogyan elolvasni. Mert írásmód is háromféle volt. Ha török iparosnak azelőtt írnivalója volt,hát ott voltak a nyilvános íródeákok a piacon, a bazárban, a templomok környékén. Ott ültek akár egy sor cipőtisztító, apró ládával maguk előtt. Ültek és várták az ügyes-bajos, levél- vagy szerződésíró ügyfeleket. A török ember nem is asztalon szokott írni, hanem tenyerére terített papíron, éspedig lúdtollal. Kemál mindezt az ázsiai visszamaradottságot megszüntette, amikor az iskolareform kapcsán elrendelte az általános tankötelezettséget, és mindenkinek meg kellett tanulni európai módon írni, olvasni és számolni. Ma már egy szemünk láttára felnőtt török nemzedék áldja ezért a „vakmerő” újítót. Hétszáz év alatt nem merte senki ezt az átmenetet vállalni.
Külön meg kell emlékeznünk Kemál egyik nagy jelentőségű társadalmi reformjáról: a nők egyenjogúsításáról is. Ez a reform is szinte teljesen megváltoztatta török élet képét. Köztudomású, hogy milyen alárendelt, középkori helyzete volt addig Törökországban a nőknek. Hiszen csak nemrég történt, hogy egy török nőt majdnem meglincseltek, mert az utcán hosszú férfipantallóban merészkedett végigmenni. Musztafa Kemál strandfürdőket nyitott, közös társas összejöveteleket, bálokat rendezett.
Európai számára szinte hihetetlen, hogy milyen szeméremérzettel takarták el például a török nők addig még a hajukat is. Már az is erkölcstelen volt, ha valaki egy török nő arcát megláthatta. Nos ez is radikálisan megszűnt. A török nő ma éppúgy sportol, strandol, lovagol és úszik, mint akár nálunk, Európában. Mozdulatművészeti iskolák, színiakadémiák és balettiskolák művelik ki a nemzedékeken át heveréshez és cukorrágcsáláshoz szokott háremhölgyek, bizony még ma is – ezt általánosan észre lehet venni – kissé vastag csípőjű unokáit.
A házassági jogrendszer is gyökeresen megváltozott Musztafa Kemál alatt. A többnejűség megszűnt. A fiatalok nemi felvilágosítása, a venereás betegségek gyógyítása, nemkülönben a nem kívánt gyermekáldással összefüggő egyéni tragédiáknak, a fiatalok felvilágosítása által elérhető megelőzése tekintetében rengeteg történt. Megdöbbentő, hogy ez ideig micsoda elmaradott körülmények között élte le a török nő esküvője napjától nagyanya koráig életét. Dzsavidan Hanum, egyébként magyar születésű grófnő, aki az egyiptomi alkirálynak, II. Abbas Hilminek volt felesége, és utóbb II. Abdul Hamid alatt sokáig élt Törökországban, majd Musztafa Kemállal is ismeretségben állott, írja le, hogy még a XX. század elején a legelőkelőbb körökben milyen körülmények közt éltek a keleti nők férjük mellett. Az ember szinte elcsodálkozik, hogy nem a középkorban történik mindez. Csak el kell olvasni egy ilyen előkelő keleti esküvőnek a leírását, amelyen Dzsavidan Hanum – magyar néven Török Margit grófnő – személyesen is részt vett. A fiatal menyasszony ott áll a pasa palotájának legbelső termében. Mozdulatlanul ül egy párnán, arcát fátyollal takarták le. Homlokára valami műanyaggal óriási csupasz gyémántokat és smaragdokat ragasztottak. A lány meg sem mozdul, mint valami bálvány. Azután jön a vőlegény. A fiatal pár elvonul, a lakodalmas népség együtt marad, és az előkelő kegyelmes urakhoz és kegyelmes asszonyokhoz percek múlva kiront a menyasszony öreg dajkája, és büszkén végiglobogtatja valamennyi termen – a véres lepedőt. Az előkelő közönség pedig tapsol – és semmi furcsát nem talál mindebben. Viszont, ha a menyasszony arcfátyla az elébb leesett volna, valószínű, hogy a jelenlévő előkelőségek ijedtükben idegsokkot kaptak volna.
Az álszeméremnek és elmaradottságnak ilyen különös vegyüléke volt Musztafa Kemál felléptéig a törökök álláspontja a nemi kérdésben. Már pedig a nemi kérdés determinál, és végigkíséri az embert élete hosszú, talán leghosszabb időszakán. Ez a fontos társadalmi probléma egy megújítandó társadalom keretén belül semmiképpen sem hanyagolható el. Kemál tudta ezt és aszerint cselekedett. Az előkelő gazdag ember úgy nősült régebben Törökországban, mint ahogy az ember egy szép lovat vagy bútortárgyat megvesz. Azután, ha már megunta, nyugodtan szerzett magának egy másikat. Csupán az egyszerű, több aszszonyt eltartani nem tudó, szegény török ember élt tisztességes, monogám életközösségben. Kemál jól látta meg, hogy a nyugati családi forma és a nők egyenjogúsága a jövő boldogulásának egyetlen helyes útja. A fiatal török nő tehát Kemál alatt nemcsak miniszteri titkár lehetett, hanem gyermekorvosnő vagy operaénekesnő, vagy akár ejtőernyős katona, pilóta vagy tengerésztiszt is.
A török hétköznap népe Musztafa Kemál alatt teljesen megváltozott. Ha történetesen csoda történik, és II. Abdul Hamid, a „vörös szultán”, vagy akár az egy nemzedékkel később élt Enver pasa hirtelen feltámadt és betévedt volna valamelyik ankarai vagy konstantinápolyi utcára: azt hitte volna bizonyára, hogy nem is jár Törökország földjén. Annyira más lett az ember és más lett a török mindennapi élet rövid pár esztendő alatt..

Kerekesházy József – AZ IGAZI KEMÁL: EGY KÖZTÁRSASÁG SZÜLETÉSE
Első kiadás: Pantheon, Budapest, 1943
Második kiadás: Terebess Kiadó, Budapest, 2000

A világ első női berepülő pilótája is török volt, Sabiha Gökçen, Atatürk fogadott lánya.

November 10. – Atatürk halála – 76. évforduló - Atatürk hagyatéka, 10.0 out of 10 based on 2 ratings

---