Dobosok télen

Tél van Isztambulban. És noha ez nem jelenti azt, hogy hó is lenne (de még a hőmérséklet sem akaródzik 10 fok alá menni), de attól még tél van.

Ramadán sincs, meg az esküvők száma is lecsökken ilyenkor.

De azért a dobosnak is meg kell élnie valahogy.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy dobos. Szerette ő a zenét. Főleg a dobot.

A szomszédok is szerették a zenét, de a dobot nem annyira. Sokszor ajánlották is a fent említett embernek, hogy ne otthon doboljon. Ha mindenképpen szeretne, menjen inkább esküvőre, ott hangoskodjon a násznépnek. Vagy csak simán melegebb éghajlatra.

Úgyhogy el is járt napközben zenélni, és addig verte a dobot, míg csak mindenki fel nem ébredt az egész mahalle-ben. De azért minden este hazajárt, jelezve a szomszédoknak, hogy jó dolguk van, amiért nem valaki más, pl. egy hard rock együttes jövendő tagja lakik a szomszédukban. Vagy még rosszabb: egy olyan focidrukker, amelyik az ellenség csapatának szurkol.

Így tehát meg volt becsülve a dobos otthon is és távollétében is. Eljárt ő esküvőre, Ramadánra, meg mindenhova, ahol nem szerették a csendet.

De aztán jött a TÉL!

…

TADADADAM!

Pontosabban

TAM-TAM-TADAM!

A dobosunk pedig mit volt mit tenni, inkább otthon maradt. És szappan operát nézett. Közben pedig aláfestő zenét komponált.

Hogy, hogynem, a végtelen sorozatok között időnként felbukkantak képek a tüntetésekről. Hősünk pedig látta, hogy odakint a rettentő hidegben (15 fok) étlen fáznak az emberek. Étele neki sem volt, pláne akkora mennyiségben, amit több ezer emberrel meg lehet osztani. De azt látta, hogy ők is hangosak, a dobos pedig jómaga is hangos.

Így hát úgy döntött, hogy kimegy ő is a tüntetők közé. No nem tiltakozni, hanem csak úgy, hogy feldobja a hangulatot, meg a hangerőt is.

Az esemény jól sikerült, így a dobos azóta is tüntetésről tüntetésre jár, függetlenül attól, miről is szól. Lényeg, hogy hangos legyen. A hangerőt pedig ő viszi magával a helyszínre.