Első nap Isztambulban

Kérésre az események innen folytatódnak.

Semával azt beszéltük meg, hogyha nem sikerül a hotel, akkor találkozó 7-kor az AyaSofya előtt. Mivel a hajók és a vonatok voltak kedvesek felébreszteni, így a felkeléssel nem is volt probléma. Ugyan ez érvényes volt az elkövetkező napokra is.

Nos, Isztambulban könnyű eltévedni. Sok minden van, amit nem talál meg az ember (ez néha a józanabbik esze), de az AyaSofya nem ezek közé tartok. Ez egy olyan központi épület, amit mindenki tud, hogy merre van. Még a föld alatt a metróvezető bácsit is megkérdezhetjük, merre találunk oda. Majd mondja, hogy balra ássunk 10 km-t és már ott is vagyunk.

Én pedig ott voltam kb. 300 méterre a nevezetes épülettől. Így büszkén elmondhatom, hogy első kihívással megküzdöttem. Teljesen egyedül nem tévedtem el! Az első utat megtettem!

Mindez persze már nem mondható el a második útról. Sem a harmadikról. Nem is beszélve a kettőszáznegyvenhatodikról! Az elég durva volt… 4 rosszarcú vízmosás ugrott elém a semmiből és arra kényszerítettek, hogy másszak át rajtuk! Egyenként volt vagy 90 méter szintkülönbség…

Szóval reggel 7 óra (Magyarországon még csak 6), viszonylag nyugodt idő, mert csak az eső esik vízszintesen. És én ott állok az AyaSofya előtt. Ez lesz az első találkozás a Semával. Ilyenkor még csak barátként…

Hála a technikának, azért már elég sokat megtudtunk egymásról. Fénykép is volt nálam, így nem kellett olyasmit kitalálni, hogy legyünk piros sapkában, stb… Meg persze az is sokat segített, hogy rajtunk kívül senki se volt a téren… Ki az, aki szakadó esőben akar ácsorogni az AyaSofya előtt??

Mi is, miután találkoztunk gyorsan meghívtam Semát reggelizni a közeli büfébe. Persze én, mint Törökország szakértő, én választottam a büfét. Akkoriban annyit tudtam az egész országról, hogy nem hasonlít Izlandra. Leszámítva persze az aktuális időjárást…

Azóta már tudom, hogy Isztambulban azért olyan nagyon nem lehet melléfogni, ha étkezésről van szó. Kivéve az internetes rendelést, ahol sikerült már minden hülyeséget összevásárolgatni. Meg persze 1 pizza mellé kapunk 3-at ajándékba. Szóval érdemes kísérletezni.

Egy kellemes reggeli közben újra, immár élőben összeismerkedtünk. Elmondtam a stratégiámat is, ami a város felfedezésére állítottam össze. És megegyeztünk, hogy este 8-kor találkozunk megint az AyaSofya előtt. Semának ugyanis dolgoznia kellett. Törökországban nem olyan egyszerű szabadságot kivenni.

Sema egyébként akkor éppen az AyaSofya felújítási munkáin dolgozott. Így jó találkapont volt az épület.

Reggeli mellé persze teát is iszunk. Természetesen törököt. Itt is van a szamovár. Sema megmutatta, hogyha jobbra csavarjuk, akkor teát ad, ha balra, akkor vizet. Én azt hittem, hogy azért tesz bele vizet, mert így túl meleg. Én meg éppen fáztam… Talán a kinti időjárás miatt.. de ki tudja. Minden csepp forróság jól jött. Így telenyomta a poharamat teával. Török teával.

Olyan volt, mint a kávé. Inkább, mint az aszfalt. Sűrű, fekete. És a kanál már attól elhajlott, hogy a közelébe vittem. Na, ezt a gépet is jó régen moshatták ki, ha a tea így néz ki – gondoltam. na jó, először kóstoljunk bele! Áájjjj! Mi ez! Tegyünk bele egy kis cukrot, hátha jobb lesz. Mondjuk 4 darabot. Ebbe a pici török pohárba… A legfelső ki is látszott. Erőteljes keverés után rá kellett jönnöm, hogy ha még 16 darabot beledobok, akkor már egészen jó lesz.

Ez idő alatt a személyzet azt figyelte, hogy Sema mikor esik be az asztal alá a röhögéstől. Meg engem, mert látták azt, amit én nem: hogy mióta a teába beleszürcsöltem, nem pislogtam.. Áh… ezek az idióta európaiak…

Közben úgy látszott, az eső kicsit alábbhagyott. Persze csak vizuálisan, mert most az eddigi balról helyett jobbról esett. Később azt is megtudtam, hogy Isztambulban mindig szemből jön az eső. Meg a hó is.

Nosza reggeli után visszamentünk az AyaSofya-hoz. Búcsúztunk, és Sema bement. Én meg felnéztem az épületre. Majd még feljebb. És még feljebb. Ennek nem akar vége szakadni. Néztem még feljebb. Na jó, ez így túl nagy falat lesz első napra… Inkább keressünk valami mást… mondjuk egy ATM-et, hogy legyen zsebpénzünk is.

Ilyet is könnyű találni Isztambulban. Nem sokkal nehezebb, mint kebabárust. Így hamarosan három darab is ott kérette magát előttem. Volt egy kék, egy piros, meg egy zöld. Külföld lévén mindegy volt, melyiket választom, úgyhogy a zöldet kezdtem el nyomogatni. Valahogy a mai napig is a zöld bank lett a kedvencem..

Tehát odaálltam elé. Egy kicsit gondolkoztam, mit is kellene tenni. Ilyen kora reggel, ennyi alvással ez nem ment könnyen (családapaként már ebbe is belejöttem). Aztán kezdtem kapisgálni, hogy itt vannak gombok. Meg egy luk. Oda tegyünk be valamit. Mondjuk a bankkártyát… Áh, és akkor a gép megszólalt! Jé! Ez tud törökül! Én meg nem. Na jó, angol menü. Most se értem, mit akar…

A tervezők tudhattak valamit a turistákról, mert az angol menü megjelenése után már csak 1 gombot lehetett nyomogatni. Ha ezt megtettük, többször is, kitartóan, akkor végül kaptunk pénzt. És nem kellett hozzá. Ütni meg lehetett nyugodtan, mert páncélozott az ATM. Azért a biztonság kedvéért volt mellette 2 rendőr. Meg egy egész rendőrös.

Nekem sikerült verekedés nélkül 20 TL-t kibányásznom. Álmosan nem volt kedvem számolgatni, mennyi is az. Ráadásul az még a régi líra volt, ahol a húszas után 6 nulla következett. Gondoltam, amiben ennyi nulla van, az csak elég lesz valamire.

Közben az eső tényleg barátságos hangulatra váltott. Igazándiból olyan nagyon nem zavart, mert a ruhámat előző évben Izlandon már teszteltem. Elég jól bírja az időjárást. A nagyobb hóviharoknál is csak annyit érezni belül, hogy valaki rettentő hátbavág. De fotózni azért mégicsak jobb, ha nem kell folyamatosan a vizet öntögetni kifelé a kamerából.

Erről mindjárt eszembe is jutott, hogy ideje egy SMS-t hazaküldeni.

SMS: Sziasztok! Hogy vagytok? Itt süt a nap és meleg van!
SMS: Köszi jól! Nálunk is süt a nap és meleg van!

hmm.. legalább 1 valaki biztosan nem mond igazat…

A javuló idő persze mindjárt kihozott pár embert is a parkba. Amolyan turista vadászokat. Felöltözve pirosba, sapkával a fejen. Minden, amit elképzel a turista a törökökről. Még egy hatalmas szamovár is volt a hátán.

Á, de jópofa! És még egy teát is ad nekem! Mindezt ingyen. Nem? Nem ingyen? Itt van egy húszasom… azért mindet ne vidd el!

Kár, hogy mindkét lábam a földön volt… Legalább az egyik lendülhetett volna egyet. Na jó, tanuló pénz el, én meg vissza az automatához.

9 napom volt Isztambulra. Az első napot amolyan bemelegítésre szántam. Eddig jól ment. Kicsit fotózgassunk, meg ismerkedjünk a környékkel. Mindjárt itt a Sultanahmed, magyar nevén Kék Mecset. Az útikönyvek ódákat zengenek róla, szimmetriákról, csempékről, miegymásról. Az építészek már másképpen fogalmaznak.

Szerintem amolyan tanuló dzsámi. Itt egy helyben mindennel megismerkedhetünk, beleértve a turistákat is. Szebb dzsámit pedig találhatunk.

Azért persze, mint első dzsámit, lefotóztam. Jó részletesen. 340 kép készült róla, csak az első fél órában.

Sultanahmed után folytatódik a szabad program, Hippodrom, stb.. Minden ami itt található.

Miközben így kellemesen fogyasztom a fényképezőgépem akkumulátorát, odajön hozzám egy fiatal lány.

– Helló!
– Helló!
– Jól utaztál?
– Igen, jó volt.
– És a szállás tetszik?
– Sokat nem láttam belőle.
– Isztambul is tetszik? Láttad a Sultanahmeded?
– Ó igen, szép minden!
– Nem akarsz velem jönni?

Mi??? Csak így? Az utcán ismerkedünk? Ilyen gyorsan? Végül is, mi baj lehet belőle? Futni tudok…

Mentünk előre. Majd balra. Majd megint előre. Majd jobbra. Kicsit balra, Megint előre. Majd be egy házba. Pontosabban egy boltba. Még pontosabban egy szőnyeg boltba.

– Ez itt a bátyám.
– Felállt egy székre, vagy eleve a plafonig nőt?
– Ez pedig a mi szőnyegboltunk. Melyik tetszik? Az ott szemben pl. 1500 USD. Tetszik? Van nagyobb is 4000-ért.
– ööö… csinálhatnánk azt, hogy én majd holnap visszajövök, cserébe pedig most elmennék?
– Nem kérsz egy teát?

Ezek a teák nem alakulnak valami jól. Inkább léptem.

Most a Kék Mecset mögött voltam. Itt van egy kis bazárka, az Arasta Bazaar. Ennek más a hangulata, mint a Fedett Bazárnak. Főleg mert a turisták legtöbbje nem tud róla. Igaz, csak egy utcácska. Virtuálisan itt bejárható. Még izgalmasabb lenne, ha a képen látott árut meg is lehetne venni. Esetleg feljönne egy virtuális Mustafa, akivel alkudni lehet…

Másik érdekesség a Kék Mecset mögött a Szokollu Mehmet Pasa dzsámija. Ő lelkesen vezetett hadjáratokat Magyarországra, így az ő neve nem ismeretlen otthon. No, most itt vagyunk úgymond a másik oldalon. Ez az ő mecsete. Belül fotózni tilos, de az önjelölt idegenvezető pár líráért ad a saját fényképeiből. Kértem, hogy küldje el digitálisan az e-mail címemre. Hát úgy nem lehet… Bezzeg ha ma kérném erre…!

Közben az eső beállt egy közepes szintbe. Amolyan esik ő, nemcsak karikába, de a vízszintes helyett beéri a 30 fokos dőlésszöggel. Az itteni bolyongásommal kilukadtam a Kis AyaSofya-hoz is. Ezt sikerült úgy, a másik irányból érkeztem, mint vártam. Sajnos éppen akkor újították fel, így nem sikerült bejutni.

Az elmúlt 10 évben nem jártam erre, de egyszer mindenképpen megnézem.

Dél lett, így gondoltam, keresek valami száraz helyet ebédelni.

Az ebédben semmi vicces nem volt, nem írom le.

De egyébként volt. Mit egyen az ember Isztambulban első nap? Természetesen a török találmányt, a dönert. Görög nevén a gyrost. Találtam is egy izgalmasan kinéző helyett a Sirkeci pályaudvarnál. És itt láttam, hogy nemcsak egyfajta döner van, hanem lehet így is kérni, meg úgyis. Három kategória volt, így három alkalommal ebédeltem itt. És három alkalommal lettek kiütéseim. De akkor is itt ettem a legfinomabb dönert.

A büfé azóta bezárt. Nem is értem miért…

Ha már idelent vagyok a Sirkeci pályaudvaron, megnéztem ezt is. Utána pedig kimentem Európa végére, a földrész csücskéére. Ez a térképen eléggé egyszerűnek tűnt. A valóságban azért kellett vele küzdeni. Meg az időjárással is. De végül csak eljutottam a kontinens utolsó előtti kövére. Az utolsóra nem mertem rálépni, mert annyira azért nem akartam vizes lenni. Majd este fürdők rendes vízben. Persze, az otthoniaknak megmondtam, hogy bemegyek a tengerbe is fürdeni, és még fürdőruhám is volt a hátizsákban. De azért valahogy nem volt olyan biztató..

Ezt a részt egyébként most akarják szabadidő központtá átépíteni.

Akkoriban viszont eléggé macerás volt oda eljutni. Nem tudtam, hogy van egy rövidebb út. Vagyis láttam a térképen, hogy a Gülhane parkon keresztül is lehetne jönni, de a két puskás ember eléggé ijesztően nézett ki. Gondoltam, nem náluk kezdem a friss angol nyelvvizsgámat tesztelgetni.

Nosza, vissza a dombra, az AyaSofya felé. Nemsokára úgyis esteledik. Még az Elsüllyedt Palota belefér. Ez egy földalatti ciszterna, látványos megvilágítással. Mai napig szerintem ár/érték arányban ez a legjobb látnivaló. Ráadásul azok is beletehetik a programjukba, akik csak pár napot maradnak Isztambulban. Bár mostanában elég hosszú sor áll a bejáratnál, de ez szerencsére gyorsan halad.

Én is elolvastam az elméleteket az útikönyvben, miért van fejen a Medúza szobra. Egyik jobb, mint a másik. De mivel a nép nem változik, 10 év Isztambul után kijelenthetem a kézzelfogható megoldást: így sikerült. Aztán úgyse látja senki.

Persze ez így nem olyan romantikus, úgyhogy maradjunk annál a verziónál, hogy így nem hat a Medúza varázsereje, nyugodtan belenézhetünk a szemébe. Nem fogunk kővé változni.

Ez az elmélet azért is rossz alapokon áll, mert mind a Bizánci Birodalomban, mint az Oszmán birodalomban számtalan uralkodó és ellenlábas volt, aki szívesen látta volna az ellenfelét, háremhölgyét, beosztottját, főnökét, stb… szoborként kitenni az ajtó elé. Így ha lett volna bármiféle kővé változtató monda, hiedelem, tutira kiásták volna a Medúzát.. Még akkor is, ha az tartja az AyaSofya-t.

Idelent mindig kellemes az idő. Jó, persze nedves. De ezt a felszínen már megszoktam, mire ide eljutottam. És jókat lehet fényképezni. Legjobban állványról persze. De hát az itt tilos. Tilos, ameddig nem szól valaki. Abba az időbe pedig belefér pár fénykép.

Miután pedig megjött a biztonsági őr, sűrű bocsánatkérések közepette eltettem a nagy állványt. Látványosan a hátizsákom mélyére. Mert hát én tisztelem a szabályokat.

Ebben megegyeztünk. Biztonsági őr el, én pedig elővettem a 12 zseb egyikéből a kis állványt. Ezzel pedig, ha nem is olyan kényelmesen, tovább folytattam a fotózást.

Fotózgatás után irány kifele. Nemsokára sötétedik, közeledik a találkozó ideje. A kijáratnál találtam még egy érdekes táblát. Ezt is lefényképeztem.

De most tényleg… mi a bánat tud kigyulladni egy kőből álló víztározóban?

A felszínen még egy órám volt a találkozóig. Egy óra sok, de közben nem elég arra, hogy messzebbre elmenjek. Így csak sétálgattam a közelben. Eddigre már megtanultam, hogy aki úgy hirtelen a barátom lesz, az valószínűleg valamit el akar adni. Ekkoriban pedig még Isztambul tele volt olyan emberekkel, akik az éttermekbe terelik be a turistákat. A válság óta már csak kevés helyen találkozni velük. Vagy csak én szoktam hozzájuk?

Próbáltam úgy csinálni, mint aki nem figyel rájuk, de közben füleltem. Az első nap lenyűgözött Isztambul, így mindenre kíváncsi voltam. Ezekre a beterelő emberekre is. Hogy, hogy nem, valahogy úgy alakult, hogy az egyik látta rajtam, magyar vagyok. Az pedig nem az a nép, aki tele lenne tömve pénzzel. Szakadt az eső, talán ő is unta már az időjárást, hát meghívott egy teára.

Már megint ez a tea!

De biztosított róla, hogy nem jár kötelességgel. Nem kell szőnyeget vennem, és az étteremben sem kell ennem. Csak üljünk le beszélgetni. Mivel volt fél órám, belementem.

Kint a kertben ültünk le (írtam már, hogy szakadt az eső?) egy viszonylag védett helyen. Ő is túlélő ruhában volt, meg én is. A nap végére már úgy eláztunk, hogy mindegy volt, egyikünk sem vágyott a meleg belső helyiségre. Kint teáztunk, és nagyokat beszélgettünk. Ráadásul, így visszagondolva, kimaradtak azok a szabványos témák, amik oly sokszor előjöttek az évek alatt. Tudjátok, az almák, zsebek, meg a milyen nyelven beszélnek Magyarországon…

Minden este visszajöttem, és együtt teáztunk. És sose mondta, hogy menjek be az étterembe. Bezzeg mindenki mást beterelt, aki csak elhaladt előtte.

Este 6 óra lett, mentem az AyaSofya-hoz. Sema is megérkezett néhány munkatársával.

– Tudunk egy jó helyet! Nincs messze, gyalog megyünk.

Kár, hogy akkor még nem volt GPS-em, lépésszámlálóm, mert így nem tudtam, hogy túl vagyok-e a 20 km-en, vagy nem. De éjfélig biztosan összejött.

Lementünk a kikötőbe, át a Galata-hídon, fel a torony mellett, és be az İstiklâl Caddesi-re. Ez a hely ugyanis az, ahol a törökök esznek. Persze van turista is, de minden sokkal otthonosabb, mint a Sultanahmed. Főleg ha valaki ismeri a kisutcákat is. Választhattunk, hogy ugrálós, vagy ülős helyre menjünk. Vagy ugrálós-ülősre. Az utóbbi lett.

Ettünk, ittunk, dinóm-dánomoztunk. Már én se tudom, mit énekeltem, és milyen nyelven. Éjfél lett, mire a lányok felszálltak a buszokra. Én meg elindultam vissza a hotelba. Találka holnap, 8-kor, az AyaSofya előtt. Addig pedig… nicsak! Esik a hó!