Kalandok Isztambulban és Törökországban.

A kalandok nemcsak hogy folytatódnak (mégpedig innen), hanem most kezd csak igazán izgalmas lenni!

Ahmet III Çesmesi

Ahmet III Çesmesi

Hajnali 7 (otthon csak 6), és megszólal a hajókürt. Meg a vonat is sípol. Hozzájuk csatlakozik a müezzin. Hát… jó, kelljünk fel! Semával a találka 8-kor, az AyaSofya előtt.

Mai napon már jobban ki tudtam nyitni a szememet. Megtudtam azt is, hogy a szálloda neve pont Piroska, azaz Eirene. Nem egy nagy kaland (mármint a hotel). És itt találkoztam először azzal a török jelenséggel, hogy a lifnek nincs belső ajtaja. Frászban is voltam miatta minden alkalommal, hogy nehogy liftezés közben aludjak el.

A szobában összesen 6 órát töltöttem el. Ebből kb. 5:30 percet csukott szemmel. Úgyhogy mindegy volt, hogy milyen színű a tapéta, vagy hogy egyáltalán van-e. Legyen meleg víz, és rajtam kívül más állat ne lakjon benne, annyi elég is. Jobb szeretem a költőpénzt a városra költeni, mint a szállodára.

A szobában 2 ágy volt. Ebből egyiket arra használtam, hogy este kipakoltam a kabátzsebeimet száradni: mini fotós állvány, tartalék akkumulátor (egy halommal), tartalék kártya, térkép,  szótár, telefon, aprópénz, stb… az összes zsebben volt valami. Az egész ágyat elfoglaltam. A túra végére már egész jó rutinom lett abból, hogy miként pakoljam ezeket ki és be a kabátba minden múzeumi belépésnél. Pár nap múlva inkább jobbnak láttam az egész kabátomat mindenestől bedobni az átvilágító gépbe.

Miután felszerelkeztem, mint Rambó Vietnámban, mentem a reggeliző szintre. Ez is benne volt az éjszakai alkudozásban, hogy a szállás mellé reggeli is jár. Kár volt, mert a városban olcsóbban, és változatosabban tudtam volna reggelizni. De ha már kifizettük…

Szóval kenyér, vaj, sajt, stb.. és persze a tea. Tehát jobbra, és jön a tea. Vizet nem rakunk bele, mert hideg van. Ájjj, de szörnyű ez a tea. Nem is tea, hanem folyékony aszfalt! Hogy bírják ezt meginni? Mehet bele a 16 cukor.

Hirtelen úgy éreztem, hogy felébredtem, és tele voltam tettvággyal. Ilyen tea mellett nem is csoda. El is döntöttem nagy lelkesedésemben, hogy mára rakom a legtávolabbi célpontot, a isztambul.info/wiki/khora-chora-kariye-dzsami-es-muzeum/" class="wiki" target="_blank" rel="external" title="Khôra (Chora, Kariye) dzsámi és múzeum" >Kariye Camii-t. Kb. 6 km oda, és 6 vissza. Szakadó esőben. Mi az nekem!

Tea felhörpintve, futólépés az AyaSofya-hoz. Most se tévedtem el ezen a 300 m-es szakaszon! Kezdtem felbátorodni!

Semával megint beültünk reggelizni. Ezúttal ő választotta a helyet. Mint mondta, valami rendeset akar enni. És tényleg jobb büfét talált, mint én. Ez azért jelzés értékű lehetett volna a jövőre. De ugye az ember csak ritkán tanul a saját hibáiból..

Együtt átbeszéltük a programot. Sema adott tippeket, tanácsokat. Jó döntés a Chora, Kariye) dzsámi és múzeum" >Kariye, mert másnap szerda, és akkor zárva lesz.

– Menjél busszal! A Chora, Kariye) dzsámi és múzeum" >Kariye messze van!
– Ó, tudok én gyalogolni!
– De tényleg messze van!
– Ugyan már!

Isztambul kezdőknek: Ha már egy török is azt mondja valamire, hogy messze van, akkor az tényleg messze van. Nagyon messze. Ajánlott legalább vonatra szállni, de még inkább repülőre.

Indulás előtt még bedobtunk egy teát. Érdekes, itt egészen finom. Tiszta, tea színe van. Semmi aszfalt hangulat. Talán tényleg ki kellene mosni a gépet a hotelben..

Sema ment vissza az AyaSofya-ba dolgozni. Ezen a napon már nyitva volt. Alig pár ember ácsorgott a szakadó esőben.

Legyen inkább holnap, döntöttem el. Ez még mindig túl nagy falat.

Irány lefele, a kikötő. Majd el a part mellett a Yeni Cami-hoz. Odéblökdössük a galambokat, és már bent is vagyunk. A dzsámi kellemes, szép, és csendes. Legfőképpen száraz. Nagyon jó leülni a szőnyeg közepére a kinti időjárás után.

Yeni Cami

Yeni Cami

Pár száz fotó után indulás tovább. Az út a fűszerbazáron keresztül vezetett. Szigorúan megfogadtam, hogy nem, ma még nem veszek semmit. Csak összeszipogom a levegőt. Így az eladókat lerázva egyenesen átmentem a bazáron. A hangulat persze így is csak illatokban mesélhető el. Azért ügyelve, hogy nagyon ne lassuljak le, jobbra-balra lóbáltam a fényképezőgépet, és fotóztam párat.

Na, kijutottunk a bazárból. Huh! Megcsináltuk! Hoppá! A bazár most kezdődik még igazán! A térkép nem szólt arról, hogy ez a keskeny kis utca tele lesz árussal.

A keskeny utcában egyébként az a jó, hogy bár az eső továbbra is tud vízszintesen esni, pont be a kabátba, hiszen szemből jön. Viszont még a tetőről is a nyakunkba folyik a víz! Ennél pedig már csak az a jobb, ha lassan araszol a tömeg, így 1-1 vízesésben több percet kell várakozni.

A térkép szerint a Rüstem Paşa Camii nincs messze. Mégis fél óra, mire sikerül a bazáron keresztül elvergődni odáig. Na de hoppá! Hol van ennek a bejárata?? Párszor körbe kellett járni, mire a bazár felőli utcában találtam egy lépcsőn, mellette a táblával, hogy itt a dzsámi. Felérve viszont kiderült, hogy még legalább 5 feljárat van. Na de azok hol vannak?

A Rüstem Paşa Camii szerintem Isztambul egyik legszebb mecsete. Kellemesen kicsi, de jól díszített. A történetek szerint ez nem is csoda, tekintve, hogy Rüstem Paşa elég közel állt a szultánhoz. Meg a kincstárhoz is.

Ezzel együtt a dzsámi kiesik a turista útvonalakról, ráadásul az ajtót sem egyszerű megtalálni. Ideális hely, hogy a kinti szakadó eső és hangos bazár után végre valami csendes és száraz helyen legyünk.

Rüstem Pasa Camii

Rüstem Pasa Camii

Innen gyerünk vissza a hegyre, a Szulejmán dzsámihoz. Itt egy egész komplexum áll. Szulejmán síremléke, türbéje is itt található. És még Sinan mérnők mesternek is van egy saját türbéje. Ez utóbbit nem sikerült akkor még megtalálni. Szulejmán sírja sem volt egy egyszerű menet. Ugyanis bár a dzsámi mögött kellett keresni, de az útikönyvek kifelejtették azt a kétméter magas falat, ami a kert közepén áll. Először ki kellett menni az utcéra, majd hátul vissza.

Következő meglepetés pedig a türbébe ért: itt nemcsak egy Szulejmán van! Ráadásul mindegyiknél írtak valamit a magyarokról is. Most melyik volt a mi nagy ellenségünk? Na mindegy, fotózunk mindenkit, aztán majd otthon válogatunk…

A türbe után jött maga a dzsámi. Ez volt, úgymond Sinan diplomamunkája. Itt megmutatta, mit tud, mint kezdő mérnők. Később pedig megmutatta, mire képes valójában. Egy ilyet láthatunk pl. Edirne-ben.

Miközben nagyban ülök a szőnyeg közepén, fényképezek, és élvezem a száraz csendes teret, odajön hozzám valaki:

– Te turista?
– Igen – mutatok az állványra helyezett fényképezőgépre, a hátizsákomra, a száradásra kiterített térképre..
– Akarni fotó fentről?
– Mi az hogy!
– 10 líra, és megmutatom a kaput.

Odavezetett egy keskeny kapuhoz, ami egy csigalépcsőt, és egy papucsot rejtett. Nem, nem csilingelős kunkori fapapucs volt. Hanem az a fehér vászon típus, amit az ember hazahoz a hotelből. Nosza felmentem az emeleti erkélyre. Innen tényleg jókat lehetett fényképezni.

Süleymaniye Camii

Süleymaniye Camii

Innen egy darabig dzsámiról dzsámira haladtam. Legközelebb a Şehzade Camii, magyar néven a Herceg Dzsámi áll. Ő egy más stílusú, mint az isztambuli dzsámik. Ha a közelben járunk, érdemes benézni.

Şehzade Camii

Şehzade Camii

Majd pedig, ha már úgyis szakad az eső, keressünk valami vizes dolgot! Irány a Valens vízvezeték. Megnézzük az elejét és a végét is. Hmm.. ez a szakasz nem túl hosszú. Ami szerencse, mert ha a teljes hossza a felszín felett haladt volna, mehettem volna a világ végéré, mire eljutok a vízvezeték utolsó téglájához is. És akkor reggelre sem értem volna vissza a hotelbe.

Valens és Ikarus

Valens és Ikarus

Folytatódik a dzsámi-néző-túra. Következik a Zeyrek Camii, azaz Piroska kórház komplexuma. Akkoriban közel állt a felújításhoz. Voltak állványok is, meg egy önjelölt idegenvezető. Természetesen fotózni tilos, de ő 1 euróért megmutat mindent (ez 1 db termet jelentett, mert a többi le volt zárva). Igaz. 10 eurónak jobban örült volna, de már csak ennyi pénzem volt. Egy másik egyszemélyes turistacsoport (értsd: hozzám hasonlóan egy egész csoportra való felszerelése volt) velem egy időben ért oda. Így összedobtuk az idegenvezető tisztelet díját: 2 euró.

– Látják! Ott egy kereszt! – mutat a lazer pointerrel csupasz falra, ahol az egykori kereszt lenyomata halványan látszik.
– Látják! Ott van méééég egy kereszt! – mutat egy hasonló foltot.
– És látják! Ott! Ott van még egy kereszt! – mutat arra, amire először is.
– És odanézzenek! Ott is van egy kereszt! – ez is volt már, de mit tegyünk, ha csak két kereszt volt az egész teremben?

Ezzel elvoltunk vagy 20 percig, mikor az alkalmi turistatársammal úgy döntöttünk, hogy amíg az idegenvezető éppen egy keresztet mutogat nagy lelkesedéssel, mi leléptünk.

Zeyrek Camii

Zeyrek Camii

Miután így kiköltekeztem, kerestem egy ATM-et. Majd pedig egy péket. Itt ismerkedtem meg először a simittel. Finom volt, és praktikus. No meg olcsó.

A közelben ismét egy fontos dzsámi áll: a Fâtih Camii. Mondhatjuk azt is, hogy Isztambul legfontosabb dzsámija. Ő is egy komplexum, meg nagy és hatalmas. Ez persze így van rendjén, ha egy vallási épületet olyasvalaki emlékére állítanak, mint aki elfoglalta Isztambult.

Fâtih Camii

Fâtih Camii

A mai napnál még alig írtam arról, hogy mennyire esett az eső. Igaz, eddig útközben sorra jöttek a mecsetek, ahova egy kis cipőlehúzás után be lehetett menekülni. A helyzet egyáltalán nem volt vészes!

Na de majd most! Ugyanis átértem Isztambul történelmi belvárosának a II. övezetébe. Bár ez a rész is már a bizánci időben is fennállt,ahogy távolodunk a császári palotától, úgy megyünk lejjebb a társadalmi ranglétrán.

Ez nem jelenti azt, hogy itt nincsenek izgalmas épületek. Épp ellenkezőleg. Csak éppen a főút mellett gyalogolni dög unalmas.

A fal tövében mindez megváltozik, mert ott már a katonák éltek. Sőt! Egy palota is található.

Írom, található – feltételes mód. Vagyis előbb meg kell keresni!

De addig is 2 km semmi van.

A Fâtih Camii-ból kijövett ráfordultam a Magyar Testvérek Útjára. Bár itt már más a neve, de az azért még az a főút, amit a magyar tűzoltókról neveztek el.

Ez az út azért nem a pusztán vezet keresztül. De az ókori városból mára semmi nem maradt meg. Itt a modern Isztambult találjuk. És azért itt is vannak érdekességek: pl. az utca két oldalán mindenhol esküvői ruhákat árulnak. Később, kifele haladva ez is átalakul egy sima isztambuli főúttá. Na, akkor kezd el unalmas lenni.

Szóval szakadt az eső, és éppen szemből fújt a szél. Én meg gyalogolok, és gyalogolok. GPS-em nincs, fogalmam sincs, mennyit jöttem már. Csak megyek, megyek és megyek…

Itt még lehetne írni pár oldalt arról, hogy csak megyek és megyek, meg szemből esik az eső..néha a jég, és én közben csak megyek és megyek…

Mígnem ott állt a Fal előttem. A Nagy fal, a Bizánci Birodalom szárazföldi védelmi fala. De az már egy másik alkalom volt, amikor ezt megmásztam. Az idő nem olyan volt, amikor az ember csúszós köveken akar az időjárással és a gravitációval játszani..

Innen már nem volt messze a Chora, Kariye) dzsámi és múzeum" >Kariye Camii. Más néven a mozaikos dzsámi. A kapuban hatalmas betűkkel figyelmeztettek, hogy aki profi fényképet szeretne készíteni, az kérjen engedélyt a kulturális minisztériumból. Aki pedig ennek ellenére állványt, vakut, vagy hasonlót használ, annak a hátán török össze a gépét. Egyébként meg jó szórakozást mindenkinek. Vegyenek belépőt, szembe a sógornál pedig szőnyeget..

Chora Church" href="http://www.flickr.com/photos/9893763@N08/16239330724/">Chora Church" src="http://farm9.staticflickr.com/8679/16239330724_33b00c1429.jpg" alt="Chora Church" width="500" height="375" />

Chora, Kariye) dzsámi és múzeum" >Kariye Camii

Ő is jó volt, szép volt, amennyire a fényviszonyok engedték, lefényképeztem. De azért évek múlva, egy komolyabb kamerával visszamentem, és azért is rendes képeket készítettem. Ebbe a bejegyzésbe már az újabb képek közül választottam.

Bent a többi turistával együtt, amolyan betyár csapatot alkotva, együtt a közös ellenséggel szemben, megpróbáltuk a teremőr figyelmét elterelni, hogy addig néhány bajtársunk tudjon fotózni. Nem sikerült. A teremőr rutinosabb volt. Végül egyetlen kamera sem lett senki hátán sem darabokra törve. A teremőr beérte azzal, hogy mindenkit bezavart a szuvenír boltba, hogy ott vezekeljünk pár líráért.

Miután megúsztam, hogy egy 16 kg-s könyvet innen visszacipeljek a hotelbe, kimentem az esőbe. Az időjárás megint eljátszotta azt, amit azóta is többször Isztambulban: ha azt hiszed, hogy ennél rosszabb már nem lehet, akkor pár perc múlva kiderül, hogy de, mégis lehet.

A hó azért nem ezen a napon kezdett el esni. De majd oda is eljutunk.

Rettentő pocsék lett az idő. Az esőtől alig látni. De azért az Izlandon edződött ruha még bírja. Csak a szótár kezd elázni. Olyan, mintha a szép szavakat kimosta volna belőle a víz: akárhol nyitom ki, csak káromkodást találok..

Nosza, megyünk tovább, a part felé. A térkép, és az útikönyv szerint itt a Tekfur Palota valahol. Bár sok nem maradt belőle. Nem hittem, hogy megtalálom, nem is kerestem. Mégis valahogy egy parkba kerültem, és ahogy átvágtam a mocsárra ázott úton, ott állt előtte a palota.

Kat-kat, két fénykép. Elég lesz már. Menjünk tovább!

Teodos II Suru

Tekfur Palota

Azaz innen már visszafele. Előre láthatóan 5 km, a meseszép tengerparton. Biztos az, aminek az a neve, hogy Arany-szarv.

Pedig nem. Sajnos az Aranyszarv partja nem egy romantikus séta terep. Pláne, amikor már bokáig ér a víz mindenhol. Egy SMS-t azért küldtem haza, hogy egy csodaszép helyen napozok, szemben a hangulatos Isztambullal. Valójában szemben a lepusztult hajógyár volt, és hasonló barátságos helyszínek. Nagyon jó gengszter filmeket lehetne ott forgatni. Már attól kivert a víz, hogy az öböl túloldaláról néztem.

De azért van itt is látnivaló. Pl. egy bolgár templom. Azt mondják, hogy vasból van az egész. Még UFÓ-elmélet is van vele kapcsolatban: a vas megvéd attól, hogy a földönkívüliek belelássanak a fejünkbe. Egy ilyet azért ki kell próbálni. Hátha bemegyek, és öntudatra ébredek. Vagy kiderül, hogy a mátrixban vagyok. Vagy az derül ki, hogy lököttség az egész.

A templomot nem volt nehéz megtalálni, mert egymaga állt az út közepén, egy nagyobb járdaszigeten. De bejutni nem sikerült. Így nem fedtem fel az UFÓ-k titkát. Persze előfordulhat, hogy jártam bent, csak aztán átírták az emlékeimet..  De akkor már megtaníthattak volna törökül is..

Oké, megyünk tovább. Útközben látta egy szép nagy piros épületet. Nem messze az úttól, a domb oldalában.

Fener Rum Erkek Lisesi

Görög iskola

Ó, hát ez közel van! Egy kis hegymászás belefér! Gyerünk! És még lépcső is vezet hozzá!

Kb. a 12. lépcsőfoknál jártam, amikor elfogyott az erőm… A lihegésem visszahangzott az egész sikátorban. Maximálisra állítottam a fényképezőgép nagyítását, és lefényképeztem a piros házat, miről utóbb kiderült, hogy ez a fő-fő görög középiskola.

Leszédelegtem a lépcsőn, és battyogtam tovább, vissza a hotel felé..

Pár év múlva ismét megpróbálkoztam vele. Akkor vittem szendvicset is, hátha útközben le kell ülnöm. Szükség is volt rá! Roppant nehéz volt felmászni odáig. Pedig alig 50 m a szintkülönbség. Ennél azért komolyabbakat is másztam már, nagyobb táskával is. Valami nagyon nincs rendben a gravitációval a környéken.. talán az UFÓ-k meg bolgár templom?

Már majdnem a hotelnél jártam, majdnem elázva. Egyértelmű volt, hogy ezt a ruhát extrém körülményekre tervezték, nem pedig Isztambulba. Max. fél óra, és a kabát feladja. Nem tudom, mi történik majd akkor vele.. talán átváltozik lukas zoknivá?

Semával a találka viszont 6-kor van. Addig még bő másfél órám van. El se hiszem, elmentem az ókori világ végére meg vissza, és még mindig van időm! A Google szerint a teljes út 14 km volt. És négy alkalommal szólt, hogy ostoba vagy, amiért a hosszabb utat választod. Persze ő sose figyel oda ilyen apróságokra, mint pl. vízmosás, szakadék, stb…

Míg az ítéletidőben bolyongtam odakint, egyik sikátorban láttam egy török fürdőt. Itt úgy hívják: hamam. Persze, mert ők tudják, az mit jelent. Mi meg csak simán fürdőt mondunk. Ahogy ott bandukoltam, eszembe jutott, hogyha már ennyi víz van körülöttem, akár úszhatnék is egy jót. Persze hátiszák, meg fotós állvány nélkül. Valami jó meleg vízben.

A hotel közelében eszembe jutott, hogy most már időm is van, és van egy fürdő a közelben. Az addigra ronggyá ázott térképen nagyon lelkesen bejelölték a hamamokat. Azt is, amelyiket a világ végén a sikátorban találtam. Én pedig Izlandon megtanultam, hogy fürdőgatya és strandpapucs mindig legyen nálam, még ha -40 fok is van, így most is ott lapult a táskámban. Nem is tudom, minek vacakoltam a vízálló kabáttal egész nap.. Amilyen idő volt, mehettem volna direkt fürdőgatyában is. Mondjuk annak meg nincs zsebe.

Nosza, irány a török fürdő! Úszunk egy jót!

Megvettem a belépőt, bementem, kaptam egy kis kabint, ahol átöltöztem. Felcsatoltam a csinos fekete fürdőruhámat, és indultam befele. A nagy darab fürdőmester azonnal visszazavart, hogy ezt vegyem le. Hiába mondtam, hogy szolid, sem rózsaszín pöttyök nincsenek rajta, sem elefántormány… De azt mondta, hogy fürdőgatya nem kell. Adott helyette egy törölközőt. Mégis, hogy lehet törölközőben úszni?

Kaptam mellé még egy fapapucsot. Olyan holland félét. Csak ennek vastagabb volt a talpa, és jobban kopogott. Ha levettem, a padló megégette a lábamat. Ha felhúztam, félő volt, hogy hanyatvágom magamat és összerondítom az évszázados márványkövet. De inkább azon aggódtam, hogy megcsúszok, és akkor átszáguldok a wc-ajtó alatt.

No de hősiesen eljutottam a fürdő részhez. Már alig vártam, hogy csobbanjak egy nagyot. Akár törölközővel is!

Egy ajtó volt csak vissza. Megtolom. Az ajtó visszatol. Nemcsak amolyan elméleti fizikásan, hanem tényleg. 20 cm-el kerültem hátrébb. Kedves papucs, köszönöm. Na még egyszer! Most már 30 cm-et csúsztam vissza. Ha így haladok, hamarosan kint leszek az utcán megint. No, akkor megpróbáljuk kitámasztani, hátha úgy sikerül. És igen! Megküzdöttünk az ajtóval. Mindjárt ott vagyunk a medencénél!

Hát ezek a törökök jól eldugták azt a medencét. Benéztem én mindenhova, minden kicsi szobába, de sehol semmi nyoma. Még egy kicsi pancsolót sem találtam.

Török fürdő belülről - Forrás: <a href=Çemberlitaş hamamı" width="500" height="752" />

Török fürdő belülről – A férfi oldalon nincsenek lengén öltözött nők – Forrás: Çemberlitaş hamamı

A török fürdő úgy néz ki, hogy középen van egy hatalmas kő. Erre lehet felfeküdni. Oldalt pedig a csapokban magunknak kikotyvasszuk a vizet, attól függően, mennyire meleget illetve hideget szeretnénk. Olyasmi, mint medence, csak az egzotikus helyeken van. Pl. Budapesten.

A török fürdés lényege, hogy a páciens felfekszik a kőre, és a fürdőmester jól megsikálja, megmasszírozza stb.. Így az illető egyszerre lesz tiszta és felfrissült. E mellett persze számtalan közösségi élet központja is volt. Pl. a nők itt beszélték meg a legújabb pletykákat, próbálták ki a legújabb kozmetikumokat és adták férjhez a lányaikat.

Én pedig ott álltam egyedül, egy darab csíkos törölközőben és kanárisárga fapapucsban, és kerestem a medencét. De mivel ilyen nem volt, gondoltam, felfekszem a kőre. Nem volt ez olyan rossz! Sőt! Aztán bejött valaki. Nála láttam, hogy miként keveri össze a langyos vizet, majd pedig locsolja magára. Ó! Így még jobb!

Mint a kiéhezett turista, összeszedtem pár tálat, megtöltöttem kellemes forró vízzel, és magam mellé tettem a kőre. Időnként egyet-egyet a nyakamba öntöttem. Aj, de jó volt az ez egész napos jéghideg eső után!

Jó fél órája pancsoltam így, amikor látom, hogy bejön egy turista, meg két fürdőmester. Úgy látszik, emberünk befizetett a teljes szolgáltatásra, mert lerakták a kőre, és mindjárt nekiálltak megsikálni. Nemsokára az illető eltűnt a habban. Pedig nem volt kis darab! Majd az egyik elkezdte őt masszírozni. A hangokból ítélve a turista német volt. Sokszor hangoztatta, hogy Ja, ja! Lehet, hogy jaj-t akart mondani, csak tele ment a szája habbal.

A másik fürdőmester felém fordult:

– Masszázs?
– Az milyen?
– Olyan, mint amit itt kap az az úriember.
– Arra a kisbusz méretű németre gondol, akit a kollégája most kalapál bele a márvány atomszerkezetébe? -az említett személytől közben olyan hangok jöttek, amit bármely felnőtt filmbe el lehetne adni. De akár az Alien 5. részébe is.
– Ja! Kér olyat? Jót fog tenni!

10 perc múlva kint volt az esőben újra. Megkerestem a tegnapi éttermet. Ugyan az az illető terelte be a turistákat vacsorázni, mint előző nap. Így leültünk megint teázni (most már biztos, hogy a hotel teafőzőjével van a baj!), és beszélgettünk az élet nagy dolgairól.

6-kor az AyaSofya előtt ismét találkoztam a Semával és a társaival. Megint átmentünk az İstiklâl Caddesi-re vacsorázni. Éjjel fél 1 volt, mire visszajutottam a hotelbe.

VN:F [1.9.22_1171]
Rating: 9.1/10 (8 votes cast)
Második napom Isztambulban, 9.1 out of 10 based on 8 ratings
 

7 hozzászólás a(z) Második napom Isztambulban bejegyzéshez

  • Megint egy jó sztori. Lassan Ridley Scott, vagy Spielberg is lecsap a történetedre (nemcsak a bolgár UFO-gyanús templom miatt)! 😉

    VA:F [1.9.22_1171]
    Rating: 0.0/10 (0 votes cast)
    • Köszönöm! 🙂

      Isztambul jó terep. 🙂 Meg úgy egész Anatólia remek hely lenne ilyen Gyűrűk Urás filmek forgatására. Itt bárhol elkezdesz ásni, biztos találsz valami romot, ami órákat mesél neked. Majd elad egy szőnyeget.

      VN:F [1.9.22_1171]
      Rating: 0.0/10 (0 votes cast)
  • Időnként biztos gondba vagy, hogy miről is írjál. Ha így teltek a napjaid, meg van oldva a következő 3650 napra /10év/, csak leírod egyenként a napokat. Aztán jöhet a következő 10 év. 🙂
    Mi meg élvezettel olvassuk.

    VA:F [1.9.22_1171]
    Rating: 0.0/10 (0 votes cast)
    • Hehe. 🙂
      A legjobbak tényleg azok, melyeket saját tapasztalatból írom, mert azok olyan isztambulosak. 🙂
      Sajnos viszont a mindennapi élet itt is olyan európais. Tegnap is felkeltem, elmentem dolgozni, hazajöttem, és ennyi történt. Még az eső is esett.
      Ilyenkor kell felmenni az internetre és körbenézni, hogy történt-e valami izgalmas. És igen, történt. Csak sajnos a legtöbb eseményt annyira behálóz a politika az utóbbi időben, hogy kénytelen vagyok kihagyni..

      Olyankor kell keresni valami érdekes témát. Azért hetente 2-3 beesik. Most, amíg a 10 évvel ezelőtti eseményeket írom le, felhalmozódik egy adag, így el leszek látva egy darabig. 🙂

      VN:F [1.9.22_1171]
      Rating: 0.0/10 (0 votes cast)
  • Hú, de durván toltad 🙂

    VA:F [1.9.22_1171]
    Rating: 0.0/10 (0 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..


106
Egyedi
Látoagtó
Powered By Google Analytics
Isztambul reptéri transzfer
Isztambul reptéri transzfer - A magyarok transzfere Isztambulban

Isztambul reptéri transzfer A magyarok transzfere Isztambulban

Támogasd a blogot!
Süti + GDPR, személyi jogok meg ilyenek

A Web-oldal sütiket tartalmaz (meg néha mi is sütögetünk, de az másik téma). Ebbe belekerülnek ilyenek, mint IP-címek. Amennyiben valakinek van ideje, ezekkel az IP-címekkel lehet vagánykodni. Pl. meg lehet tudni, ki honnan, mikor olvasta a blogot, miket írt, hány pontot adott, meg ilyeneket. Ezen kívül a Google is nyomon követ. Ez pedig olyasmit jelenet, hogy ha elolvasod ezt az oldalt, meg másik oldalt is, akkor ezt össze fogja kötni, és mindenféle következtetéseket von le. Majd olyan statisztikákat lehet lekérni, hogy ezt az oldalt inkább olyanok olvassák, akik homokvárat szeretnek építeni, vagy akik inkább főzőcskézni szeretnének.

Én ezzel nem fogok foglalkozni, mert nagyon nincs rá időm. Amennyiben viszont téged zavar, ajánlom a TOR Browser használatát, vagy valami anonim szűrőt.

Továbbá, ha úgy érzed, hogy a rendszer valamelyik személyes (vagy személyesnek érzett) adatodat tárolja (legyen akár az IP címed), és ezt szeretnéd törölni, akkor szóljál. És közös erővel megtesszük. 🙂

Ha bármi más GDPR, vagy személyi jogi problémád van az oldallal kapcsolatba, jelezd bátran, és valamit kitalálunk rá! 🙂

A pontos idő Törökországban
Isztambulról röviden
"Viccesnek szántam, de közben halál komoly :)" Dalma
Támogasd a blogot!
Kategóriák
Porosabb bejegyzések
Legbaróbb beszólások
    Learn Turkish
    yetmiş
    “70”
    Kalandtérkép
    Isztambul időjárása
    Isztambuli szelek
    Drone röppenések