Ez az a nap, amikor már a hó is esett.
Persze nem olyan szép, karácsonyi módon, amit, olyan jó nézni a meleg kandalló mellől. Ez az a típusú, amit legjobb a híradón keresztül nézni, hogy 3000-15000 km-e ilyen időjárás is tud lenni.
Reggel 7 (otthon még csak 6), hajókürt, vonat, müezzin. Majd az aszfaltszerű tea (nem igaz, hogy nem lehet ezt a teafőzőt kimosni egyszer rendesen), amitől persze jött az ébredés azonnal, majd a hiperaktivitás. Irány az eső!
Teljes a napi rutin. Mintha csak otthon lennék! Már is az esőt is megszoktam. Akkor fogom rosszul érezni magamat, ha majd egyszer eláll. Pláne ha kisüt a nap. Az azonnali hőgutával jár majd. Napkrémet sem hoztam..
Újra itt a szokásos 300 m a találkáig Semával az Ayasofya előtt. De ha már ennyire otthon érzem magam, akkor megpróbálkozom egy rövidebb úttal. Íme a recept a tuti eltévedésre.
És ne higgyétek azt, hogy mert valami akkora, mint az AyaSofya, olyan könnyű megtalálni, amikor az embert egy keskeny sikátorban kergetik a kiéhezett macskák.
Valahogy mégis meglett. Máig sem tudom, hogy..
Közös reggeli Semával, stratégiai megbeszéléssel, és teázással. Tényleg rejtély, mi lehet azzal a teával a hotelben. Ez itt olyan szép, és finom.
Mai program a kisebb múzeumokkal kezdődik. Ami jó, mert ezek szeretnek fedett helyek lenni. Vagyis a jelenlegi ítéletidőben is megtekinthetők.
Elsőnek ott a Mozaik Múzeum, mindjárt a Kék Mecset mögött. Ez így olyan szép leírva. A valóságban azért nem olyan könnyű megtalálni. És mint fent írtam, ennél nagyobb dolgokat is el lehet veszíteni Isztambulban.
Az egész múzeum a föld alatt van. Egy kitdjahol bejárattal és egy kitudjahol kijárattal. Ez utóbbi még a kitérdekel címékével is rendelkezik. Kifelé jönni általában könnyebb, ha már egyszer bent vagyunk.
Maga a múzeum egy darab hatalmas mozaik. A világ legnagyobb, leghosszabb vagy más leg- kategóriában játszott, és dobogós helyezést ért el. Tehát jó nagy. Az egész múzeum arról szól, hogy elindulunk ennek a mozaiknak az egyik szélén, majd ha elértünk a másik végére, akkor már kint is vagyunk az intézményből.
A mozaik pedig… békés földműves életet mutat be. Tele mindenféle állattal, fával. És még elefánt is van!
Minden esetre az AyaSofya és a isztambul.info/wiki/khora-chora-kariye-dzsami-es-muzeum/" class="wiki" target="_blank" rel="external" title="Khôra (Chora, Kariye) dzsámi és múzeum" >Kariye után nem tűnik olyan hú de izgalmasnak..
No, ez gyorsan megvolt. Gyerünk vissza ki az esőbe! Hoppá! Már a hó esik! Na mindegy, a következő helyszín úgyis fedett lesz. És várhatóan pár órát ott is eltöltök. Remélem, radiátor is lesz!
Ez pedig a Török és Iszlám Művészeti Múzeum.
Ő közepesnek mondható. Főleg a Régészeti után. És persze sok mindent láthatunk a török kultúráról. Sőt! Egyik helyen még a magyarokba is belefutottunk!
Az illusztráció melletti cetlin elég egyszerűen lerövidítették, hogy mit is ábrázol. Csak annyi van, hogy az 1596-1603-as években készült, meg a készítő neve. Talikizade Subhi Çelebi. Ez sok mindent nem mond. De törökül már valami magyarokról is írnak. Így gyorsan lefotóztam, hogy megkéreztem a Semát, mi is van ide írva.
Törökül sincs túl sok minden: III. Mehmed találkozik a magyarokkal.
Na jó, de melyik oldal a magyar és melyik a török? Szerintem a jobb oldaliak a törökök, mert olyan vicces ruhában vannak. Sema szerint a jobb oldaliak egészen biztosan a magyarok, mert a törökök ilyen vicces ruhákat egészen biztosan nem vettek fel soha.. De hát a jobb oldalon ott vannak a turbánosok. Meg a bal oldalon is… hogy van ez?
Na mindegy! Lényeg, hogy megint belefutottunk a magyarokban. Lassan összeáll egy kép, miként is látták a törökök a 150 éves magyar tartózkodásukat..
Jó 1 órát töltöttem el itt, mire úgy éreztem, ideje visszamenni az esőbe. A múzeummal szemben a Kék Mecset volt. A látványt nem lehet megunni, megint ellőttem 30-40 képet rá, meg az AyaSofya-ra is persze.
Mai program, hogy követem a villamos vonalat, majd Aksaray-nál egy éles fordulóval át a vízvezeték alatt, le a partra, majd fel a túloldalt. Egészen el Taksimig.
De még az éles forduló előtt akkor végigmegyünk a villamos mentén. Itt elég sok látnivaló van, és még ebben az esőben is van egy kis élet. Sőt! Útközben egyéb izgalmas dolgot is találtam! Egy nyomda múzeumot! Hurrá! Egy kis szakmai!
Nem is annyira múzeum volt, mint inkább a nyomdászok kimentek teázni 50 évvel ezelőtt, aztán elfelejtettek visszajönni. Minden csak úgy le volt pakolva. Az se biztos, hogy múzeum volt… Azóta már 10 év eltelt. Egyszer elmegyek oda újra, megnézem, hogy megvan-e még. Talán a nyomdászok is visszajöttek azóta. Bár erre kicsi az esély… 2008-ban azt mondták, hogy a török nyomdák 80% csődbe ment.
Irány tovább a villamos mentén! A Fedett bazár ezzel az úttal párhuzamos. Ehhez a Çemberlitaş mentén kell befordulni. Egy halom képet az oszlopról is fotózik. A Sema ezen is dolgozott nem sokkal az egyetem után. De csak jópár évvel később fejeződött be a restauráció.
No és akkor itt a bazár. A BAZÁR! Csupa nagybetűkkel. Még nem ezt a napot szántam a vásárlásra. De azért átmegyek rajta, kicsit körbenézek. De csak egy kicsit. Bedugom a fejemet és áthajtok a felső utcájában.
Nos, ez nem úgy sikerült, ahogy számítottam. Ez a bazár sokkal több, mint vártam. Hihetetlen mennyiségű áru van benne. Én arra gondoltam, kényelmesen végignézem az egészet, erre kiderül, hogy már az első boltnál tele leszek. Simán még a tartalék merevlemezt (amire a kártya tartalmát mentettem) is megtöltöm, annyit lehetne itt elfényképezni. És akkor még csak az első 100 m-nél tartunk.
Innen inkább gyorsan kimentem. Nem mondom, hogy sikoltozva szaladtam, de eddig valahogy jól elvoltam az esőben és az üres dzsámikban. A hirtelen jött bőség ledöntött a lábamról. Inkább mentem tovább. Majd egy másik alkalommal, jobban felkészülve, visszajövök..
Mindjárt egy másik dzsámiba, a Beyazit-ba mentem be. Ah, üres, száraz, hatalmas tér! Ez való most nekem!
Miután kihevertem a bazárt, és megszáradtam, indultam tovább. Már nincs messze a mai egyik sarokpont, a Lâleli dzsámi. A környék közben jelentősen megváltozott. Pl. rengeteg bolton látni orosz feliratot. Rendes étterem meg sehol. Mármint olyan törökös sincs, ami mindig ott van valahol Isztambulban a sarok mögött.
Valahogy azért sikerült ebédelni, és a dzsámiról is készült 200 fénykép. Ezzel elértünk a sarokpontra. Most irány az Aranyszarv túloldala!
Vagy az eső állt el, vagy én szoktam meg, nem tudom. De már észre se vettem, elég jól haladtam. A Galata-hídon már többször átmentem, ezúttal viszont a másikon, az Atatürk-hídon jártam. Reméltem, hogy egy híg, amit Atatürkről neveztek el, valahogy legalább kinéz, de ez nagyon ronda. Viszont készítettem egy remek videót, miként leng a híd a buszoktól. Van egy ismerősöm, akinek a haja égnek áll az ilyenektől.
Az Aranyszarv másik oldala teljesen más hangulatú, mint a Fűszerbazár környéke. Én azóta úgy nevezem, ez a férfi oldal. 100%-os Y kromoszóma telítettség, és mindenféle olyan izgalmas dolgok, amiket csak el lehet képzelni a gépzsír mellé: fúró, csavarhúzó, szerszámkulcs, láncfűrész, meg minden olyan, amit a nők nem szeretnek a lakás 500 m-es körzetén belül látni.
Gondolkoztam egy kétkezes baltán, de ekkor már túl voltunk szeptember 11-én. Így is voltak kínos jeleneteim a kézipoggyásszal. Mi lett volna, ha még a balta is előkerül?
Innen az utam látszólag egyszerű volt: a térkép szerint pár utcára van a Galata-torony. Szóval itt balra be, majd fel, és lesz ott egy torony.
Nahát! Hogy tud egy egész torony így elbújni? Egyetlen támpontomnak a meredek utcák voltak. Elég egyértelműen jelezték, merre van a lefele, és merre a felfele. De azért még így is sokáig bolyongtam, mire előugrott az egyik hát mögül..
Jöttem volna a Galata-hídon. Onnan nyíl egyenes út vezet fel a toronyig.
Szerencsére az utcák elrendezése olyan, hogy előbb-utóbb mindenképpen nekimegyek a toronynak, ami jó hír. A torony ugyanis nem a domb tetején van, hanem félúton. Lehetett volna itt bújócskázni estéig..
Amint megláttam a tornyot, rögtön lefotóztam. Hogyha megint elveszteném szem elől, legalább ennyit meg tudjak mutatni az otthoniaknak. Igaz, már csak 30 m-e voltam tőle, de Isztambulban sosem lehet tudni, mikor fog az ember eltévedni..
A Galata-torony-ba beérve a pénztárnál mindjárt jött a kérdés: gyalog, vagy lifttel szeretnék felmenni. Ez csak az ő részéről volt kérdés. Én kilihegtem egy liftes választ.
Valami csoda folytán az eső közben elállt. Mire kinéztem a torony tetejéről a városra, az időjárás beérte a viharos erősségűvel. Azért ha két kézzel, és két lábbal kapaszkodtam, sikerült a kilátást lefényképezni.
Kivéve persze, ha egy sirály éppen a kamera elé parkolt be. Persze a hes-hes-re azt hitte, hogy enni akarok adni neki, így jöttek a társai is.
Legközelebb viszek egy könyvet, a Hogyan süssünk sirályt a torony tetején viharos szélben címűt.
Innen lemászva egy viszonylag kényelmes terep várt rám, az İstiklâl Caddesi. Ezt már láttam, de eddig este. Most meg nappal volt, munkaidő, némi esővel fűszerezve. Ki az, aki ilyenkor itt sétál? Bezzeg este! Főleg péntek este! Amikor hosszú sorokban állnak az emberek az ATM-ek előtt!
De most alig néhányan járkáltak az úton.
Az İstiklâl Caddesi engem teljesen mértékben a budapesti Váci utcára emlékeztetett. Otthon voltam! Ugyan olyan utca, hasonló stílusú épületek, általam ismeretlen nyelven beszélő emberek. stb… minden stimmel.
Jó, egyes helyekről török zene hallatszik, máshol kebabot sütnek, meg a villamos is mindig el akar ütni. De ezt leszámítva…
Újult erővel vágok neki az útnak. Az otthonlét hangulatát tovább erősíti az a néhány templom, amibe útközben benézek. Így jutok el a Taksim térre.
Ez a tér már akkor is híres volt. A nagy központi tér, Atatürk szoborral, Atatürk Kulturális Központtal, stb…
Én, aki Leni szobrok között nőttem fel, valahogy nagyobb szobrot vártam. Idővel viszont megtanultam, hogy egy-egy helyet nem a szobrok tesznek naggyá. Hanem olyan mindennapi dolgok, mint pl. a fák.
Nekem is olyan útikönyvem van, ami azt ajánlja, hogy itt szálljak fel az egyik emeletes buszra, hogy azzal menjek át a Boszporusz-hídon. A vicces kedvű szerző azt nem írja, hogy melyik buszt válasszuk, csak azt, hogy emeletes legyen. Na meg, hogyha odaértünk a hovais-be, akkor ott mit csináljunk, hogyan jöjjünk haza, stb… Lehet, hogy a szerzőnek van egy szervkereskedő ismerőse a végállomáson? Azért küld el minket a világ végére?
Ma már tudom, hogy tényleg a világ végére mennek innen az emeletes buszok. Akkor viszont csak azt tudtam, hogy az én térképen bizony itt véget ér. Én pedig le nem mozdulok róla! Így is eltévedtem már vagy 60 alkalommal. Mi lesz még, ha a térképről is lemegyek?
Úgyhogy hátra arc, irány vissza!
De azért ne legyen olyan egyhangú, hogy arra megye, amerről jöttem, így egy szimpatikus bal oldali utcában levetettem magamat a Boszporusz felé.
Mint utóbb kiderült, tényleg a levetettem magamat a legjobb szóhasználat, amilyen meredek lett az utca. Eddigre elég fáradt voltam ahhoz, hogy a táskám inkább a gravitációra hallgasson, ne pedig rám, és simán letolt a partra. Szerencsére itt is volt egy takaros dzsámi, ahova beülhettem az újrakezdődő esőtől, hogy egy kicsit kipihenjem magamat.
Eddigre már kellően kifáradtam. Jó lett volna végre valami száraz helyre hosszabban leülni. Meg enni egyet. Meg úgy, ezt a hátiszákot is bedobni a Boszporuszba.
Innen gyalogoltam vissza vissza. Útközben még lefényképeztem Sema egyetemét. Majd eljutottam a hotel kapujáig. Egy darabig gondolkoztam, hogy felmegyek, de végül mégis inkább újra visszamászta a dombra, az AyaSofya-hoz.
Itt találkoztam a Semáva, és most a villamos mentén találtunk egy jó kis éttermet. A vacsorát egy kosárban engedték le az emeletről, volt élő zene, és persze dinóm-dánom. Majd pedig lovagiasan lekísértem a Semát a kikötőben levő buszmegállóhoz. Még egy hegymászás simán belefért a napba.
Negyedik napom Isztambulban,
- Első nap Isztambulban (1.000)
- Második napom Isztambulban (1.000)
- Harmadik napom Isztambulban (1.000)
- Ötödik napom Isztambulban (1.000)
- Hatodik napom Isztambulban (1.000)
- Magyarok vagyunk (RANDOM - 0.292)