Hetedik napom Isztambulban

Azért ilyen is ritkán fordul elő: majdnem egy teljes héten át pocsék volt az idő, de hétvégére megjavult. Pedig általában fordítva szokott lenni.

Bár vasárnap van, de ez a hajókat, vonatokat és müezzineket nem érdekli. Mióta apa vagyok, tudom, hogy a gyereket sem túlzottan zavarja az ilyesmi. Sőt!

No tehát kelés 7-kor (otthon még csak 6), zsebekbe pakolás, majd reggeli. Mióta megtanulta a tea-önkiszolgálás fortélyait, már semmi vicces nem maradt benne (ahogyan koffein sem). Ki kell találnom valami mást… talán uborkát dugok a fülembe a pincér szeme láttára. Turista vagyok, nálunk ez a szokás!

A mai program egyszerű: Boszporusz túra.

Erről olyan sokat nem lehet írni. Vagyis de. Valaki egy egész lexikont összeállított, hogy a Boszporusz partján melyik házban mikor ki lakott, stb… Tehát azért lehet róla írni.

Megpróbálok én is valamit összehozni azon kívül, hogy ültünk a hajón és jobbra dőltünk, majd balra dőltünk..

Isztambulban a Boszporusz eléggé központi helyet foglal el. Pl. ott van a város közepén. Aki nem vigyáz, az könnyen belesik. De akkor is a Boszporuszban köthetett ki valaki, ha rossz időben rosszul helyezkedett a politikai terepasztalon. Ilyenkor az illető kapott egy zsákot is útravalónak, meg néhány követ is, hogy könnyebb legyen az útja. Mármint lefelé, a tenger feneke felé.

Erről mostanában már leszoktak. Aminek egyik oka, hogy Ankarában nincs tenger.

Tehát ott a Boszporusz, van hozzá hajó is, így ha túraidőbe belefér, akkor érdemes egy napot rááldozni.

A hajótúrákat eléggé kényelmesen alakították ki. Reggel nem kell korán felkelni, mert 10:35-kor indulnak a hajók. Kivéve persze azon turistákat, akik olyan szupercsendes helyen laknak, mint én.

A hajó kényelmesen 12:10-re megérkezik az utolsó faluba a Boszporusz partján. Itt lehet ebédelni, fagyizni, vagy felmászni a dombra a magyar erődbe. Onnan pedig lenézhetünk a kontinensről, ki a végtelen és misztikus Fekete-tengerre.

Majd pedig a hajó 15:00-kor indul vissza, és 16:25-re érkezik Eminönübe, vagyis a történelmi városrészbe. És ekkor még mindig van időnk egy kicsit sétálni.

Na, ez a terv.

A valóság viszont inkább úgy néz ki, hogy bár a hajó pánikszerűen elindul 10:35-kor, és még bedobálnak pár turistát, akiket a parton találnak (pedig ők csak azt kérdezték, merre van a Kék Mecset), de utána a kényelmes hajótúrát a kapitány is eléggé kényelmesen veszi. Így előfordul olyan, hogy a 12:10 helyett 13:30-re ér a fordulópontra. Vagy még később. És ilyenkor választani kell, hogy eszünk, vagy felrohanunk az erődbe.

Aztán a hajó meg valamikor majd visszaér. Akinek 16:26-kor megy a repülője, inkább ne az utolsó napra hagyja a túrát.

No tehát indulás 10:35-kor. Előtte még van egy kis idő, így miután Semával találkoztam a kikötőbe, felmegyünk a Nagy Szulejmán sírjához. Itt készítünk egy szimbolikus közös fotót a nagy ellenséggel, hogy lám-lám, 500 év után milyen jól kijön a két tábor.

Később egy hasonlót készítettünk Egerben a Dobó szobornál, és Mohácson is. És még tervben van egy Szigetváron.

A fotó végül béna lett, így pár év múlva ismét együtt kerestük fel Szulejmánt. Ezt a későbbi fotót láthatjátok itt. Éppen dőlt az állvány, amikor az időzítő kattant. Azért ferde a kép.

Vasárnap teljesen más a bazár helyén bolyongani. Ilyenkor minden zárva. A Fedett bazár és a Fűszer bazárnak még a nagy kapuját is bezárják ilyenkor. Sehol egyetlen ember, az utcák üresek. Röpke 10 perc alatt tudtuk ugyan azt az utat megtenni, amihez máskor legalább 40 perc szükséges. Ilyenkor egy egészen más, kihalt világ van itt.

A hajót viszont így könnyen elértük. És sütött a nap! Tiszta nyaralás lett a végén ebből a túrából!

Azért persze a korábbi napok rettenet időjárása meghagyta a nyomát. A tengeren azért olyan meleg nem volt. Néha, rövidebb időkre tudtunk csak kiülni az oldalára. Szerencsére viszont a teaárus sűrűn járt. Kár, hogy ebben az időben kihűlt a tea, mire hozzánk ért.

A hajónk meg csak úgy süvített! Át ez egyik híd alatt, meg a másik alatt is. Akkor el is döntöttem, hogy az egyik hídra felmegyek, mert onnan olyan jót lehet fotózni. Sema erősen tiltakozott, hogy nem lehet. Még őrök is állnak napi 24 órában! Hmmm… Hát ha nem, akkor nem..

Útközben sok szép házat lehetett látni. Mindezt szinte fotelban ülve. Na jó, a korláton lógva. De akárhogy is, akinek van rá ideje, mindenképpen próbálja ki. Ha egy egész napot nem is tud rászánni, legalább a rövid 1-1,5 órás túrára mindenképpen érdemes hajóra szállni.

Az európai erődöt szépen le lehetett fotózni, de az ázsiai jól elbújt a házak. E két erődöt ez alkalommal már nem sikerült felkeresni. De legalább a hajóról láttam őket.

Ahogy elhagytuk a második hidat, a táj kezdett megváltozni. Valahogy nyugisabb lett. Nemsokára kikötöttünk az ázsiai oldalon, Kanlıca-nál. Ő a joghurtjairól híres. Van itt egy nem túl tiszta de annál látványosabb helyen fekvő kis büfé, meg egy remek halas étterem. És persze egy csomó macska.

Aznap és azért hűvös volt, így a parton nem sokan üldögéltek.

Mi nem szálltunk ki, helyette az egyik matróz hozott egy nagy ládát: tele volt a híres kanlıcai joghurttal. Sema gyorsan vett is kettőt, amit mi jóízűen befaltunk. A többi turista nem értette az egészet. Ők kimaradtak a jóból.

Már nem volt sok hátra az útból. Amikor a hajó kiért az utolsó kanyarból, egy igazán egyedi kilátás tárult elénk: Itt érnek véget a kontinensek, Európa és Ázsia. Köze pedig egy kék vonal, a Fekete-tenger.

Ez a látvány valahogy lenyűgöző. Későbbi években is többször visszamentem, hogy más-más irányból ránézzek, lefényképezzem a világ végét. A 3. híd itt épül. Nem tudom, az majd miként fogja ezt a látványt, ezt az érzést befolyásolni.

Ha megkérdezitek, mi volt a legjobb Isztambulban (Semán kívül persze), akkor ezt a képet választom, ahol a világ véget ér.

Nos, megérkeztünk. Huhuhuhúúúúú! Kiszállunk. Huhuhuhuhuhúúúúúú! Elöl megy a Sema, utána én, utánam meg… hát… senki. Sőt, még a pallót is felhúzták, a kapitány meg gőzt adott. Hmm.. nocsak… mindenki elaludt?

Az ő bajuk. Gyerünk fel az erődbe! Persze tábla sehol. Megkérdezünk valakit, hogy merre van az a rom.

– Hát ott!
– Hol ott?
– Mögöttetek!
– Mögöttünk? Mögöttünk a kikötő van. Az is csak 10 lépésre. Oda nagyon nem tudott elbújni.
– Nem a kikötőben, hanem fenn a dombon!
– Hát mi is azt mondjuk, hogy a dombot keressük, meg az erődöt. Hol van az?
– Hát ott!
– Hol ott?
– Mögöttetek!
– Na de hol a domb, ha mögöttünk csak a kikötő van?
– A túloldalon, Ázsiában!
– Óóóóó… és mikor jön a következő hajó?
– Holnap reggel.

No mindegy, jobb is, hogy így alakult. Menjenek csak a turisták, és tolongjanak csak az erődben. Mi itt sokkal jobb helyen vagyunk! Egy békés kis falucska.

Nem írom azt, hogy a kutya se volt ott rajtunk kívül, mert pont, hogy kutyából volt ott rengeteg. Meg egyébként van itt is néhány étterem, és nem is rosszak. Az isztambuliak szeretnek ide is kijárni. Persze nem most, amikor a tél fognyoma még benne van a levegőben.

De viszont már volt annyira jó idő, hogy ki lehetett feküdni a napra. Fel is másztunk a közeli domboldalra, és szemben az erőddel sütkéreztünk.

Egyszerűen ráértünk és sütött a nap. Végre úgy igazán beszélgethettünk, minden internet, meg tömeg, meg eső, és hasonló zavaró tényezők nélkül. Szerintem ekkor változott meg minden köztünk.

Később vissza lementünk a faluba ebédelni, és kávézni. Itt ismerkedtem meg a kávéjóslás fortélyaival. Erről majd egyszer talán lesz egy teljes bejegyzés is. Most legyen elég annyi, hogyha idő előtt megesszük a mintát, akkor nem lesz miből jósolni.

Elindult a hajó a túloldalról, így mi is lesétáltunk a kikötőbe. Míg várakoztunk, végigsimogattuk a macskákat, akik hozzánk hasonlóan kifeküdtek a napra.

Végre megjött a hajó. Az ebédtől jóllakott turisták nem vesztegették az időt. Az egyik felük már javában horkolt. A másik fele beérte sima szuszogással.

Nosza mi is felkapaszkodtunk, és már indultunk is vissza. Útközben jött az érdekes kérdés Sema részéről:

– Hol vacsorázzunk? Európában, vagy Ázsiában?

No igen, aki itt lakik két kontinens határán, tényleg csak egy gondolat kérdése, melyik földrészen szeretne vacsorázni, teázni. Csak felül a hajóra, és 15 perc múlva máris a másik földrészen van. Budapesten is ott a Duna középen és jól elhatárolódik a két városrész. De mégis, Buda vagy Pest nem mindegy?

Isztambulban viszont komoly különbségek vannak a két oldal között. Néha még az időjárás is más: egyik oldalt süt a nap, másik oldalt szakad az eső. De kultúrában, munkában, emberekben is különbségek vannak. Így tényleg izgalmas az a kérdés, hogy Európában, vagy Ázsiában szeretnénk vacsorázni.

Eddigi esős napjaimat kizárólag Európában töltöttem. Csak egyszer jöttem át Ázsiába, és akkor is siettem vissza. Ma pedig véletlenül az európai oldalon szálltunk le. Úgyhogy legyen csak Ázsia.

Ekkor még Üsküdar-ban is megállt a hajó, így mi akkor szöktünk meg az alvó turisták közül. Ebben az évben kezdődött meg a metróépítés, így csak kicsit volt a környék feltúrva.

Itt volt egy tengerparti étterem-teázó (mára elvitte a metró, de helyette van egy jó hely a Kislány-toronynál). Mi ide ültünk be, és itt vártuk ki a naplementét.

Mikor besötétedett, felálltunk, és hazaindultunk. Ki-ki a maga kerületébe, ki-ki a maga hajójával. Sema Beşiktaş felé, én meg Eminönübe.

A hotellal szemben volt egy Isztambul reklám. Eléggé sokatmondó:

Istanbul, city of dreams, city of love

 

Hetedik napom Isztambulban, 10.0 out of 10 based on 5 ratings

---