Trabzon túra – 2. nap

Mai tervünk: bemegyünk a hegyek közé és…

… visszajövünk mielőtt elkap a hóvihar.

Oké, fel vagyunk szerelve mindennel, ami csak segíthet a hegyi túra eltévedésében. És persze semmi olyan, ami ténylegesen segíthetne, mint pl. sátor, meleg ruha, tartalék élelmiszer, összerakható űrrakéta, stb…

Szóval teljesen készen álltunk, hogy a címlapra kerüljünk.

Két külföldi a hegyek között rekedt az ítélet időben, és már három medvét felfaltak!

A várttal ellentétben a kocsi bérlése roppant könnyen ment. Szóltunk a hotelben, és reggel már ott is várt az autó. Egy olyan, amit kár bevinni a sárba.

Mivel sikerült korán reggel elindulni, elsőnek a trabzoni ajánlott látnivalók legtávolabbijait néztük meg, az Atatürk Villát. Ide nem egyszerű eljutni, mert villa lévén fent van a hegyoldalon. Mindenki azt ajánlja, hogy ne is vacakoljunk az odajutással, hanem üljünk taxiba. Visszafele pedig már lehet jönni busszal. Nagyon elrontani nem lehet. Ha meg mégis… hát akkor meg úgyse fog az illető panaszkodni, mert eltűnik a hegyekben.

Nekünk viszont kocsink van, és navigációnk (Navigon), és ezért pillanatok alatt odaértünk. Mi voltunk az elsők! Hurrá!

A villa elvileg (és gyakorlatilag is) a város ajándéka Atatürknek. Csak éppen ő 1-2 napnál többet nem töltött ott. Így nem nevezhető igazán Atatürk háznak. Ezen kívül egy olyan ház, ami kívülről jól néz ki. Főleg egy pontból. És nagyjából ennyivel vége is.

De legalább gyorsan végeztünk vele, és mehettünk a legfontosabb célpontunkhoz, a Sümela monostorhoz. Röviden ő az:

Közelebbről:

Az egész környék tele van hasonló, sziklafalra épített kolostorral. Amely egyszerre volt jó az elmélkedésre, és az elrejtőzködésre, ha éppen úgy hozta a politikai helyzet. Mindegyiknek jellemzője, hogy saját vízgyűjtője van, hűtött szobája az élelmiszer raktározásához, és lehetőleg önállótlanak. Azaz bőven kihúzzák addig, ameddig az ostromlók rájönnek, hogy néhány maréknyi szerzetesért nem érdemes ennyit vacakolni.

A Sümela Monostort 386-ban alapították. És egészen az I. Világháború végéig működött, amikor is a népcsere alapján az itteni görögök hazamentek. Azóta magában áll, és sajnos nincsen túl jó állapotban. Ráadásul a turisták csak tovább rontanak a helyzeten. Pl. az állandó vakuuzással a fényképezésnél.

Ide kétféleképpen lehet feljutni: vagy leállunk a parkolóba, és felmászunk a meredek hegyoldalon. Vagy pedig felmegyünk kocsival egészen a kapuig. Mivel mi lusták voltunk szorított az idő, eleve a felső parkolóba mentünk. Útközben pedig megálltunk 1-2 vízesésnél.

Olyan is volt, ami az egyszerűség kedvéért az út fölött folyt át. Naná, hogy az egyik ilyennél (csak 1 volt) megálltunk sztárfotót készíteni!

Mondjuk amikor tényleg szakad az eső (és nem 37 fok van, mint most), akkor ez azért sokkal viccesebb lehet.

Azért is jó volt ezen az úton jönni, mert az egyik kanyarban remek rálátás nyílt a monostorra. Az előző képek is onnan készültek.

E mellett itt megnézhettük, hova is akarunk felmenni a monostor után. Pontosabban hova is akartunk. Mert mint a kép sarkán is látható, a felfele vezető út le van zárva. Mert mintha elvitt volna a víz belőle egy darabot. Pedig itt még annyira rossznak nem tűnt. Minden esetre az A, B, és D terv kiesett…

Na mindegy, majd gondolkodunk rajta később. Meg ott a C terv is. De most előtte irány a Sümela Monostor.

Miután egy jó hosszú lépcsőn majd egy kiskapun átmentünk, akkor egy nagyon különleges helyre jutunk.

A Sümela Monostor 3 részből áll: az egyik, ami direkt a sziklába vájtak. Majd a szorosan a sziklához emelt épületek. És a szakadék szélén egyensúlyozó házak (ezt lehet látni kívülről). Valószínűleg a magasabb pozíciójú emberek élvezhették a fantasztikus panorámát. Lehet, hogy néha lefújta őket a szél a szikláról, de legalább nem volt szükség ármánykodásra a feljebb jutáshoz.

Az épületegyüttesnek nagyon különleges hangulata van. Mind a színes dekorációs falak, mind az, amelyiken egyszerűen csak a nyers kő látszik. Az egész tényleg egy elveszett, elzárt világot hozott létre.

Bármennyire is azzal számoltunk, hogy itt sok időt fogunk eltölteni, a tervezettnél is hosszabb lett a monostor felderítése. Pedig direkt tartalék időt is számoltunk rá, de úgy sem volt elég.

Egy rövid gondolkodás után, és mivel az A, B, és D tervet elvitte az eső (pedig nem is volt eső), úgy döntöttünk, hogy a Vazelon Monostort nézzük meg. Csak nem tart sokáig, utána pedig meglátjuk, merre tovább. Elsőnek mondjuk eszünk valamit.

Ez a monostor nagyban hasonlít a Sümelához, csak éppen teljesen elhagyatott. Nincs belépő, meg út sem. Meg úgy semmi. Bent van az erdőben, és az megy oda, aki akar. Meg aki megtalálja.

A pontos helyét sem sikerült a hordozható digitális térképünkre felrakni. De még az odavezető út is hiányzott. Csak nagyjából tudtuk, hogy melyik földúton kell jobbra bemenni az erdőbe.

Az út meg is lett. Még táblát is találtunk, hogy errefelé! Úgyhogy nagy bátran behajtottunk az erdőbe.

A földút közepesnek mondható. Nem volt rossz, de azért… végül az egyik kanyarban, amikor a térkép jelezte, hogy már elég közel vagyunk, megálltunk. Ez egy kisebb rét volt, amolyan piknikező hely.

Megnéztük, hogy a további út milyen, kockáztassunk vajon? Némi sárra lett bevonva, de olyan nagyon vészesnek nem tűnt. De inkább mégse vágtunk bele. Megyünk inkább gyalog!

A navigáció szerint a keresett monostor úgyis csak 300 m-e vagyunk. Mint később kiderült, hogy az a 300 m függőlegesen van.

Nem is ez volt a gond, mert tényleg roppant közel jártunk már. De az odavezető út éppen a másik irányba vitt. Miközben a navigáció folyamatosan szitkozódott, hogy nem erre kell menni. Így végül majdnem 2 órába került a teljes monostori kiruccanás (plusz amíg a kocsival ide eljutottunk). Az útvonal az alábbi ábrán látható.

De szerintem teljes egészében megérte. Mert pont ez az, amint a mai túrától vártuk: a Gyűrűk Ura típusú elfeledett, magányos romokat. És ez egy olyan hely, ahova csak mi, csak saját erőből tudtunk eljönni. Nem taxival. Azaz mindenképpen megérte kocsit bérelni.

Persze a bejutás nem volt egyszerű. Lévén, hogy nem turista hely, nem volt kiépített út. Csak amolyan kitaposott ösvényecske, hirtelen balra.

Később még jobb volt, amikor nyakig jártunk a tüskés bokorban, és nem tudtunk, mennyi van még vissza. Pár lépés, vagy egy óra…

Erről is akartunk képet készíteni, de éppen egy teológia vita közepén álltunk (meg a tüskés bokor közepén). Mégpedig azon filóztunk, hogy aki a tüskés bokrot kitalálta, annak van-e anyja. És ha igen, az vajon lehet-e utcalány?

Maga a monostor tényleg nem az a tipikus turista hely. Nemhogy nincs kiépített út, de korlát sincs sehol. Sőt! Már a bejutás is egy kis lukon történik. Utána mindenki kedvére azon a lukon esik le a szakadékba, amelyiken csak akar.

Ráadásul sose lehet tudni, mi van alattunk. Vagyis lehet tudni: egy épület, pár emelettel. Amit nem lehet tudni, hogy elbír-e minket. Ezt a fát viszont jól láthatóan nem zavarja a lehetőség, hogy megismerje a gravitációt.

Egyébként az a fa alatt kellett bemászni.

Sok helyen nem is az volt a meglepő, hogy a tetőt elvitte magával az idő. Hanem amikor a padlót is. Na ott lehet nagyokat sikoltozni lezuhanás közben.

Tehát valóban egy kalandos hely. De mindeközben nagyon, de nagyon óvatosnak kell lennünk! És persze normális cipőt vigyünk magunkkal!

Maga a monostor elépítése teljesen megegyezett a Sümela Monostoréval. Ugyan úgy szikla barlangok, fal oldali épületek, és szakadék oldali rész. Ezen utóbbiaknál hiányzik a padló. A sziklánál pedig ott a víztározó.

Miután itt kiszórakoztuk magunkat, és mégsem estünk le a hegyről, visszasétáltunk a kocsihoz. Másnap jelzett a telefonomon a térkép program (maps.me), hogy frissítés van. Ebben már a pontos helyén szerepelt a monostor.

Az egyetlen probléma, hogy délután 4 lett, mire ismét aszfalt volt a kerekek alatt. És még nem is ettünk. Mondjuk ennivalót most könnyebben találtunk. De az is igaz, hogy ezen a főúton pillanatok alatt megteszünk 20 km-t. Főleg ha éhesek vagyunk.

 

Lehetett volna az, hogy csak kenyeret veszünk valamelyik út melletti péknél, majd azt menet közben esszük meg, és akkor irány az Uzungöl. Volt rá esély, hogy még napelemente előtt eljutunk oda. Visszafele pedig mindegy, mert elég ha hajnali 4-ig értünk vissza a hotelhez. A gépünk elég korán ment, de nem annyira, hogy e miatt egy kis éjszakai vezetést ne lehessen megkockáztatni.

Feyyaz viszont azt mondta, inkább a maradék időt Trabzon városában töltsük, mert az a biztos. Ő még nem szokott hozzá, hogy hirtelen felindulásból egy fél, másfél Magyarországnyit kocsikázzunk. De az is igaz, hogy feleslegesen nem költöttük a pénzt benzinre, ami Törökországban roppant drága. Simán kijöhetett volna 200 TL is a benzinre, miközben a végén mi csak egy tavat látunk az éjszakában..

Úgyhogy kerestünk egy helyet, ahol ebédelhetünk.

Szerencsére Törökországban az utak mellett tényleg jókat lehet enni. Ott nem szokták az ételt elrontani. Így mi is teletömtük magunkat. Ráadásul egy helyi hírességet is sikerült kifogni: sütlaç (tejbegríz) Hamsiköyből. Mogyoróval a tetején! Nyam-Nyam.

Miközben ettünk, és a leesni próbáló kecskéket nézegettük, megkérdeztem a tulajt, hogy van-e a közelben olyan igazi fekete-tengeri faház. De sajnos ő is csak azt tudta mondani, hogy már egy sem maradt. Kár, pedig annyi időnk volt, hogy a környező falvakat bejárjuk.

Na jó, akkor nincs más, visszamegyünk a városba. Itt még van egy kilátó/teázó, ahonnan jól rálátni a városra.

Vacsorára egyet még pidéztünk. Mivel a következő nap már kezdődött a Ramadán, a gépünk is kora reggel indult, úgy döntöttem, teljesen felesleges az alvással próbálkozni. Inkább kiültem a többiek közé teázni. A reggeli valami rém korán volt: hajnali 1-kor! (Trabzon keletebbre van, mint Isztambul).

Tapasztalatok:

Trabzon látnivalóit tényleg 1 nap alatt meg lehet nézni. Mégpedig rohanás nélkül. És még marad idő egy kellemes bolyongásra is a Çarşı kerületben. Esetleg, ha tényleg nagyon alaposak szeretnénk lenni, akkor 2 napot rá lehet szánni.

Van 1-2 olyan, amit kihagytunk, és egy kétnapos túrán belefért volna. Jórészt monostorok. De ebből az egyiket elég bonyolult megközelíteni. Ráadásul úgy hírlik, tényleg csak 4 db. fal. A másik ilyen is kb. ilyen. Szóval nem olyan. 🙂

Trabzon hegyeire viszont bőven több napot érdemes szánni. Szerintem simán egy teljes hetet el lehet ott tölteni. Sőt! Inkább a kérdés az, hogy hol a határ? Mert mindig lehet menni tovább, ahol újabb érdekességeket találhatunk.

Itt viszont komolyan meg kell szervezni, miként és merre megyünk. Azt nem lehet csinálni, hogy minden este visszamegyünk Trabzonba. Rengeteg hely van útközben, ahol meg lehet szállni. Meg lehetne próbálni egy olyan utat, hogy elmenni Gümüşhane-ig, ott a környéket megnézni, majd tovább menni Bayburt-ba, és ismét pár napig a környéket járni. Majd pedig tovább utazni és végül a D925-ös úton visszamenni a Fekete-tengerhez.

Még több kép itt.

Trabzon túra – 2. nap, 8.5 out of 10 based on 6 ratings

---