Meglepő, de igenis lehet érzelmet leolvasni a lökhárítóról.
No meg persze az elütött legyek számát is…
Vannak alapvető KRESZ szabályok, amiket általában a legtöbb országban betartanak. És ez jó, mert ennek köszönhetően nem törtjük össze magunkat és az autónkat ötpercenként. Jó tudni, hogy ha balról jön valaki, akkor én mehetek, mert elsőbbségem van (valójában csak akkor persze, ha meg is adják, tehát egy kis bizonytalanság mindig van benne).
Törökországban, és főleg Isztambulban viszont ez nem mindig járható út. Egész egyszerűen ha ki akarunk menni a főútra, akkor nem lehet megvárni, míg elfogynak az autók. Mert nem fognak elfogyni. Olyan sok van.
Egyszer kiszámoltuk, hogyha az isztambuli autókat egymás után sorba állítanánk, olyan hosszú kocsisor lenne, ami Dél-Afrika csúcsáig is elérne.
Beengedni meg nem fog senki. Ez amolyan felvételi vizsga, belépő. Ha sikerül kimenni a kisutcából, akkor már érdemesek vagyunk arra, hogy a főúttal is megpróbálkozzunk. Ha nem… hát akkor jobb, ha otthon maradunk.
De mindez nem olyan nehéz, mint kívülről látszik. Legfontosabb a szemkontaktus. Ha ez megvan, akkor már bátran nyomkodhatjuk a gázt/féket/dudát (ki, melyiket kedveli) Isztambulban.
Annyit kell csak tenni, hogy figyeljük a környező autók apró jeleit: merre görbül a lökhárítója, hogy áll a kereke, stb…
Persze ez elsőre nem egyszerű, mert 360 fokban kell folyamatosan látnunk ahhoz, hogy érezzük a forgalmat. De ha belejöttünk, akkor már tudni fogjuk, melyik az az autó, amelyik elé ki lehet vágni, melyik az, amelyik beéri egy lelkes dudálással. És melyik az, amelyik garantáltan belapít minket a falba.