Isztambul kerületei: Beyoğlu

Fatih után Isztambul legizgalmasabb kerületét mindjárt az Aranyszarv-öböl túloldalán találjuk. Ő egy igazi fekete bárány.

Őt úgy hívják, hogy Beyoğlu. Azaz az Úrfi fia.

Beyoğlu mindig is az a hely volt, ami más, mint a többi. És ma is az. Köszönhetően annak, hogy Isztambul (korábban pedig Konstantinápoly) fő központja az Aranyszarv-öböl másik oldalán volt. Így Beyoğlu amolyan túloldal volt, ahol bármi megtörténhetett.

A bizánci időkben ez a terület leginkább gyümölcsös volt (jóformán Isztambul környéke a XX. sz. közepéig gyümölcsös volt. Aztán elfogyott a hely…). Valószínűleg olyan mezőgazdasági rész volt, ami ellátta Isztambult élelemmel (ezt az Oszmán időben Magyarország, ma pedig Bursa tartomány végzi). Erre utal, hogy ekkor nevezték el Galata-nak, ami görögül tejet (tejes embert??) jelent.

Később, amikor már a Római Birodalom csak egy halvány emlék lett, és Európában új hatalmak növekedtek, egyre inkább előtérbe került a kereskedelem. A velenceieknek és a genovaiaknak is egyre nagyobb befolyásaik lettek a különböző tengerparti városokban. Isztambulban a genovaiak kaptak lehetőséget, hogy saját városrészt alakítsanak. 1273-ban ezt a területet VIII. Mihály bizánci császár nekik adományozta, és ezzel szinte teljesen független lett.

Ekkoriban kezdték a helyet Pera-nak hívni. Ami görögül átjárót, vagy túloldalt jelent (ismerve ezen emberek mai leszármoszattatit, inkább a túloldal jelentés lesz a helyes).

1453-ban, mikor a törökök elfoglalták Isztambult, az ajándékcsomagban Beyoğlu is benne volt. A nagy városfoglaláshoz az is hozzátartozott, hogy az Aranyszarv-öböl le volt zárva. A szultánnak viszont valahogy az ágyukat át kellett juttatnia a fallal körülvett Beyoğlu másik oldalára, hogy onnan tudja lőni a várost. Így az egyik éjjel a szárazföldön, titokban vontatták át a nehéz hadi eszközöket, távol a faltól, hogy az ellenség ne lássa. Ez pedig azt jelentette, hogy először fel kellett cipelni őket a kb. 150 m magas dombra (át a tüskés bokrokon), majd le a túloldalon (szintén át a tüskés bokrokon).

Amikor majd éppen lihegve próbálunk felmászni Beyoğlu egyik lépcsőjén, jusson eszünkbe, hogy a hódítók ugyan azt az utat ágyukkal tették meg.

Az Oszmán Birodalom az elején fújt a genovaiakra, amiért segítették Bizáncot, így Beyoğlu-t a velenceieknek adták át. Később a velenceiekre is fújtak, de azért a városból nem dobták ki őket.

A szultánéknak kapóra jött, hogy van egy amolyan free zone az Aranyszarv-öböl túloldalán. Ide lehetett terelni mindenkit, akire szükség volt a város gazdagságához, de valamiért nem illett bele a dicső birodalomról elképzelt képbe. Ide költöztek a keresztények, a zsidók (főleg Spanyolországból, ahonnan a keresztények elüldözték őket), az arabok, stb… Főleg a satöbbi.

Mindenki, aki fura volt, de talán jó lesz valamire, vagy jó is volt valamire, ezért kár lett volna zsákba rakni és a Boszporuszba dobni. Így a XIX. századra Beyoğlu lett Isztambul legmodernebb és legfejlettebb negyede. Itt éltek a művészek is (ma is klasszikus művész negyed az İstiklâl Caddesi és Cihangir), és itt ki lehetett próbálni az olyan sátántól eredő ötleteket is, mint a telefon, villamos áram, metró, stb…

Nem mellékesen, ha valami balul üt ki ezeknél a találmányoknál, akkor nem az igazhitűek kerülete fog romba dőlni. Az Aranyszarv-öböl egészen komoly várostüzeket is meg tud állítani.

A kerület a Beyoğlu nevet Szulejmán korában kapta. Élt itt egy Lodovico Gritti (magyar nevén Gritti Alajos), aki a velencei dózse (Andrea Gritti) törvénytelen fia volt. Történt egyszer, hogy a dózse éppen szőnyegbevásárló körúton járt (bár ő nem akart szőnyeget venni), amikor ki tudja hogy miért (az egyik szőnyeg mintázata megzavarta), ki tudja kivel (egyes források szerint görög, mások szerint török nővel) jutott a ki tudja hova. De lett belőle egy gyerek. Meg még két másik is.

Lodovico Gritti, törvénytelen lévén, Velencében nem sok mindent tudott kezdeni. Átköltözött hát Isztambulba, ahol Velence titkos ügynöke lett. Mellékesen pedig ékszerész. Így jól meggazdagodott, és építtetett egy palotát is. Az emberek pedig kedvelték. Még a Nagy Szulejmán Szultán is felfigyelt rá.

Innentől kezdve a politikai karrierje is megindult. És egyre gyakrabban avatkozott bele a magyar ügyekbe. Ennek a magyarok már nem feltétlenül örültek mindig. A törökök viszont kedvelték, és róla nevezték el a kerületet is: Beyoğlu – de azért utalva a származására: az Úrfi fia.

Lodovico Gritti a mai Románia területén található Medgyesen halt meg. Ekkora már a magyaroknak nagyon elege lett belőle, úgyhogy lefejezték. Sírhelye Székesfehérváron található (bővebben róla itt)

Beyoğlu története alapjaban változott meg a XX. században. Egyrészt a Török Köztársaság kikiáltásával a főváros átkerült Ankarába. Így az İstiklâl Caddesi-n található követségek is mind átköltöztek oda. A középosztály, és az értelmiség is főként Beyoğlu-ban volt, és ők is mentek Ankarába.

Ezen kívül, mint láttuk, a kerület tele volt nem törökkel. Ők egyrészt az I. Világháborút lezáró népességcsere lévén hagyták el az országot, másrészt az évszázad alatt többször fellendült nacionalizmus (pl. 1955, 1974) üldözte el őket.

Az 1990-es évekre egy romhalmaz lett az egész kerületből. Ide költöztek be az ország keleti végéről menekült és jobb életben bízó szegény törökök és más kisebbségek is.

A 2000-es évekre viszont megfordult a tendencia. Az ’50-es években elmenekült kisebbségek leszármazottjai kezdtek visszaszivárogni, hogy visszavásárolják a nagyapjuk, dédnagyapjuk házát. Értelemszerűen csak azok tudták ezt megtenni, akiknek volt pénzük (egy török törvény szerint, ha valaki egy házban 20 évet leélt, akkor az övé lesz – ezért nem lehet 19 évnél hosszabb időre lakást bérelni). Ennek köszönhetően pedig Beyoğlu középső része nagyon gyorsan elkezdett felújulni. Ma pedig az egyik legmenőbb környék.

De nem minden mahalle-t érte el ez a felújítás. Míg a Galata nagy része menő, Pera a luxus elegancia, az İstiklâl Caddesi az élet központja, Cihangir pedig a művészetek völgye, mindjárt a szomszédos Tarlabaşı az a hely, ahova még nappal se.

Megjegyzés: Tarlabaşı biztonsága sokat változott az elmúlt évek alatt. Ennek ellenére oda csak alapos körültekintéssel, és csak tapasztaltaknak ajánlott bemenni.

Éppen ezért Beyoğlu abszolút a kontrasztok városrésze. Egyszerre csillogó égkő, miközben sok a lepukkant utca.
Mindeközben a különböző kultúrák találkozása (és többé-kevésbé békés együttélése) volt évszázadok alatt. Így itt találunk dzsámit, templomot (minden félét, még krím-félszigeti anglikánt is, és őskeresztényt is) és zsinagógát.
A különböző népek pedig különféle lenyomatot hagytak maguk után. Itt van az Osztrák kórház, a Német kórház. Itt van a francia Saint Benoit főiskola is. De Isztambul egyik legmenőbb főiskolája, a Galatasaray Lisesi, is itt bújt el.

Na jó, nem bújt el, mert hatalmas. Őt a legkönnyebb megtalálni.

Ma az İstiklâl Caddesi a török fiatalok központja. Péntek délutántól hétfő reggelig (aki nem józanodott ki, az csütörtök délig) rengeteg ember (értsd: több tíz millió – bár a szám nem pontos, mert van, aki többször jön) fordul meg. Különböző buli helyeket találunk: nagyon igényeseket, meg nem túl igényeseket is.

A híres-hírhedt Taksim-tér is itt található. És ugyan itt van Karaköy is, ahol jó áron vehetünk 30 db motoros fűrészt, vagy egy vasmacskát.

És itt van a többször emleget Cihangir is.

Több múzeum, és rengeteg látnivaló található Beyoğlu kerületben.

Jah, igen. A technikai adatok:

• 8,76 km²
• 240.000 lakos (28.000 ember/km²)
• 45 mahalle. Legismertebbek a Karaköy, Galata, Pera. Az egyiket pedig úgy hívják, hogy Şahkulu. Ezzel a szóval pedig már mintha találkoztam volna valami magyarok eredete kapcsán… Aki bármi ilyet hallott, írjon!

Isztambul kerületei: Beyoğlu, 8.5 out of 10 based on 4 ratings

---