Itt most balra bemegyünk a dzsungelbe

Külföldön az emberek azt gondolják, hogy Isztambulban a közlekedés egy igencsak furcsa típusa található az utakon: tiszta káosz, állandó dudálás, a motorosok szembe mennek a forgalommal, a taxisok pedig egy egészen másik galaxisból érkeztek. Meg hasonlók. És eltévedni nem művészet, hanem napi rutin.

A helyiek viszont tudják, hogy ez pontosan így van.

Noha a helyzet koránt sem olyan vészes, mint amilyennek látszik. Erről nem is olyan régen (alig 1 éve) volt egy bővebb bejegyzés. Most ezúttal az eltévedés részre szeretnék részletesebben kitérni.

Isztambul, bár elsőre roppant kaotikusan néz ki (meg másodszorra is, meg negyvenedszerre is), valójában eléggé jól van rendszerezve. Hála a hosszú főutaknak, gyorsforgalmiknak, autópályáknak.

Ugyanis ezek az utak komoly határoló vonalak. Nagyon sokszor két kerültet választanak el egymástól. Máskor pedig két mahalle-t (városrész, a kerület alegysége). Isztambulban pedig a mahelle-k igencsak egyedi stílussal rendelkezek. Nincs két egyforma mahalle. Ha megtanultuk felismerni a jellegzetességeket (házak alakja, teteje, mérete, színe, utca szélessége, kövezete, emberek öltözete, stb.. ) akkor azonnal tudjuk, melyik mahalle-ban vagyunk. De legalább annyit felismerünk, hogy átkerültünk egyikből a másikba.

Pedig az átkelés nem egyszerű. Isztambulban a főutaknál jellemzően valami elválasztás található az oda-, és a szembejövő között. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nehogy az egyik irányból jövő türelmetlenek elvegyék a sávot a szembemenőktől. Ezek az elválasztók pedig komoly akadályok, hogy egy-egy ilyen főúton csak úgy egyszerűen átmenjünk. Sokszor még a kisebb utakon is vannak elválasztók.

Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lehet átjutni a túloldalra. Nem is túl macerás. Csak másképpen kell, mint otthon. De a lényeg, hogyha kijutunk egy ilyen főútra, akkor azt egészen biztosan észre fogjuk venni.

E főutak pedig roppant jól ki vannak táblázva. Végül is, amíg a főutakon megyünk, addig nagyon eltévedni nem lehet. Csak a kerület nevét kell ismerni, amelyikbe megyünk.

Nálunk Apuka nem is szokott sokat bajlódni a tájékozódással. Belövi először a kerületet. Azt is úgy, hogy észak, dél, vagy a Boszporusz túloldala. Aztán elindul találomra. Majd amikor úgy érzi, hogy kb. a közelben vagyunk, akkor elkezd kérdezősködni.

Ehhez hozzájön, hogy a törökök eleve ezen stratégia alapján adják meg a címüket. Nincs itt ilyen, mint Lepke u. 23. Hanem irány az X kerület, ha beértél a főúton, akkor az Y bank toronyháza után jobbra, majd a virágárusnál balra, ott egyenesen, de nem mész el a lámpáig, hanem a patika után a második utcán jobbra. És ott is vagy!

Na tehát, amíg a főúton vagyunk, addig egyszerűen lehet haladni. A gond akkor szokott kezdődni, amikor bemegyünk a dzsungelbe.

Itt viszont mindjárt az igazi Isztambulban találjuk magunkat. A mahalle-ra jellemző utca struktúrával. Mert nehogy már a mi mahalle-nk is olyan szerkezetű legyen, mint a szomszédé!

Ráadásul itt nincs egyetlen k betűvel kezdődő párhuzamos utca sem. Annál több benne a k betűs emelkedő. Meg a k betűs szűk hely, ahol a b betűs kamion éppen szembe jön. Mi meg tolathatunk le a vízmosásba, hogy ki tudjon kerülni.

De legalább a miatt nem kell izgulni, hogy a mahalle-kben jellemzően egyirányúak az utcák. Mert úgyis mindenki abba az irányba megy rajta, amerre akar.

Kivéve persze, ha szembe jön a kamion.

Azt azért érdemes tudni, hogy a mahalle-k amolyan kiskirályságok a maguk útjain. Mindegyiknek megvannak a saját szokásaik, szabályaik. Pl. hogy a piros karikás tábla, benne a fehér vízszintes csíkkal, mit is jelent éppen. Behajtani tilos? Főútvonal? Kebab kapható a sarkon?

Így a legjobb, ha a dzsungelban járva a helyieket követjük.