Konstantinápoly ostromai – 1. rész

Konstantinápolyt hivatalosan csak egyszer tudták elfoglalni. Mégpedig 1453-ban az oszmánok.

Mindez nem jelenti azt, hogy a város békésen tengette a napjait. Számos esetben kopogtattak a kapuján. És nem egy alkalommal be is jutottak a jövevények. Vagy éppen kifele tartottak (a politika már csak ilyen).

Isztambul, leánykori nevén Konstantinápoly, nagyon fontos helyen fekszik: Itt találkozik Európa és Ázsia. És bizonyos mértékben erre visz az út Afrika és Közel-Keletre is. Ráadásul nemcsak a szárazföldi út közepén helyezkedik, de a vízi utat is pont elállja.

Így maga a város, stratégiailag nagyon jó helyen van. Márcsak ezért is érdemes elfoglalni. De azért is érdemes beküldeni oda pár rosszarcú embert üres szekerekkel, mert messze-földön híre volt a gazdagságáról. Meg a kebabjairól és szőnyegeiről.

De ha valakit még így sem csigázott fel egy jó kis hódító hadjárat gondolata, az tekintetét vesse az uralkodói családra. Ott mindig találni egy bicskával játszadozó sértett rokont, haragost, vagy bárkit, aki szívesen látná a királyt a Boszporusz mélyén. Ez pedig olyan dolog, amiért az emberek képesek falakat megmászni. Lóval együtt. De még inkább képesek másokat lefizetni, hogy ők másszák meg azokat a falakat.

Tehát láthatjuk, hogy számos ok volt, amiért valaki fegyverrel látogasson el Konstantinápolyba (és nemcsak azért, hogy szőnyegre becserélje őket). Már amikor még csak aprócska város volt, már akkor is fallal vették kőrbe. És ez nem azért volt, mert a bizánciak annyira lelkesedtek volna a kőműves munkákért (kő templomokat is leginkább azért építettek, mert az előzőek jellemzően leégtek.. többnyire véletlenül). Sokkal inkább azért, mert nem volt túl jó viszonyuk a szomszédokkal.

Ennek oka nem mindig a szomszédban keresendő. Bár a bizánciak nem egy alkalommal kerestek okokat a szomszédokban. Néha csak szóban, néha konkrétan fel is vágták őket, hogy beléjük kukkantsanak.

De tegyük hozzá, hogy a szomszédok is az a fajta volt, akik még békekövetnek is tüzes nyilakat küldözgetnek. Úgyhogy jó viszonyról, békességről nem igazán érdemes beszélni.

Csatákról viszont azért nem igazán érdemes beszélni, mert belőlük annyi volt, hogy egy idő után már senkinek sem volt kedve lejegyzetelni. Csak a nagyobbakat. Így ezeket fogjuk most átnézni.

Első komolyabb korszak az arab-bizánci háborúk időszaka volt. Ekkoriban éppen a térség nagyhatalmi elrendeződése zajlott.

Már maga a Római Birodalom is állandóan hadilábon állt a perzsákkal, a korszak másik hatalmi pólusával. De a birodalom bukása után a bizánciak újult erővel vetették bele magukat a vallási háborúkba. Bizonyos időszakokban szerintük mindenki puszttanivaló pogányként lett kikiáltva, aki nem bizánci volt. Ezen felbuzdulva pedig még Rómát is megtámadták. Így nem csoda, hogy összevesztek az összes szomszédukkal.

Csakhogy a szomszédok is éppen hasonló kamasz időszakot éltek. Egyik oldalon az arabok voltak, akik nem akarták az ellenséget kategorizálni. Mindenki hitetlen gyaur volt, és kész. Így nem kellett otthon sokat magyarázni.

Másik oldalt a szlávok, avarok és bolgárok voltak. Ők még kevesebbet magyarázgattak a katonáknak. Általában csak ennyit:

1. Nyilat tűzbe márts!
2. Célra tarts!
3. Tűz!

Így cégül a szlávok voltak az elsők, akik komolyabb sereggel bekopogtak Bizánc kapuján. És ha már arra jártak, vitték magukkal az avarokat is. A túloldalról pedig pár tízezer katonát az Újperzsa Birodalomból. Összesen 80.000-en voltak.

És 626-ot írtak. Mármint a naptárba…

A támadok számos súlyos taktikai hibát vétettek. Ezért a csata nem tartott sokáig. Június 29-án kezdődött, és már augusztus 7-én véget is ért. A perzsák nagyon jók voltak várfoglalásban. Csakhogy ők az ázsiai oldalról érkeztek. A város megtámadásához viszont valahogy át kellett jutniuk a Boszporuszon. Ezt viszont a bizánciak nagyon ügyesen megakadályozták. A szlávok és az avarok viszont leginkább a lovas harcmodorban jeleskedtek. Csakhogy ez vajmi keveset ért a hatalmas, többrétegű szárazföldi fal ellen. Így a perzsák nélkül kénytelenek voltak feladni a harcot.

A szárazföldi fal

Alig 50 évvel később (674) viszont már az arabok érkeztek. Ők eleve hajóval indultak el, hogy ne a parton kelljen majd ezzel vacakolni. Ez az időszak egészen jól alakult az arab hódításnak. Igaz, egy-egy vezetőt, kalifát néha elvesztettek, de szerencsére mindig lehetett méltó utódot találni a helyére. Ő általában néhány levágott fejjel bizonyította a rátermettségét, kardja élességét és túlélő képességét.

Az arabok terve az volt, hogy nagyszámú csapattestet tesznek le az európai oldalon. De ezzel egy időben a tenger felől is támadják a várost. A csata 5 éven keresztül zajlott. Szinte minden nap reggeltől estig egymást ütötte a két sereg. A krónikások viszont biztosra mentek mindkét oldalon, így eleve 7 évet jegyeztek le.

Míg a szárazföldön barátságos öldöklés zajlott, addig a vízen igazi pokol tombolt. A bizánciak ugyanis bevetették a híres görögtüzet. Ez a folyékony tűznek és nevezett anyag olyan titkos összetevőkből állt, amelyek miatt vízzel nem lehetett eloltani. Ráadásul a vízen is égett, ahol nagy területeket lehetett vele beteríteni. E mellé a bizánciak egy permetezőhöz hasonló eszközt fejlesztettek ki, melyekkel nagyobb távolságokra tudtak tüzet fújni. Érthető okokból az arabok nem nagyon szerettek vele találkozni.

A görögtűz bevetés közben – forrás: Wikipédia

Mindeközben a szlávok betörtek Itáliába, és elfoglalták a bizánciak által ellenőrzött területet. Csak hogy mindenkinek jó legyen.

Mégis, a görögtűznek köszönhetően, és a kitartó szárazföldi ellencsapásoknak köszönhetően Bizánc vereséget mért az arabokra, akik 678-ban összepakoltak, és hazamentek. Útközben még egy vihar elkapta őket, és majdnem teljesen megsemmisítette a flottájukat.

40 évvel később – 717-ben – visszatértek az arabok. És most már komolyan is gondolták Bizánc elfoglalását. Annyira komolyan, hogy le se merték írni a seregük létszámát.

Az utóbbi néhány évtized erősen megváltoztatta az erőegyensúlyokat. Míg az arabok további területeket nyertek (közben persze volt néhány elgurult fej is), a bizánciak leginkább csak vesztettek. Sok esetben pont az araboktól. Ráadásul a második ostrom idején az arabok már ismerték a várost és a görögtüzet. Bár attól még a hajók pont ugyan olyan jól égtek, ellenszert nem találtak.

Ezen második ostrom idején a bizánciak ismét többször megpróbálkoztak az ellencsapással, de ezúttal jóval kevésbé voltak sikeresek. Így nem maradt más választásuk, szövetséget kötöttek a régi szomszédukkal, a bolgárokkal.

A bolgárok bár döge utálták a bizánciakat, azt ők is belátták, hogy nem lenne jó buli, ha Konstantinápoly az arabok kezére kerülne. Végül is a bizánciakat már kiismerték… Meg egyébként is minden alkalom jó alkalom, ha valakire tüzes nyilakat lehet lövöldözni. Így az arab tábort egyik oldalról a bizánciak, másik oldalról a bolgárok támadták.

Mindeközben beköszöntött a tél. Mégpedig egy roppant hideg tél. És hiába lőtték a bolgárok tüzes nyilakkal az arabok táborát, csak fáztak és betegeskedtek. Élelmiszer utánpótlásuk pedig nem volt, hiszen be voltak kerítve és a tengert is a bizánciak uralták.

Ez alkalommal egyetlen tél is elég volt, hogy az araboknak teljesen elmenjen a kedvük a csatározástól. Összepakoltak, és hazaindultak. Útközben ismét elkapta őket egy vihar. De mellé még a Szantorini is kitört. A meggyengült flottára pedig a bizánci rabszolga-kereskedők vadásztak. Végül 5 hajó ért csak haza.

Az arabok többet nem is jöttek Konstantinápoly közelébe…