Konstantinápoly ostromai – 4. rész

A Bizánci birodalom földrészek és kultúrák találkozásában feküdt. E mellett kétségtelenül a kor nagyhatalmának számított.

Ezen okok miatt rendszeresen csatázott valakivel. Nem ritkán egyszerre több irányba is.

Ha viszont valamilyen adminisztrációs hibából mégis béke lett volna, akkor találtak valamit, ami kisebb-nagyobb polgárháborúra adott okot.

Egy jó kis szaftos polgárháború számtalan okból robbanhat ki: elfogyott a pénz, elfogyott az élelem, elfogyott a víz, elfogyott az örökös, elfogyott a szappanopera. Vagy csak felkelt a nap…

Ezeket a fentieket leszámítva a legnépszerűbbek bizánci polgárháborúk vallási okok voltak. Ebből is a legkedveltebb a képrombolás néven elhíresült hadjáratok voltak. Ennek a vitának a lényege, hogy lehet-e, szabad-e, vagy teljesen tilos-e a szentek ábrázolása, szentképek használata a templomokban és más helyeken. Egyik fél szerint a képek egyben bálványok. Másik fél szerint viszont bár nem szabad direktbe őket imádni, de azért még nem kellene elégetni sem.

Ez a nézeteltérés pedig jó ok volt, hogy ilyenkor politikusokat, szomszédokat és császárokat is zsákokba pakoltak.

Mi most nem fogjuk az összes belharcot végigvenni, mert betelne a szerver. Csak azokat nézzük, amelyikben végül ellenséges sereg jutott Konstantinápoly faláig. Ilyen esetből csak 3 volt.

803-at írunk. Szokványos nyári fülledt szombat délután volt Bizáncban, amikor éppen lázadoztak az aktuális uralkodó ellen. Fiatalság, bohóság, meg unalom a kocsmában. Mit csináljunk? Szervezzünk lázadás! Húdejó ötlet!!

Ekkoriban I. Niképhorosz ült a trónon. Igazándiból még csak bemelegítette. Nem volt ő régóta császár, csak 1 éve. Éppen ezért egy Bardanész nevű török tiszt úgy döntött, hogy inkább ő lesz az örökös. Hű társai és barátai (Mikhaél, León és Thómasz) ránéztek, és megállapították, hogy úgy hasonlít a császárra, hogy akár az ikertestvére is lehetne. Jó, kicsit barnább, kicsit göndörebb a haja, kicsit feketébb a szeme, az orra meg kicsit máshogy áll. De ezen utóbbin egy téglával könnyen lehet segíteni.

Így a négy jóbarát el is indult a főváros felé, hogy bedobják az uralkodót a Boszporuszba. Az ilyen pedig a Bizánci Birodalomban mindig is szívdobogtató érzésekkel töltötte el a lakosságot, akik így szívesen csatlakoztak a menethez. Egészen jó kis csapatot sikerült összeszedniük, amikor a város közelében Bardanész-nek ki kellett mennie a kisszobába. Ekkor, míg a három hűséges barát magára maradt, egy öreg jós érkezett hozzájuk. Ő azt mondta, hogy Bardanész lázadása el fog veszni. De ne izguljanak miatta, mert nekik, hármuknak viszont majd egy másik alkalommal sikerülni fog a felkelés!

Mikhaél, León és Thómasz mindentudó pillantást váltottak egymással. Amikor pedig Bardanész visszatért a dolgáról, a három hű barát nem szólt neki, hanem mentek tovább Konstantinápoly felé.

A városhoz érve Niképhorosz császár lenézett a falról, és megkérdezte:

– Mit akartok ti itt? – kérdezte!
– Hagy beszéljek én! – Kérte León, aki nagyon értett a diplomáciához,
– Na jó! – hagyta rá Bardanész…
– Hoztunk egy árulót! – kiáltott fel León.
– Jaja! Egy igazi árulót! – tette hozzá Mikhaél
– Nézd! Még az orra sem áll jól! – mutatott rá Thómasz Bardanész bekötözött orrára…

Ezzel véget ért a négy hű társ közös kalandja. Hárman jutalmat kaptak, míg a negyedik társuk egy templomi beutalót távol Konstantinápolytól.

Az immár három fős hű társulat katonai pályája felfelé ívelt. Saját csapatokat is kaptak. Mígnem elérkezett 813 és Krum bolgár kán (erről az eseményről bővebben itt). Ő nemrég győzte le a császárt, Niképhoroszt és csináltatott kupát a fejéből. De nem tudott az utódjával, I. Mikhaél-vel se kibékülni (figyelem, ez nem az a Mikhaél, aki a négy jóbarát között szerepel, de még róla is lesznek meglepetések!). Így végül csatára került a sort. A harcok során úgy tűnt, egyik fél sem tud a másik fölé kerekedni teljesen. Így a három hűséges társ úgy érezte, hogy eljött a megjósolt idő. Fellázadtak, és otthagyták a császárt, hagy küzdjön meg egyedül a bolgárokkal. A császár túlélte a harcokat, de mire hazaért, már V. León ült a trónján. Az ex-császárt berakták egy ládába, és őt is elküldték egy templomba.

Úgy tűnt, minden jól alakul. Teljesült a jóslat, a három hűséges barát ott ült a trónon. A negyedik meg messze egy templomban. Végül is valakinek templomba is kell járni. Még jó, hogy valaki az állandó jelenlétével képviseli a csapatot.

Csakhogy a trón az egyszemélyes (kivéve persze ha a jóbarátok összeházasodnak, de ööö…izé… inkább jobb, ha mégsem). Ráadásul Mikhaél és Thómasz joggal gondolhatta, hogy a jóslat mégsem teljesült. Hiszen csak León ül a trónon. El is indultak két irányba, hogy megszervezzék az ellenállást. Azt belátták, hogyha együtt mennek, akkor megint ott lesz a kérdés, hogy ki legyen a császár. Így viszont győzzön a jobbik!

Mikhaél inkább a politikai módszert választotta. Míg Thómasz a nyílt felkelés híve volt. Mert akkor lehet jókat kiabálni. Mikhaél nem szeretett kiabálni. Igazándiból dadogós volt.

V. León úgy érezte, béke van. Ezért, hogy tegyen valamit az ügy érdekébe, elővette a képrombolás ötletét. Ő elkötelezetten hirdette, hogy bár a szent képek nem bálványok, de tűzre kell vetni mindet. Ezzel pedig elég komoly ellenállást sikerült kivívnia. Ami pedig mind Mikhaél-nek kedvezett.

820-ban aztán Mikhaél gyanúba keveredett, ezért León börtönbe záratta. Ez viszont már nem tetszett az ellentábornak, karácsony este meggyilkolták a császárt, becsomagolták, és betették a fa alá.

Így Mikhaél (immár a II.) lett a császár. És jól taktikázott, mert már a Falon belül volt.

Eközben Thómasz az ország keleti végét járta, hogy lázadást szítson. Mindenkinek megígérte, amit csak kértek. Az éhezőknek ételt, a szegényeknek pénzt, a kisebbségeknek saját nyelvű tv-csatornát, az araboknak pedig Holdat és csillagot. Mégha csak felet is..

Már egészen jó kis sereget sikerült összegyűjtenie, amikor eljutott hozzá V. Leó halálának híre. Ekkor már nem lehetett azt mondani az embereknek, hogy menjenek haza, a csata elmarad. Nincs étel, tv-csatorna, sem félhold.

Pont ellenkezőleg! Sokan nem örültek az új császárnak. És megint sokan a képrombolást támogatták. Így szívesen látták volna, amint II. Mikhaél zsákban repül a Boszporuszba. Thómasz ezeket az embereket is összegyűjtötte (érdekesség, hogy valójában Mikhaél is a képrombolás mellett volt, de próbált helyezkedni).

821-ben Thómasz serege megérkezett Konstantinápoly falai alá. De a várost nem tudta bevenni. Ráadásul II. Mikhaél Krum fiát, Ormutag-ot hívta segítségül, akik rövidesen szétverték a szervezettlen sereget. Thómasz serege maradékaival Arkadiopoliszba menekült. Végül itt elfogták, és 823-ban kivégezték (nem küldték templomba, sem hasonlóba).

Thómasz lázadása volt a legnagyobb felkelés a Bizánci Birodalom történetében. Mégis neki volt a legkisebb esélye a sikerre. A hozzá csatlakozott emberek túlságosan különbözőek voltak, túlságosan különböző követelményekkel. Nem sikerült őket egyirányba terelni, amit a csata kimenetele is mutatott. Így még ha el is foglalta volna a várost, ezt a tömeget nem tudta volna kormányozni.

A következő esemény már IX. Kónsztantinosz (uralkodott 1042-1055) idején volt. Ráadásul mindjárt kettő. Mindkét esetben a közvetlen kiváltó ok a magas adók voltak. De egyébként a szokásos bizánci téma: vajon tud-e a császár repülni, ha zsákba tesszük és kidobjuk az ablakon? És vajon tud-e úszni, ha a repülés mégse sikerül, mi pedig követ kötünk a lábára?

Az első lázadás 1043-ban tört ki. Geórgiosz Maniakész hadvezér hazaért a sikeres szicíliai hadjáratáról. A katonai látták, hogy jól bánik a karddal; szépen, egyenesen darabolja az ellenséget; akkor csak el tud bánni egy császárral is. Úgyhogy kinevezték császárnak. Maniakész örült neki. Ki ne örülne, ha hirtelen birodalmi császár lesz? (az, aki olvasta a történelmet, és látta, hogy az ilyen császárok csak néhány évet élnek). Úgyhogy nagy lelkesen ment elfoglalni Konstantinápolyt. De még Thesszaloniké előtt, ki tudja honnan, egy nyilat kapott, és meghalt. (láthatjuk, hogy egyik-másik hirtelen-császár még azt a néhány évet sem éli meg).

A második lázadás 1047-ben tört ki. Ebben már a császár nővérének a keze is benne is. A kiválasztott hadvezér ezúttal León Tornikész volt, aki a mai Edirneben született. Így a lázadás is erről a térségről indult.

A bizánci fősereg ekkor a keleti országrészben ügyködött (valószínűleg besenyők, arabok, örmények, oroszok, vagy ezek valamelyik szövetsége ellen). Így Konstantinápoly viszonylag védtelen volt. Tornikész össze is szedett egy hadra fogható sereget, és körbevette a várost (persze a tenger felőli oldalon nem). Sátrát pedig pont a városkapuval szemben vetette fel. A katonák nem voltak jól ellátva, hiszen pont a magas adók miatt lázadtak, így az élelmezést a környékbeli falvak felforgatásával gondolták megoldani.

Erre a városban egy maréknyi civil (valószínűleg egy kocsma törzsközönsége) felfegyverkezett, és kivonult, hogy elkergessék a mihaszna csürhéket. A kis csapatot Tornikész serege hamar leverte. Még úgy is, hogy a hadsereg nagyon nagy része bevásárolni ment, így nem volt jelen.

A véres jelenetet látták a falon álló őrök is, akik ettől roppant megijedtek, és elfutottak. Így a város teljesen védtelen volt. Tornikész mégse tudta kihasználni a helyzetet, mert ugye a katonái éppen shoppingolnak…

A császár (ekkor 47 éves) roppant mérges lett, hogy a városvédő hős katonák ilyen könnyen megfutamodtak. Pedig még nem is érte támadás a Falat. Így egész éjjel a várost járta, hogy lelket verjen a seregébe. Ehhez a kedvenc buzogányát is magával vitte.

De nem bízta a dolgokat a véletlenre. Másnap ő maga is kiált a falra, hogy személyesen átkozza meg, és vágja hozzá a fapapucsát ahhoz, aki nem elég bátor. Mivel mindezt köszvényesen, féllábon ugrálva, hosszú szakállban és hálószobai tógában tette, később hősi dalok születtek a vakmerő császárról, annak repkedő papucsáról és hosszú szakálláról. Meg persze a hálóruhájáról.

Ami Tornikészt illeti. Nem volt megfelelő serege, pláne ellátása. A shoppingolást sem lehetett sokáig húzni, mert 1-1 falut csak egyszer lehet egy évben kifosztani és felgyújtani. A nagy lehetőséget pedig kihagyta. 4 nagy múlva kénytelen volt hazaindulni, Edirne-be.

Útközben még be akart ugrani Rodostóba. Elég mérges volt, így ha Konstantinápolyt nem is, legalább ezt a tengerparti kisvárost elfoglalja. De ez sem sikerült, így a hívei végül is otthagyták. Tornikész bánatában templomba vonult.

Még ugyan ebben az évben karácsonykor a császár katonai megtalálták, és megvakították. A továbbiakban nem tudunk róla. Vegyük észre, hogy ekkoriban Magyarországon is a megvakítás volt az egyik kedvelt módszert.

Érdekesség, hogy 7 év múlva, 1054-ben ugyancsak IX. Kónsztantinosz uralkodása alatt történt meg a nagy egyházszakadás. Egy mi lett volna ha…ha az egyik lázadás sikerül?

A harmadik polgárháborús támadás Konstantinápoly ellen talán a középkori politikai hatalmak egyik legdurvább játszmája. Bár elég sokan versenyeznek a címért…

Ennek a történetnek a főszereplője IV. Andronikosz, akit ezúttal hívhatunk IV. Andrásnak is. Most már bőven a XIV. században járunk, amikor már az Oszmán Birodalmat is komolyan kell venni. Olyannyira, hogy a történetben szereplő I. Murád öregkorára majdnem a teljes Balkánt meghódította.

Itt most már nem csak egy kis török faluról van szó. Ekkor már az oszmánoknak van birodalma, és Bizánc az, aki egymagában áll, néhány várossal.

Tegyük hozzá a történethez, hogy ekkor már túl vagyunk a IV. Keresztes hadjáraton is, ami lényegében véget vetett a Bizánci Birodalomnak. Már csak egy lassan haldokló maradvány van.

A történet további két szereplője, a kor két vetélytársa és nagyhatalma: Genova és Velence. Bizánc és Genova ősi szövetségesek. Főleg mióta a IV. Keresztes hadjárat pusztításai leginkább Velencének köszönhető. Genovának egész városrésze van Konstantinápolyban (ma Beyoğlu)

Velence viszont az oszmánokkal köt gyakran alkalmi szövetséget. 1453-után, amikor a törökök elfoglalják Isztambult, a genovaiakat kidobják, és helyette a velenceiek költözhetnek be. Ez egyúttal Genova hanyatlását is megindítja, mert elveszti a Fekete-tenger irányába az összes kereskedelmi útvonalát. De Velence sem örülhet sokáig a kiemelt helyzetének. A két nép barátsága gyorsan véget ér, amikor a törökök elkezdik a földközi-tengeri szigeteket elfoglalni, melyek legtöbbször a velenceiek fennhatósága alatt álltak.

Ennyi háttérinformáció után jöhet is a történet!

IV. András apja, V. Ióannész sem állt már a helyzet magasságán. Ő is csak egy bábu volt a birodalmak sakktábláján (érdekes összevetni, hogy alig pár száz éve még pont a bizánciak mozgatták a bábukat). Ő összesen 3 alkalommal került a trónra.

9 évesen örökölte meg a trónt. Ifjúsága miatt régens kormányzott helyette. De őt nem kedvelte az anyacsászárnő, így el kellett menekülnie. Viszont a régens saját magát császárra koronázta, ezzel pedig egy 6 éves polgárháború kezdődött. Ebben a környék össze népe, akik egyébként a birodalom fő ellenségei voltak, mind részt vettek. A dolgot bizonyára bonyolította, hogy a hivatalos uralkodó is Ióannész volt (5.), míg a bitorlónak, a régensnek (ő meg a hatodik) is. Nehéz lehetett valakit úgy támogatni vagy szidni, hogy a másik oldalnak is ugyan az a neve…

Végül a lázadók győztek, mégpedig török és genovai segítséggel: 1347-ben bevonultak a városba. De ezúttal a jogos uralkodót nem tették se zsákba, se ládába, se templomba. Továbbra is császár maradhatott, de nem ő kormányzott.

7 év (1354) után viszont a jogos uralkodónak sikerült visszaszereznie a hatalmat. A bitorlót kolostorba záratták.

Évekkel később, 1373-ban viszont a fia, András döntött úgy, hogy neki jobban menne az uralkodás, mint az apjának. Leginkább Bizánc és I. Murád szultán kapcsolatával voltak ellenvetései. Ő végül egy érdekes helyen talált szövetségest: Murád fiánál!

Két lázadó tini az apja ellen! Igazi drámába illő történet! Ráadásul akkortájt az oszmánok és a bizánciak sem voltak éppen jóban. Így egy sikeres lázadás érdekes kapcsolatot hozhatott volna a két nép között.

De nem volt sikeres lázadás. Ráadásul az apák úgy állapodtak meg, hogy mindkét gyereket megvakítják. V. Ióannész viszont csak a fia egyik szemét szúrta ki, míg Murát teljesen elvégezte a munkát. András börtönbe került.

Őt 1376-ban a genovaiak kiszabadították, és trónra ültették. Azonban 1379-ben meg a velenceiek jöttek, és az apját tették a trónra. András 1385-ben saját erővel ismét próbálkozott, de nem járt sikerrel. Hamarosan meghalt.

V. Ióannész-nek viszont még egy Ióannész-el kellett szembenéznie. Ő lesz a 7.

Ez az új Ióannész 1390-ben lépett elő. Ő IV. András fia volt, V. Ióannész unokája. Végül is ő kapta volna a trónt, és sokat nem kellett volna várnia. De mégis türelmetlenkedett. 1390-ben elfoglalta a trónt. De az apja a velenceiek és a törökök segítségével 6 hónap múlva visszaszerezte. Utána szerencsétlenségére meghalt.

Maradt VII. Ióannész és Maunél, aki András öccse. Mivel ő eddig nem lázongott, övé lett hivatalosan a trón. Maunél viszont el akarta kerülni a további háborúzgatást, és kiegyezett VII. Ióannész. Maunél lehetett a császár (immár 2. e néven), aki európát járta, hogy segítséget kapjon az egyre fenyegető törökök ellen. Ez idő alatt VII. Ióannész uralkodott.

Közel volt a lehetőség, hogy az oszmánok megtámadják Konstantinápolyt, és VII. Ióannész tényleg hősiesen védte a birodalmat. A segítség végül nem várt irányból, keletről érkezett. Timur Lenk mongol csapatai súlyos vereséget mértek a törökökre (Beyazit szultánt is elfogta, hazavitte és kalitkába zárta). Kis híja volt, hogy az Oszmán Birodalom tényleg megsemmisül.

II. Manuél nagyon hálás volt VII Ióannész-nek. Így amikor visszatért, megkapta a Márvány-tenger megmaradt területeit.

A törökök pedig bizonyára bánták, hogy ott jártak Konstantinápoly falain belül, mégsem éltek a lehetőséggel. Majd csak 1411-ben próbálkoznak vele legközelebb.