Végül eljött az az idő is, amikor a Bizánci Birodalom, a Római Birodalom utolsó morzsája, végleg eltűnik a történelem színpadjáról..
Miután a velenceiek húzásával, 1203-1204-ben a keresztesek elfoglalták és kifosztották Konstantinápolyt, halálos sebet ejtettek a birodalmon. És bár 1261-ben sikerült a bizánciaknak visszafoglalni, teljesen talpra állni már nem tudott. De azért fél lábon majdnem 200 évig elbicegett.
Bizánc a zseniális külpolitikai cselszövéseivel (amelyeket egy évezrede gyakorolt házon belül) lassan-lassan visszahozta az elveszett területek egy részét. Főleg az európai oldalon. Talán ha kap időt, akkor vissza tudja állítani a keresztesek előtti állapotot. De a történelem nem adott időt. E mellett a bizánciak nem tudtak leállni azzal a régi családi szokásukkal, hogy egymást hátba döfködjék. Ez jól látszik Ióannész, Ióannész és Ióannész példáján, ahol ráadásul pont az egyébként is a kapuban kopogtató törököket hívták be a hatalmi harc eldöntésére.
A térképen is láthatjuk, hogy Anatólia, és a mai Görögország területe mennyire széttöredezett volt. A bizánciak pedig szépen-lassan kezdték az ellenőrzésük alá vonni. A változást az hozta, amikor az oszmánok felkerekedtek, hogy ők is birodalmat alapítsanak. Mindezt egyetlen faluból!
A hódításaik sikeresek voltak. 1326-ban elfoglalták a mai Bursa városát, amelyet mindjárt fővárosnak kiáltottak ki (jó magas a várfal, messzire lehet onnan kiáltani). 1354-ben pedig már az európai oldalon, Gallipoli-ban foglalgatták. Míg 1362-ben pedig Edirne-t (Drinápoly) is meghódították. Ezzel pedig ő lett az új főváros.
A nagy fordulat 1402-ben következett be. Ekkor a mongolok látogattak Anatóliába. Timur Lenk vezetésével Ankaránál megütköztek a törökökkel, és győztek. A szultánt kalitkába tették, majd hazamentek. Az oszmánok pedig jó bizánci szokás szerint egymásnak estek. Ezzel pedig megkezdődött az Oszmán Polgárháború (1402-1413).
A bizánciak nem akartak kimaradni belőle, így ők Szulejmán Çelebi-t támogatták, aki a edirnei szultánnak kiáltotta ki magát (Edirne falai nem magasak, nem lehet messzire kiáltani, nem is hallották sokan). A gond csak az volt, hogy a hadsereg a testvérét Musza-t támogatta, aki pedig a bursai szultán volt (nagyobb fal, nagyobb hatalom).
Végül Musza és Szulejmán összecsapott, ahonnan Musza került ki győztesen. Megfogadta, hogy mindenkit lefejez, aki csak segítette Szulejmánt. Bizánc persze mutogatott mindenkire, főleg Velencére, de Musza nem hitt nekik. Így 1411-ben megtámadta Konstantinápolyt. De mivel még tartott a polgárháború, ráadásul a korábbi szövetségese és testvére, Mehmet is ellene fordult (aki ezenfelül pont a bizánciakkal szövetkezett – mert hát ha valaki ért a családi háborúkhoz, hát akkor ők azok). Így nem igazán volt kedve, ideje és ereje komolyabb erőket tartani a falaknál. Otthagyott pár tüzes íjászt, hogy lövöldözzenek, lovagolgassanak meg kiabáljanak. Ezzel is elvonva a figyelmet.
A hatalmi harcokból végül 1413-ban Mehmet került ki győztesen és ő lett a tényleges szultán. Elege lett a bizánci hagyományokból, és inkább az ősi török és perzsa irányokba kezdett nézelődni. De mindeközben jó kapcsolatokat ápolt Konstantinápollyal, ami a számukra abban az időben hatalmas diplomáciai sikernek bizonyult.
Mehmet 1421-ben halt meg. A trónon II. Murád követte. Aki nem is tétlenkedett sokáig, 1422-ben megtámadta Konstantinápolyt.
Ennek oka nem az, hogy Murád meg akarta mutatni, hogy ő jobb az apjánál, és mindjárt az elején elfoglalja Konstantinápolyt. Ekkor még a török trón öröklése nem volt egyértelmű. Az uralkodó halála után a fiúgyermekek összecsaptak egymással. Bár ezúttal nem alakult ki polgárháború, de így is bőven elég volt, hogy a bizánciak úgy érezzék, érdemes beleavatkozniuk. Hiszen szerencsés esetben a saját előnyükre fordíthatják az eseményeket. Ezt csinálták évszázadok óta, és ebben voltak a legjobbak. Hiába, közben egyre kisebb lett a birodalom. Mígnem tényleg semmi más nem maradt, mint Konstantinápoly, Thesszaloniki (1420-tól az se) és a Peloponnészoszi-félsziget.
Érdekes lehetett ebben az időben Bizáncban élni. Vajon hogyan érezték magukat a több, mint ezeréves birodalom örökösei? Egy tenyérnyi földjük maradt, és az is csak két ok miatt: az Fal és a Kapu.
A Fal, amit még II. Theodosius építettet pontosan ezer éve. És megvédte a várost a legsúlyosabb időszakokban is. Csak 1-2 kivétellel tudott az ellenség csellel bejutni. Majd pedig a keresztesek 1203-ban.
És a Kapu, amin keresztül a kor legfontosabb vízi kereskedelmi útvonala haladt. Egyszerre jelentett áldást és átkot Bizánc számára. Áldás, mert lényegében ez tartotta el a birodalmat az utolsó pillanatokig. És árok, mert ezért a kapuért versenyzett a kor két nagyhatalma: Velence és Genova.
Velence egyértelműen Bizánc ellen volt. Nem volt rest átverni a pápát és Európát, hogy a Szent Föld helyett a vetélytársukat döntsék meg. A törökökkel is többször szövetségre lépre Bizánc ellenében. Ezért a törökök hálásak is voltak, mígnem ők ketten is egymásnak nem estek.
Mindeközben Genova, talán éppen Velence ellenében, mindvégig a bizánciak mellett álltak. Konstantinápolyban saját városrészük volt, ahol a saját törvényeiket használták. Egy saját független államuk élt Bizánc falain belül (mégha az Aranyszarv-öböl túlsó felén is..). Genova nagyon sokat nyert a szövetséggel. Ezért a végsőkig támogatták a Bizánci Birodalmat. Valószínűleg nekik köszönhető, hogy az utolsó évtizedekben a birodalom egyáltalán létezni tudott.
Ebbe a kettős játékba kavartak bele a törökök. Bár néha ők is játékosok voltak, máskor viszont a saját szakállukra hódítottak. Aminek végül is mind Velence, mind Genova látta a kárát. Főleg amikor végleg lezárult a keleti kapu, és a nyugat kénytelen volt új vízi utat keresni… De ez még később lesz. Most még csak 1422
II. Murád tehát úgy dönt, hogy megtámadja Konstantinápolyt. Vagy azért, mert valaki erre megkérte, vagy mert már elege lett belőlük.
A csatáról sajnos sok leírás nem maradt ránk. Annyi tudni, hogy komoly erőkkel érkeztek a törökök, és még ágyúkat is hoztak magukkal. Volt nagy lövöldözés, de végül a törökök nem tudták bevenni a várost. A Fal megvédte a maréknyi lakosságot (a Bizánci Hírmondó c. újság szerint isteni beavatkozás történt)
Mégis, a császár kénytelen volt a törököknek adót fizetni. Így inkább úgy tűnik, hogy a csata inkább volt döntetlen, mint fényes győzelem.
Ezek után már csak egyszer támadtak a törökök, 1453-ban. De erről egy külön bejegyzés fog szólni.