Konstantinápoly ostromai – 9. rész

1453 után Konstantinápolyban viszonylag béke volt. A szultánok és politikusok egymás hátbabökdösését megoldották a palota falain belül. A szultán kedvesei, a háremhölgyek pedig szintén maguk között rendezték le az ügyeiket.

Mindezt kívülről csak a sarki zsákárus látta. De ő is csak annyit, hogy bizonyos időszakokban jobban kelendőek a portékáik. Ráadásul olyankor nem az érdekelte az illetőket, hogy mennyire tudják az egerek kirágni, vagy hasonlóak. Hanem, hogy miként viselkedik, ha esetleg egy nehéz tárggyal a belsejében a vízbe pottyanna. De mivel biztosította az urakat, hogy nem szakad ki akkor sem, mindjárt rendeltek néhány tucatot.

Persze volt néha 1-1 janicsár lázadás, néha 1-1 lefejezés, vagy csak sima tűzvész. De a szappanoperák feltalálása előtt kellettek ezek a látványosságok is a népnek.

Majd eljött 1918-a, amikor kiderült, hogy még érdekesebb dolgok érkeztek a városba: angol, francia és olasz katonák. Lett is belőle nagy futás!

Mindenkinek akadt otthon olyan szőnyege, amit esetleg el lehet adni nekik.

Amint a törökök beléptek az I. Világháborúba, a szövetségesek mindjárt neki is kezdtek az ország képzeletbeli feldarabolásának. Nem gondolták, hogy a törökök bármit is elérhetnek a háború alatt, így bőkezűen osztogatták a területeiket. Ezzel is új szövetségeseket kerestek, elsősorban az Oszmán Birodalomban élő kisebbségek között.

Az nem zavarta őket, hogy túl mohóak. Ahogyan az sem, hogy egyes területeket többeknek is megígértek. De olyan is előfordultul, hogy egyik új szövetségesüknek a másik barátjuk területeit ajánlották fel. Az egyetlen, amiben egyetértettek, hogy Isztambul nem lehet senkié. Független átjárónak kell maradnia. Az angolok persze elvállalták azt hálátlan feladatot, hogy ők vigyáznak majd a függetlenségre.

A probléma akkor lépett fel, amikor Mustafa Kemal (a későbbi Atatürk) visszaverte a szövetségesek a Dardanelláknál, így nem tudták Isztambult elfoglalni.

Amikor viszont véget ért az I. Világháború, a törökök a vesztes oldalra kerültek. Ők lettek a zsákmány. A szövetségeseknek ismét lehetőségük nyílt, hogy függetlenítsék a Boszporuszt. Ezúttal a Sèvres-i békeszerződéssel.

Azzal viszont nem számoltak, hogy amint véget ér a háború, Anatóliában mindenki azonnal lövöldözni fog. Pedig kisebb-nagyobb megszakításokkal ez történt az elmúlt 10.000 évben. És maguk a törökök is, Mustafa Kemal vezetésével, a szultán ellen fordultak.

A szultánnak nem volt problémája a fenti békeszerződéssel. Sokkal inkább a rá irányuló két puskacsővel. Csakhogy a szultánt már néhány évvel korábban megbuktatták, és tényleges nem ő gyakorolta. Így a törökök nem érezték úgy, hogy a szultánra kellene hallgatniuk. Helyette inkább Atatürköt fogadták el vezérnek, aki a Dardanellák elleni ostrom során kivívta a nép elismerését.

Miközben lelkesen zajlottak a helyi lövöldözések, és a szövetségesek a szultánnal együtt próbáltak rendet tenni, a görögök megunták a várakozást, és elfoglalták Izmirt (akkor még Szmirna). Ez viszont felébresztett azokat a törököket is, akik eddig semlegesek voltak. Elkezdődött a tényleges ellenállás. Ami leginkább azt jelenti, hogy Isztambulból fegyvereket csempésztek ki Atatürk csapatainak.

Az újonnan szerzett fegyverekkel sikeresen ellenálltak az ország déli részén állomásozó franciákra, akiket végül kiszorítottak az országból.

A szövetségesek nem bírták tovább, és bevonultak Isztambulba. 1920. február 16-án megérkeztek az angol csapatok. 1453 után ismét ellenséges katonák járták az évezredes városban. (valójában már 1918. november 13-tól voltak szövetséges csapatok a városban, de a tényleges, hivatalos megszállás 1920. február 16-án történt).

A szövetségesek megszállták a rendőrségeket, katonai állomásokat, állami épületeket, távíró hálózatokat. A parlamentet feloszlatták, a Boszporuszon pedig hadihajók állomásoztak. Isztambult 3 körzetre – angol, francia, és olasz – osztották.

Kisebb lövöldözések is kialakultak, melyekben összesen 10 ember vesztette életét.

Az erődemonstráció és az ellenőrzés helyett pont az ellenkezőjét érték el: még inkább nőtt a törökök ellenállása.

Isztambul erőszakos megszállása véget vetett a hétszáz éves oszmán államnak. Ma felhívjuk a török nemzetet, hogy védje meg kultúráját, civilizációs vívmányait, az élethez és függetlenséghez való jogát, vagyis jövőjét. – Mustafa Kemal

A török ellenállás a parlamentet áthelyezte Ankaraba (akkoriban Angora). Az emberek pedig megtalálták a módját, hogy a fegyvereket továbbra is kicsempésszék a városból. Még az elfoglalt távíró központot is tudták használni. Így Atatürkék mindenről értesültek, ami a fővárosban történt.

A szövetségesek ígértet tettek, hogy nem akarják átvenni az ország vezetését, a szultán továbbra is gyakorolhatja a hatalmat. A török ellenállás viszont azt hirdette, hogy a szultán fogságban van, így akármit is mond, azt kényszerből teszi. Nem érdemes rá hallgatni. Meg egyébként is demokráciát akarunk építeni, minek nekünk a szultán!

Az eseményekhez hozzá kell tenni, hogy eddigre az I. Világháborúnak vége volt. Holott a háború alatt lényegében nem történtek csaták török földön. Mind-mind messze, a határon zajlott. Egy kivétellel, a Dardanelláknál, amelyik viszont Isztambul kapujában van. Ezt viszont a törökök megnyertek.

Csakhogy – hasonlóan a magyarországi helyzethez – mióta béke van, azóta feje tetejére állt az ország. A szövetségesek szövetségesei pedig (pl. a görögök) kényelmesen haladnak befelé az országba, mindenféle különösebb ellenállás nélkül. Ráadásul amikor elfoglalták Izmirt, az általános elégedetlenséget váltott ki a törökökből.

Mindezzel szemben amikor az angolok, franciák és olaszok megszállták Isztambult, azt a helyi lakosság sokkal kevésbé érezte kellemetlennek, mint Izmirben. Eleve sokkal nagyobb volt a város (kb. egymillió lakos), a törököknek pedig nem voltak különösebb problémáik az angolokkal, franciákkal vagy az olaszokkal. Ellentétben a görögök és a törökök között történelmi ellentét van.

Így a normális élet egy kisebb zökkenő után haladt tovább. Az eladók még jól is jártak, mert hajón nagy számban érkeztek az ügyfelek. És bár ellenségek voltak, csatára itt nem került sor.

Az ellenállók is folytatták tovább az ellenállásukat, fegyvercsempészést, ahogyan korábban is.

Eközben Anatólia közepén a török építgették az ellenállás, és ezzel együtt a köztársaságot is, ami leváltja a több évszázados oszmán szultánságot. Összeült a Török Nagygyűlés, újra lett parlament (ezúttal már Ankarkában). És még egy ütőképes hadsereget is sikerült összeszervezni.

Mindehhez kellett egy ember is, akiben a nép bízott (mert ugye a szultán nem ilyen), aki elég karizmatikus, hogy lehessen követni. Ez a személy pedig Atatürk volt, aki a Dardanelláknál már bizonyított.

Az ellenállás hamar összeállt (így már összeállás is lett, nemcsak ellen). És egyre sikeresebbek lettek. Több fronton kellett harcolniuk: a szultán (régi rendszer) ellen, a szövetségesek ellen, és a különböző csoportok ellen.

De leginkább a görögök ellen, akik egyre beljebb jutottak a szárazföldre.

Ankara közelében, a Sakarya folyó mentén végül összecsaptak a törökökkel, és az utóbbiak kerültek ki győztesen. Ez pedig hatalmas fordulatot hozott a török ellenállóknak. Ettől fogva már komolyan veszik őket. És még külföldi támogatások is érkeztek.

A törökök feladata most már az volt, hogy, hogy eljussanak az Égei-tengerig, és felszabadítsák az eddig meghódított területeket. Mindezt sikeresen megtették. Izmi városáig jutottak, majd őt is felszabadították a görögök alól.

Ezzel pedig elérték a győzelmüket. Új és sokkal kedvezőbb békefeltételeket tudtak kiharcolni a szövetségesektől (lausanne-i békekonferencia). Az ország pedig elfogadta őket vezetőnek. Még sok munka volt hátra, mire a ténylegesen megalapíthatták a köztársaságot, de lényegében ekkor már győztek.

No de mi történt közben Isztambulban?

Ööööö…… hát…. semmi… A Török Függetlenségi Háború Isztambultól teljesen függetlenül zajlott. És bár a szövetségesek elfoglalták, a törököknek eszük ágában sem volt a felszabadításukkal vacakolni. Ők inkább Izmirre koncentráltak.

1923. június 24-én a  lausanne-i békekonferencia egyik fő kérdése Isztambul helyzete volt, amelyet a szövetségesek továbbra is semleges területnek szántnak. A törököknek viszont sikerült kiharcolniuk, hogy a Boszporusz mégis az övéké maradjon. Ettől kezdve pedig nem volt már értelme a megszállásnak. Szeptember 23-án, miután a katonák jól bevásároltak a bazárokban, elhagyták az országot.

 

További képek itt.

 

Konstantinápoly ostromai – 9. rész, 10.0 out of 10 based on 4 ratings

---