Törökország hatalmas. Ha el akarunk jutni egyik végéből a másikba, akkor az két napig is eltart.
Ha közben megállunk mindenhol enni, akkor pedig két hétnél is hosszabb útra számíthatunk.
Egy ekkora helyen az elmúlt évezredekben nem ritkán több birodalom is megélt egymás mellett (persze folyamatosan egymást ütötték közben), hiszen bőven van hely. Így egymástól teljesen eltérő kultúrák is tudtak fejlődni.
A szeparálódást pedig tovább segítette, hogy Anatólia hatalmas hegyekből áll. Előfordulhatott, hogy két szomszédos völgy lakói sose találkoztak, mert a köztük lévő távolság leküzdhetetlen volt
Ezek miatt pedig az országban hatalmas különbségek léptek fel.
Igaz, Atatürk sokat küzdött, hogy ezeket az eltérések leküzdje. Még többet pedig azért harcolt, hogy az országot felhozza a XX. század szintjére. Mégis Törökország belső részei sok helyen megmaradtak a maguk burkaiba.
Persze a modern technika ezen a burkon lukat ütött. A legkisebb faluban is van autó, villany, mobil telefon és szappanopera. Így szépen-lassan beszivárog a XXI. század ezekre a helyekre is. Az persze más kérdés, hogy ez jó, vagy sem.
A XXI. század viszont kemény dolog. Pedig még csak az elején vagyunk. De nekünk, akik bele születtünk, természetes dolog, hogy az interneten nézünk utána a dolgoknak, és nem köszönünk vissza a tv-ben a bemondó nőnek.
De viszont sokkal nehezebb azoknak, akik tegnap még úgy feküdtek le aludni, hogy egy elszigetelt kis faluban vannak egy távoli völgyben, ahonnan csak szamár háton lehet kijutni. Ma pedig már tablettel kénytelen ébrednek, mert az adóbevallás is csak digitális (érdekes megnézni, amikor ezek a nénikék az ATM-el beszélgetnek, miközben a bank biztonsági őre próbál valahogy hidat teremteni az évszázadok között).
Az érdekesség viszont az, hogy nemcsak a technológiában vannak különbségek. Hanem úgy általánosságban a világhoz való hozzáállásban.
Ezekre pedig az egyik legjobb példa a bevásárló központok. Mert hát ilyet is kell építeni Anatólia eldugott régióiba is. Hiszen látjuk minden este a tv-ben, hogy a szépszemű fiú, és a lány (ki nem tud főzni sem) is oda járnak minden nap. Persze Mari néninek esze ágában sincs a pénzét Armani táskára költeni (meg ő csinál jobbat otthon igazi marha/kecske/teve bőrből), vagy a Burger Kingben ebédelni. De azért akkor is kell pláza. Ez a XXI. század része, amiből nem akar az se kimaradni, aki nem egy nagyvárosban született.
És ez a kettősség végig (valószínűleg még egy ideig) megmarad: egyrészt kell a pláza, mert az milyen menő. De másrészt nem igazán tudnak az emberek vele mit kezdeni. Mert eddig is jól megvoltak nélküle. A pláza pedig nem tudja azt a színvonalat nyújtani, amit mondjuk Isztambulban. Ahogy a fenti példában is láttuk, nem lehet Armani és Gucci boltot nyitni Anatólia felföldi pusztájára.
Ha viszont ugyan azok a sima boltok találhatóak bent, mint kint is, akkor végül is miben más a pláza? Ráadásul az ilyen hagyományos boltoknak már évszázadok óta megvannak a saját plázáik, amiket han-oknak nevezünk.
Mindeközben mintha a pláza építők sem igazán tudnák, mit is kezdjenek. Mert egyrészt jó lenne, ha a modern, fejlődés látszatát keltené. De mégse lehet túlságosan ufós, mert akkor meg a hagyományokhoz szokott emberek idegenkednének tőle. Így ilyenkor nagyon érdekes dolgok tudnak születni.
A minap jártunk egy ilyen plázában, ahol esténként valószínűleg horror filmeket forgatnak. De talán nappal is. Szerencsére a készítők is belátták, hogy ez így túl nyomasztó lett. Ezért vidám szívecskékkel próbálták feldobni a hangulatot. Leginkább a mélygarázsban.
És azért lássuk be. Mennyire unalmas az már, hogy egy plázákban piros-zöld-kék emeletek vannak, semmitmondó csíkokkal felfestve. Bezzeg ha rózsaszín, babakék meg lika szívecskékkel töltjük meg a félhomályos alsó helyiséget, az mennyire vidám már.
Vidéki török bevásárló központ,
- Béla supermarket (1.000)
- Március 15. - első év (1.000)
- Az óraátállítás Isztambulban (1.000)
- Most igen vagy nem? (1.000)
- Kultúrális ütközések (1.000)
- Isztambuli szilveszter, piros fehérneműben (RANDOM - 1.000)