Autó kölcsönzés

Törökország hatalmas. És rengeteg az izgalmas látnivaló.

A legtöbb nem is valamelyik városban található, pláne nem olyan helyen, ahova repülővel is el lehet menni.

A török utak pedig a legtöbb esetben nemhogy jók, de kivállóak! És a közlekedési morál sem vészes. Főleg, ha nem Isztambulban vagyunk. Tényleg könnyű vezetni.

Így aki kicsit jobban szeretne belemélyedni Anatólia misztikus történelmébe, annak ajánlott kocsit bérelnie. Sajnos a benzin elég drága, de mindenképpen egy rejtett világ nyílik meg előttünk.

Mi is hasonló okból béreltünk autót: kicsit kimozduljunk a hotelből. Anatóliában az a jó, hogy teljesen mindegy, milyen irányba indulunk el, valami érdekességet biztosan találunk.

E mellett az is fontos szempont volt, hogy a reptértől több, mint 150 km-e  volt a hotel. Ilyenkor azért jobb saját kocsival menni, mint taxival. A törököknek pedig annyi kacatjuk van, hogy valamelyik mellé biztosan jár kedvezmény valamelyik autóskölcsönző társaságnak (pl. mobil előfizetés). Így nemcsak kényelmesebb, de még árban is jobban ki lehet jönni vele.

Törökországban az autó kölcsönzés nem egy nagy kaland. Szükség van hozzá az útlevélre, és a jogosítványra (nemzetközi jogosítványra). És persze fizetni is kell érte. És nagyjából ennyi is!

Fogtuk tehát magunkat, hogy akkor bérelünk egy autót. Nem kell nekünk mindenféle extra, luxus jármű. Működjön, magától ne essen bele a szakadékba, se szét, meg ilyen apróságok. Aztán majdcsak kibírjuk vele egy hétig. Tehát egy alap autó bőven elég.

Igen ám, de férjen el benne a hatalmas cuccunk, az a rengeteg táska, babakocsi, stb.. meg a közeli rokonság. Igen, egy emeletes busz jó lesz. Nincs? Akkor emeletmentes? Biztos van valami ilyesmi leárazva… Olyan sincs? És olyan Béla ismerősük sincs, aki ilyet ad kölcsönbe? Akkor mi van?

Kaptunk egy egészen emberi kinézetű fekete kocsit, hatalmas csomagtartóval. Ez hamarosan jól megpakoltuk, akkor már nem is volt olyan hatalmas az a csomagtartó. 1-2 bőrönd pedig még mindig kint álldogált az aszfalton. Begyömtük őket az ülésekre, majd beültünk, és elindultunk nyugat felé. Vagyis azt hittük, hogy nyugat felé.

De a robot néni, alias navigáció, hamarosan figyelmeztet, hogyha erre megyünk tovább, hamarosan belefutunk az E hangárba… Így inkább befordultunk a tényleges nyugati irányba.

Egyébként nem kértünk navigációs autót. De ha már belekerült, akkor már használtuk. Vagyis én használtam, a többiek teljes erőből tiltakoztak ellene. Apuka egyébként is a hagyományos módszert kedveli. Ez azt jelenti, hogy találomra elindul valamelyik irányba. Majd ha úgy érzik, hogy a hely nem hasonlít a célállomáshoz, akkor megkérdezi, hogy mégis merre kellene menni. Én viszont már csak ilyen vagyok, hogy szeretem a navigációt. Meg minden mást is, ami villog, zörög, és sikoltozik.

A navigáció Törökországban roppant izgalmas. Ha esetleg valamelyik török véletlenül bekapcsolja, tutira 2 perc alatt elmenekül, mert a robot néni olyan barátságtalanul beszél vele. Hol van az, hogy Figyelj tesó, most fordulj balra! A virágárus után! E helyett ilyesmit kapunk: 100 m múlva, a kereszteződésnél forduljon balra, vagy leharapom a fejét.

És ez csak a robot néni része! A navigációs programokat egyértelműen nem Törökországra találták ki. Hanem olyan helyekre, ahol az utcák általában 90 fokban találkoznak, szépen vannak elnevezve, az irányítószámok használata mindennapos, és az emberek tudják, hova akarnak menni.

A törököknél viszont az irányító számot csak a postás tudja. Vagy még ő sem. Itt kerület/mahalle alapján megy az utcakeresés. De még ott is előbb elmondjuk, hogy a kisutca melyik főúthoz csatlakozik. Budapesten pl. a Bazilika kb. így lenne leírva: Budapest, V.ker, Lipótváros, Bajcsy-Zsilinszky út, Szent István tér.

De viszont a navigációba nem lehet kerültet beírni (arra való az irányító szám), pláne nem mahalle-t. Viszont egy olyan méretű városban, mint Isztambul, nehéz olyan utcát találni, amiből csak egy darab van.

Tovább nehezíti a helyzetet, hogy az egyforma nevű utcákat nem mindig írják egyformán. Van a sokak, ami utcát jelent. És van a sokağı, ami szintén utcát jelent, csak éppen birtokos esetben van. Nem Béla utca, hanem a Béla utcája. Ugyan így a cadde (út)-nek is lehet birtokos verziója. Ehhez jön még a további verziók, mint lejtő, zsákutca, sugárút, stb… Nagyon nem mindegy, melyiket írjuk be a navigációba…

De egyébként teljesen mindegy, hogy mi is az utca neve. A múltkor mentünk az egyik ismerőshöz, és kérdeztük, hol lakik. Mondta, hogy a 2/B-ben! Jó drágám, de legalább azt mond meg, hogy az európai, vagy az ázsiai oldalon, hogy csak néhány millió házat kelljen átnézni, ne az összeset!

Tehát ha navigáció, akkor csakis a térképes megjelölés működhet. Ez meg azért nem jó móka.

Szóval beállítottuk a navigációt, hogy vigyen el minket a hotelbe. Ő azt mondta, hogy menjünk jobbra. Mi pedig mentünk balra.

Mentünk. És mentünk.

Sötét volt. Nagyon sötét volt.

Végül is este van, így valahogy elvárható volt, hogy sötét legyen. De valami nincs rendben… Ennyire pocsék az utcai világítás? Előfordulhat… de akkor is… valami nincs rendben.

Felkapcsolom a mobil telefonon a Lámpa nevű programot, és kivilágítok előre. Igen. Így azért egészen más. Látszik, hogy az úton megyünk. Mi lenne, ha felkapcsolnánk a lámpát a kocsiban is?

Nem rossz ötlet, csak éppen melyik kapcsolóval? Ez nem az… ez sem az… ez sem… ez sem… á! Most már világos lett! Igaz, a kocsin belül… ráadásul rózsaszínű a lámpa!

De nemcsak a lámpa, hanem a kocsi átállt rózsaszín módra! A műszerfal, és az összes belső világítás most mind-mind rózsaszín fénnyel világított.

– Helló! Kitti!

Csak éppen azzal, hogy rózsaszín világító gömbként száguldunk az éjszakában, nem lett sokkal jobb. Leszámítva persze, hogy garantáltan mindenki jó messze elkerül minket.

További tapogatózások és gombok nyomogatása után sikerült a fényszórókat is felkapcsolni. Meg az ülésfűtést is. Meg ki tudja még mit… De már volt lámpánk. Kiláttunk az autóból!

Nem semmi táj várt ránk. Kis híján újra lekapcsoltuk a lámpákat. Csak éppen nem tudtuk, melyik kapcsoló kell ehhez.

Törökország egyik menő részében jártunk. Ennek ellenére az utak romos állapotban voltak. Pedig nem ezt szoktuk meg. Általában nagyon el kell menni a világ végére ahhoz, hogy vacak utat találjunk. De még ott is jobb állapotban vannak, amint amit itt láttunk:

Akkora kátyúk, amibe simán beleférne az autó. Még úgy is, ha mellérakjuk az összes csomagot is. Meg tüzet gyújtunk, és körbe-körbe sámán táncot járunk.

De ennél is döbbenetesebb volt, hogy az út, a főút, alig volt egy autó széles. Így amikor nem 15-30 km/h-val száguldoztunk, akkor az útpatkán próbáltuk a szembejövőt kerülgetni.

Jah igen, azt nem említettem, hogy ez amolyan meredek hegyoldali út. Mint a filmekben: jobbra szakadék, balra majdnem függőleges fal. Ez nem olyan ritka Törökországban.

Szerencsére mi Isztambulban edződtünk. Ott is szűk, kacskaringós hegyi utcákon kell átverekedni magunkat a kétirányú forgalomban. Csak itt legalább nem volt kukás autó. Vagyis egyenlőre még nem találkoztunk vele…

De ahogy az utat, a főútat elnézem, sokkal nagyobb esélye van annak, hogy egy traktorral futunk össze. Ez ugyanis egészen biztosan traktor-út.  De nemcsak ez, hanem az össze többi is, ami jobbra-balra elágazik. Mindegyik teljesen egyforma: keskeny és lukacsos. Biztos valami sajt-körúton lehetünk…

Apropó sajt! Nem… nincs ennek a régiónak különleges sajtja… pedig lukak lennének hozzá..

Szerencsére a navigáció kihúzott minket a csávából. Ő mindig megmutatta, hogy a sok egyforma traktor-út közül melyik a helyes. Csak éppen a kacskaringós hegyi út miatt a GPS nem tudta pontosan meghatározni a mi pozíciónkat.

Sebaj! Itt van előttünk egy helyi kinézetű rózsaszín autó. Majd őt követjük. Legrosszabb esetben bemegyünk vele az egyik szőlősbe.

Így megyünk jobbra meg balra… így dölöngélünk jobbra és balra… Aztán valaki elkezd hátulról rugdosni. Nono, oké, hogy már egy órája megyünk, és jó, ha 20 km-t megtettünk. De azért ennyire nem kell rugdosni!

Hátulról mindenki esküdözik, hogy ők aztán nem rugdosnak. Sőt, ők inkább aludnának már. Ha már egyszer a hotel nem akar előkerülni.

Mellettem Apuka is jelzi, hogy bizony ő is unja már ezt a rugdosást. Ráadásul nála már 40 perce tart az esemény, igazán elfáradhatott volna a hátul ülő. De nem!

Valami idegesítő szabályosság van ebben a rugdosásban… fent-lent..jobbra-balra… De hát ez nem rugdosás! Beindult a masszázs!

Rózsaszín autó…ülésfűtéssel és masszással. Hú de jó.

Oké, kapcsoljuk ki! Van itt egy halom kapcsoló. Meg egy 400 oldalas kézikönyv. Látszik, hogy senkinek sem volt még kedve belekukkantani. Na jó, nézzük meg őket!

Hmmm… nemcsak ülésfűtés van, hanem üléshűtés is. Praktikus. Meg van légkondi is. De nem derül ki, hogy lehet a hőmérsékletet beállítani. Lefagyaszt minket 1 perc alatt. Még jó, hogy kint csak 38 fok van. Megleszünk légkondi nélkül is. Találunk helyette egy olyat, amitől beindul a diszkó lámpa. No ez meg minek! Maradjunk inkább a sima rózsaszínnél!

Őt se tudtuk lekapcsolni… ahogyan a masszázst sem. De ez utóbbi legalább magától kikapcsolt. Egészen biztos, hogy nem mi találtuk meg a gombot hozzá.

Találtunk viszont egy olyat, ami kijelzi, milyen távol van az előttünk lévő kocsi. Ez alapján pedig kiszámolja, mennyire mentünk túl közel hozzá, mekkora az ütközés veszélye (akit érdekel, ilyen program van Androidra is)

Eközben feltűnik, hogy az összes előttünk lévő autó rózsaszín. Ez valami divat itt a félszigeten? A mi autónk is fürdik a rózsaszínben… Igen, a helyiek ezt szeretik. Mindenki lehet furcsa…

Végre elérjük a hotelt. Befordulunk a főbejárathoz, ahol lámpánk bevilágítja az egész épületet. Nem lehet igaz! Ez is rózsaszín.

Vagy mégsem? Lekapcsoljuk a fényszórókat, és pádádádám! Mégiscsak fehér a hotel!

Mi meg rózsaszín lámpával közlekedtünk egész éjszaka…

Autó kölcsönzés, 10.0 out of 10 based on 3 ratings

---